Chapter 3.

Sziasztok, meghoztam az új fejezetet! Lehet még szünetben valamelyik történetemből hozok egy új részt, viszont ha mégsem jönne össze, akkor már csak jövőhét utáni héten olvashattok új fejezetet. Jó olvasást mindenkinek, és örülök, hogy ennyi embert érdekel ez a történetem is!:))

Csalódottan csuktam be az ajtót, de nem értem, mi ez az érzés. Hiszen én mondtam neki, hogy menjen el. Nem törődve Fabio füstölgő fejével, felbaktattam az emeletre.
Addig ameddig a kádam nem telik meg forró vízzel, bekapcsolom a tévét, és leülök az ágyamra. Váltogatok a zenecsatornák között, majd egyszer egy szomorú dallamra kapom fel a fejem. Sajnos a szövegét nem értem, még csak azt sem tudom, hogy milyen nyelven énekel a srác, de a dal egyszerűen magával ragad. Bepattanok a laptopom elé, és ameddig még emlékszem a címre és az előadóra, beírom a google keresőbe. Próbálom kiolvasni a szavakat, de nem nagyon megy. A kereső automatikusan felajánlja a fordítást, tudom, hogy ez nem ér annyit, és nem fordít rendesen, de mégis megpróbálkozom vele. A legjobban egy sor ragadt meg, „Volt egy angyal, itt élt köztünk, óvott féltett, felnevelt…”. Könnybe lábadt szemmel ültem a gépem előtt, a víz pedig csak folyt és folyt a kádba. Hirtelen felugrok az ágyról, és berohanok elzárni a csapot. Még pont időben… Levetem ruháimat, de előtte még berakom azt a magyar számot. Kéne keresni olyan embert, aki jól tudja ezt a nyelvet, de spanyolul vagy angolul is perfektül beszél. A számot elkezdem dúdolni, a lábamat ütemesen mozgatom a kád végénél. Mi tagadás, ez a szám rám illik. 

Egy fiatal lány sírva szalad ki a szobából, de senki nem megy utána. Tudja, hogy valami most véget ért, valami, ami neki hatalmas fájdalmat okozott. A telefonja tudatta ezt vele, így amilyen gyorsan csak tudja, elhajítja a hívás végén. Közölték benne, hogy édesanyja meghalt. Meghalt az a személy, aki mindig ott állt mellette, még akkor is, amikor nem volt igaza. Átfut egy gondolat a fején, hogy vajon az apja tudja-e már, mert ha igen, akkor hamarosan hazaér. A házuk mellett volt egy kis erdő, amiben szeretett bóklászni. Ott mindig megnyugvásra talált. Futva indult útnak, de nem a megszokott helyen lépett be a fák közé. Sírva roskadt a földre, ugyanis nem tudta, hogy hol juthat haza. Ordított, kiabált anyjával, de mindig elcsuklott a hangja, mikor ahhoz a részhez ért, hogy miért hagytál el? Többször ugyanazt a mondatot említette meg, többször remegéshullám futott át rajta. Ez a nap lesz a végzete. Még nem volt felkészülve arra, hogy a lelki társát, a legjobb barátnőjét, az édesanyját veszítse el.

Valaki kiránt a víz alól, majd elkezd rázogatni és kétségbeesetten kiabál.

-          Alice, kérlek, kérlek, ébredj fel. –lassan kinyitom a szemeimet, de a köhögést nem tudom már elnyomni. Fuldokolva hajtom oldalra a fejem, miközben barátom magabiztosan tartja a testem. Felemel, nem érdekli, hogy nincs rajtam ruha, majd berak az ágyba és betakar. –Alice van fogalmad arról, hogy mennyire megijesztettél?

-          Mi történt? –csak ennyit tudok kinyögni, ugyanis még mindig érzem, hogy nehezebben veszem a levegőt.

-          Elmentél fürdeni, de már egy ideje bent voltál. Féltem, hogy haragszol rám, bocsánatot akartam kérni. De amikor kopogtam, nem jött válasz. Azt hittem, éppen már az igazak álmát alszod, de mikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy a fürdőben még ég a villany. Párszor szóltam neked, de megint nem mondtál semmit, viszont zenét sem hallgathattál, hiszen a laptopról ment valami szám, úgyhogy közelebb jöttem, és láttam, hogy elmerültél a kádban. Ha nem jövök fel, ha nem jövök fel, Alice te már nem élnél. –a mondat végére egészen elhalkult a hangja, de folytatta gondolatmenetét- Nem akarlak elveszíteni. Valami orvoshoz, mégis…

-          Ne is folytasd Fab! Nem megyek sehova. Majd elmúlik, ahogy eddig is elmúlt.  –barátom csapkodva indul el kifele, útközben a telefonomat is leveri a szekrényből, mire az darabokban esik a földre. A hangjára megrázkódom, akarva akaratlanul is az a kép van előttem, mikor minél messzebb dobtam a készülékemet. –Fabio… - hangom már csak suttogásként hatott, de a hangos zene mellett barátom így is meghallotta. Visszafordult az ajtóból, majd könnyes szemeimbe nézve, mellém szaladt.

-          Jaj kincsem, mit csináljak veled? –átölelem a nyakát, és lehúzom magam mellé. Mivel félig az ágyon, félig a földön tartózkodik, ezért miután lerúgta a lábáról a cipőjét, befekszik mellém és szorosan átölel. Lehunyom a szemem, és mélyet lélegezve a spanyol illatából, álomra hajtom a fejem.

Álmomban minden rendben volt. Édesanyám mosolyogva jött felém és közölte velem, hogy a betegsége szertefoszlott. Sikítva ugrottam a nyakába, de hirtelen minden megváltozott. Csupán egy élettelen testet öleltem, egy testet, ami már nem adott menedéket számomra. Elkezdtem fázni, de Clairet nem engedtem volna el. Több ember közelebb jött hozzánk, páran megpróbálták lefejteni a kezemet anyám testéről, de harcoltam, karmoltam és sírva kiabáltam, hogy hagyjanak minket békén. Aztán megjelent Iker pár furcsa emberrel, majd őszinte fájdalommal teli tekintettel rám mutatott. Az emberek lefogtak, és valami furcsa ruhát adtak rám. Nem tudtam mozgatni a kezeimet, de nem is harcoltam már tovább. Beletörődtem a sorsomba, és végig Casillas szemébe néztem. Beraktak valami kocsiba, és elvittek egy intézetbe…

-          Ali, szívem, kelj fel! Csak rosszat álmodsz. Hallod?! Ébredj! –Fabio hangos szavaira térek vissza a jelenbe. Majd üveges tekintettel nézek rá. Nem szól semmit, csupán csak átölel. Pedig annyira szép volt még az elején az álmom. Miért kell minden elrontania Ikernek?

-          Fab, kimegyek egy kicsit levegőzni, te csak aludj nyugodtan. Ne haragudj, hogy felkeltettelek. –látom, hogy jönni akar velem, de egy arcra puszi után magamra kapok egy rövidnadrágot és Raúl mezét, majd kisasszézok a szobából, viszont előtte még felkapom a telefonom darabjait.

Kint ülök a teraszon, de fogalmam sincs, hogy Unai haragudna-e ha éjnek éjjelén felhívnám. Már a számot beütöttem, egy gombot kéne megnyomnom még ahhoz, hogy hívást kezdeményezzek.

-          Hola Unai, ne haragudj, hogy zavarlak. –a focista álmos hanggal szól bele a telefonba, de mikor rájött, hogy én hívtam, érdeklődve kezd el figyelni. –Te már tudod, hogy hol lakok. Most én is megkérdezhetném, hogy hol talállak meg?

-          Valami gond van? –ijedten kérdez rá a nyilvánvalóra, de én csak terelni kezdek.

-          Gond? Dehogy van gond. Csupán szeretnék majd valamikor veled találkozni.

-          A ti utcátokon indulj el lefelé. Természetesen, ha háttal állsz a háznak, akkor jobbra fordulj, és félúton találkozunk. Szia. –barátom rám csapta a telefont. Csupán egy falatnyi nadrágban és egy majdnem térdig érő felsőben, mezítláb útnak indulok. Barátom sietős lépteit messziről ki lehetett szúrni, majd mikor ő is észrevesz, még gyorsabbra veszi a tempót. Erősen karjaiba zárja törékeny testem, percekig csak egymást ölelve állunk az út közepén. Hajnali 2 óra van, és a spanyol felajánlja, hogy menjek el hozzájuk, ugyanis az közelebb van jelen pillanatban, mint az én házam. Rábólintok, majd kezemet átfonva keskeny derekán, egymás mellett lépkedve indulunk útnak.

-          Unai, mégis hol a… oh, szia, Alice. –sápadt arcomra tekintve hatalmasra nyílik a szeme és már rohan is be a konyhába. –Főzök egy teát, Unai addig keress egy párnát, majd én alszom a kanapén!

-          Iker, nem foglak kirakni a hálószobádból. Nem akarok zavarni se. Holnap neked edzés, ahogy nekünk suli. Jobb lesz, ha most hazamegyek. –ketten kapnak utánam, aminek az lesz a következménye, hogy mosolyogva fordulok meg, majd négy kar ölel át.

-          Nem mész sehova. Elmeséled szépen, hogy mi történt, ugyanis a szemed felduzzadt, az arcod sápadt, ráadásul elég hiányos öltözékben vagy. –osztálytársam aggódva elemez, miközben testvére elmegy és felteszi a vizet forrni.

-          Milyen teát kérsz? Van öö… - vigyorogva megyek ki a konyhába, és kiválasztom az epres teát.

-          Férfiak… - sóhajtok fel, mire két mérges tekintettel találom szembe magam.

-          Nők…- Casillas fejcsóválva rakja bele a filtert a forró vízbe, majd helyet foglal a kanapén, és int, hogy üljünk le mellé. –Na, mesélj. –elregéltem történetem, de kihagytam belőle az álmomat. Iker együtt érzően néz rám, majd mikor egy reszelős sóhaj hagyja el a számat, megszorítja a kezemet. A gyomrom összezsugorodik, és milliónyi szaltót vág. A szívem erős dobolásba kezd, az agyam pedig ellenzi ezt a közelséget. Mikor belenézek hatalmas barna szemeibe, beugrik az álmomból az a kép, amikor elvitet idegen emberekkel.

-          Alice. Nem kéne kivizsgáltatnod magad? Sajnos többször majdnem rosszul sültek el ezek az emlékezések, és nem… - amilyen gyorsan csak tudok, felugrok a kanapéról és kiszakítom kezemet Iker fogásából.  A két fiú meglepetten néz rám, majd mikor Iker feláll, kiszaladok a nappaliból. A szívem azt szajkózza, hogy menjek vissza, és meséljek el mindent, de az agyam nemet mond. Látom, hogy Casillas elindul felém, de kitörök az ajtón, és elkezdek futni. Unai kiabál utánam, de a válogatott kapus is futásnak ered. A francba, hogy ő focista, és edzettebb, mint én vagyok. Elkapja a derekam, így elveszítem az egyensúlyomat és a föld felé veszem az irányt. Iker még mindig magabiztosan tart, viszont már nem tud visszahúzni álló pozícióba, így mind a ketten a betonon kötünk ki.

-          Engedj már el! –visítom közel a füléhez, mire az akkor megérkező Unai rántja le rólam testvérét. Casillas felém nyúl, de hátrébb csúszok, bár ezzel a tettemmel eléggé megbántom.

-          Félsz tőlem? –kérdezi meg csalódottan, nem tudom, mit feleljek rá. Mondjam el neki, hogy álmomban is kísért már? Hogy intézetbe akart rakatni a gyogyósok mellé? Most az egyszer a szívemre hallgatok, és nemlegesen megrázom a fejem. –Akkor miért húzódsz el tőlem Alice? Nem bántalak. Te lennél az utolsó, akinek fájdalmat okoznék. –szívből beszélt, viszont még magán is meglepődött. Zavartan elfordítja a tekintetét, és hazafelé veszi az irányt.

-          Iker! Várj! –Unai tisztességesen visszament a házba, a kapus pedig megfordul, és csak néz rám hatalmas szemeivel, majd helyet foglal mellettem. A lábam lehorzsolódhatott, mivel Iker aggódva veszi az ölébe. Óvatosan végigsimít rajta, mire amilyen gyorsan csak tudok, hátrébb lököm magam.

-          Félsz tőlem. –úgy jelenti ki, hogy ezt senki sem kérdőjelezheti meg.

-          Nem. –suttogom, de nem megyek közelebb. A kapus csak néz, látom, hogy meg akar fejteni. –Tudod Iker, én nem mondtam el mindent neked. Próbáltam burkoltan beszélni előtted, hiszen a testvéred már mindenről tud. Őt még tegnap beavattam szépnek nem mondható életembe.

-          Kérlek, mond el. Hiszen nem tudom, hogy mikor hogy érhetek hozzád. Figyelj Alice. Nekem valamiért fontos vagy. Úgy érzem, hogy minden percben meg kell téged védenem. Nem tudom mi ez, de nagyon nem jó. Tudod, nekem most Sara a barátnőm… - a válogatott kapus magyarázni kezd, ami számomra már régen rossz. Sose szerettem, ha egy ember bármiféle indokot kezd el sorolni.

-          Iker. Ahogy már említetted, neked barátnőd van. Igaz fogalmam sincs, hogy ezt miért közölted velem még egyszer, de rendben. Nem zargatlak ezekkel, amúgy sem akartam nyomulni sem. Csak egy kérdés. Ezt nekem, vagy saját magadnak kezdted el bizonygatni?! –nem várva a válaszára elindulok a házunk felé. Fabio már biztos aggódik. Éppen ott járok már, ahol még Unaijal találkoztam, de egy rántás megakadályoz abban, hogy tovább menjek. Egy mézédes száj tapad ajkaimra. Megrészegít a csókja, szenvedélyesen tépjük egymás ajkait. Sosem éreztem még efféle vágyat iránta vagy más iránt. Mintha valamit is megérzett volna, felkap az ölébe és az egyik kőkerítésnek dönti a hátam. Mint egy kismajom, úgy kapaszkodok belé, de nem engednénk el egymást még egy percre sem. A szervezetem friss oxigénért kiált, végül elfordítom a fejem egy pillanatra, és megtöltöm a tüdőmet levegővel. Casillas nem hagyja abba az ostromlásomat, végigcsókolja a nyakam, néhol óvatosan meg-megharapva kényeztet. Megfogom az arcát, és újra a szájához hajolok, viszont a telefonom megakadályoz abban, hogy egy csókot lophassak a kapustól. Sóhajtva hajolok el a spanyol arcától, majd fogadom a hívást. A focista nem rak le, továbbra is az ölében tart, de már csak az arcomat vizslatja.

-          Hola!

-          Hola? Hola? Ennyi, hogy hola? Mégis hol vagy? Mit csinálsz? Nem az volt, hogy levegőzni mész?

-          Nyugi Fabi, levegőzni jöttem. Máris indulok haza, nyugodtan feküdj le. –nem engedem, hogy bármit is reagáljon rá, csupán lecsapom a telefont. Bosszankodva próbálom Ikert noszogatni, hogy engedjen el, de csupán engem néz a hatalmas barna szemeivel.

-          Iker, kérlek, rakj le, mert mennem kell! –Sóhajtva elenged, de amilyen gyorsan csak tud, átölel. Fejemet a mellkasára hajtom, majd mély levegőt véve elraktározom férfias, jellegzetes illatát.

-          Teljesen összezavartál. – megfogja a kezemet, és elkezd húzni a házuk felé.

-          Iker, nekem haza kell mennem. Nem kell kísérned sem, mert hajnali 4 van és neked 8 órától edzés! Úgyhogy, jó éjszakát. –gyorsan megához húz még egy futó csókra, majd megvárja még kiesek a látótávolságából és bemegy a házba.

Ahogy az lenni szokott, csend és sötétség honol a házunkba. Próbálok minél halkabban belépni az ajtón, de drága barátom a szívbajt hozva rám, felkapcsolja a villanyt a nappaliban. Sikítva esek a fenekemre, hiszen arra, hogy mint a szülők a filmekben, úgy vár meg engem is Fabio, nem számítottam. Mérges tekintettel követi minden egyes mozdulatomat, de a világ összes kincséért sem szólalna meg. Felállok, majd fölényes tekintettel ránézek, és felballagok az emeletre. Mosolyogva dőlök be az ágyba. Milyen érdekes, hogy régen erre csak gondolni tudtam, de mindig elhessegettem minden efféle dolgot. Unai lehet, már alszik, de azért írok neki egy SMS-t.
„Drága barátom, köszönöm szépen ezt az estét. Sokat jelent, hogy mellettem állsz. Csókok. A.” Választ nem kapok rá, viszont ha írt volna, akkor sem olvastam volna már el, mert sikeresen elaludtam.

A hajnal további része eseménytelenül zajlott, hál istennek a rémálmok sem jöttek már elő. Lakótársam reggel ledobott valamit az ágyra, majd se szó, se beszéd, duzzogva kivonult a szobámból. Kómásan ledobtam magamról a takarót, majd bementem a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. A hajam magas kontyba fogtam, majd csak folyattam magamra a hidegvizet. Magamra csavartam egy törölközőt, és lekiabáltam a spanyolnak, hogy nekem is kávét öntsön, mert meg fogok ma halni a suliban. Most nem bíbelődtem annyit a ruhatáramban, csupán egy szaggatott farmert, Nike pólót és ugyan ilyen márkájú sportcipőt vettem fel. A hajamat lófarokba kötöttem, és sminknek csak alapozót használtam a szemem alatti karikákra. Még volt fél órám az indulásig, ezért ledobtam magam az ágyra és bekapcsoltam a laptopomat. Időközben rájöttem, hogy Fabio valamit bedobott reggel az ajtón, majd nagy felfordulást csinálva, elkezdtem keresni az a tárgyat.
Egy pletykalap akadt a kezembe, aminek a címlapján Iker Casillas mosolygott. Ahogy ránézek az képre, számhoz kapom a kezem. Még mindig érzem rajta a tegnapi csókot. Vigyorogva lapozok bele az újságba, de amit ott látok, az rögtön az arcomra fagyasztja a mosolyt. A szalagcímen nem más állt, mint: „Iker Casillas és sportriporter barátnője az eljegyzést tervezi…”. 

Lehet a kapus csak bepánikolt, és azért csókolt meg. Fél az elkötelezettségtől. De, ha annyira jól esett a közelsége, mit tehetnék? El kell kerülnöm. Igen, ezt kell tennem.
A telefonom ütemes zenélésbe kezd, és a focista neve villog a kijelzőn. Megfogom a készüléket, és egy határozott mozdulattal kiveszem belőle az akkumulátort. Vajon Unai mondta el a számomat neki?!

Fáradtan lebattyogok Fabiohoz, aki büszke fejjel néz rám és vigyorog a kávéja felett.

-          Nem érdekel a véleményed, tehát meg se szólalj. –bosszankodva iszom meg a koffein adagomat, majd a táskámat a vállamra kapva elindulok az iskolába. Nagy meglepetésemre a ház előtt Casillas áll, Unai barátom nélkül…