Egyszerűen már nem bírom kivárni azt a pár napot, hogy a szavazás lezáruljon. De mivel 24 ember szavazott az igenre, még a nemre csupán 2, ezért bátorkodtam befejezni az első fejezetet.:) Remélem tetszeni fog. Nem lesz végig ilyen borús hangvételű! A szereplőkről már raktam fel képet, igaz akit még nem "ismertek" az Fabio.:)
Jó olvasást, és köszönöm a szavazóknak, és azoknak az embereknek, akik biztattak! Ez lett az eddigi leghosszabb fejezet a két történet közül:)
Egy éven belül két családtagomat veszítettem el. Édesanyám halála után is folytattam a munkát, hiszen annyira megkedveltem az ottani embereket, hogy képtelen lettem volna elhagyni őket. Több törzsvendég volt, köztük Fabio, aki állandóan azzal szédített, hogy majd egyszer el fog venni feleségül. Szerettem őt, de sosem gondoltam úgy rá, mint potenciális jelöltre.
Aki ebbe a helyiségbe betért, kedve szerint válogathatott az asztalok között. A leghíresebb kluboknak, külön-külön boksz volt fent tartva, és minden sportot szerető ember 22” LCD tévén keresztül nézhette a fontosabb meccseket. A legjobban az El Clásico estéit szerettem. Különböző emberek tértek be hozzánk, mégis egy dologban hasonlítottak. Vagy a Real Madrid, vagy a Barcelona csapatnak drukkoltak, esetleg csak azért nézték a meccset, mert fontos tippmixet tettek. Ezeken az összecsapásokon, mindig én voltam a pincérnő. A főnökkel megbeszéltem, hogy ez az a mérkőzés, amit egyedül sosem mernék, vagy tudnék végignézni. Mindig édesapámra emlékeztet. Minden ilyen meccsnél ordítottunk mikor a Barcelona helyzetbe került, viszont szidtuk a bírót, ha a katalán csapat ellen fújt. Titkon viszont mindig is örültem ezeknek a helyzeteknek.
Most is egy ilyen este van, ugyanis elérkezett ennek a hatalmas összecsapásnak a napja. A vendégek már helyet foglaltak a kijelölt helyen, majd megkezdték az alkoholfogyasztást és természetesen a különböző tippek gyártását is.
Most is egy ilyen este van, ugyanis elérkezett ennek a hatalmas összecsapásnak a napja. A vendégek már helyet foglaltak a kijelölt helyen, majd megkezdték az alkoholfogyasztást és természetesen a különböző tippek gyártását is.
- Alice! Te ma nem dolgozol. Ez az utolsó itt töltött napod, érettségi után el sem köszönsz tőlünk. Tehát szépen foglalj helyet a Real Madrid asztalánál, és viselkedj igazi szurkolóként. – megálltam a pultnál és csak figyeltem a főnökömet, aki mosolyogva vette fel velem a szemkontaktust. –Gyerünk, kislány csipkedd magad! – bohókásan az oldalamba csíp, mire ugrok egyet, de már az asztal felé veszem az irányt. A vendégek mosolyogva néznek rám, én pedig átszellemülve ülök le közéjük.
A csapatok felállnak egymás mellé, a blankók élén mint mindig, most is Iker Casillas áll. Látszik rajtuk, hogy tartanak ettől a találkozótól, mégis magabiztosan vágnak neki az ismeretlennek. Miután a spanyol himnuszt végighallgatták, egymásnak sok sikert kívánva pacsikat, esetleg öleléseket osztanak ki.
A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés megkezdődik. Egyszer én is ott fogok állni a pálya mellett! Minden álmom az, hogy a galaktikusok fotósa legyek. Bár erre az esély elég csekély.
Mikor Albiolt kiállítják, egy emberként pattannak fel a drukkerek és kezdenek el kiabálni a bírónak, csak kár, hogy ezt ő nem hallja. Végül is tíz emberrel kihoztuk döntetlenre a meccset, és egy 5-0-ás eredmény után szerintem ez fantasztikus. Végre volt közünk a játékhoz, és igazi csapatként játszottunk. Többször megfigyeltem már, hogy ha valami kiállítás történik, és megfogyatkozik a csapatunk, akkor a legtöbben elkezdenek önzőzni, ami semmire nem vezet. Ezután jönnek a lökdösések, szabálytalanságok, végezetül sárgalapok és kiállítások. Most mégis biztosak voltunk a pályán, és hála José Mourinhonak, Adebayor behozatalával változott a felállás. A portugál tréner a minap kijelentette, hogy lesz egy kiállítás a mi oldalunkon. Hát meg kell, hogy mondjam, nem tévedett…
A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés megkezdődik. Egyszer én is ott fogok állni a pálya mellett! Minden álmom az, hogy a galaktikusok fotósa legyek. Bár erre az esély elég csekély.
Mikor Albiolt kiállítják, egy emberként pattannak fel a drukkerek és kezdenek el kiabálni a bírónak, csak kár, hogy ezt ő nem hallja. Végül is tíz emberrel kihoztuk döntetlenre a meccset, és egy 5-0-ás eredmény után szerintem ez fantasztikus. Végre volt közünk a játékhoz, és igazi csapatként játszottunk. Többször megfigyeltem már, hogy ha valami kiállítás történik, és megfogyatkozik a csapatunk, akkor a legtöbben elkezdenek önzőzni, ami semmire nem vezet. Ezután jönnek a lökdösések, szabálytalanságok, végezetül sárgalapok és kiállítások. Most mégis biztosak voltunk a pályán, és hála José Mourinhonak, Adebayor behozatalával változott a felállás. A portugál tréner a minap kijelentette, hogy lesz egy kiállítás a mi oldalunkon. Hát meg kell, hogy mondjam, nem tévedett…
Eljött hát a vizsga napja, több embertől kaptam bíztató SMS-eket. Úgy érzem minden jól sikerült, de nem várom meg az eredményeket, gyorsan berobogok a kávézóba.
- Sziasztok! Minden feladatot megcsináltam, és úgy érzem, hogy nem hibáztam sokat. A papírjaimat már Madridba fogják küldeni, ugyanis ma délután indul a gépem. Köszönök mindent, nélkületek nem sikerült volna átvészelnem ezt az időszakot. –a barátaim odajönnek hozzám, és elköszönnek. Többen sok szerencsét kívánnak, és bíztatóan mosolyognak rám.
Otthon még egyszer és utoljára, körbejárom a lakást, majd egy nagyot sóhajtva megfogom a bőröndjeimet.
- Apa, Anya! Remélem, büszkék lesztek rám. Nagyon szeretlek titeket! – az életem e része itt lezárult…
A repülőutat nagyon élvezem, hiszen még sosem volt ilyesmire lehetőségem. A barátom, Fabio, a reptéren fog várni, hiszen ő hamarabb hazautazott. Vele fogok addig lakni, ameddig nem állok biztos lábakon. Anyáék spórolt pénzéből vettem magamnak egy profi gépet, majd ha már megjönnek az érettségis papírok, akkor körbenézek az egyetemeken. Mindenféleképpen sportszakon szeretnék továbbtanulni, de ez még kérdéses lesz. Elsőnek jussak be valahova…
- Hola Kiscsillag, mehetünk? Minden cuccod megvan?
- Szia Fabi, persze, máris indulhatunk. Amúgy még egy bőröndömet nem tudtam kihalászni a sok cucc közül, és a szalag sincs mellettem… mindig mire elkapnám a táskám, a szalag továbbmegy. – barátom szó szerint hangos kacagásba kezd, amire többen is megbámulnak minket. –Hé, hagyd már abba! Mindenki minket néz! –kulturáltan körbenézek, majd egy barna szempárral találkozik a tekintetem. Nem tulajdonítok nagy figyelmet ennek, ugyanis Fabi meghozza a bőröndömet, és a barna szem tulajdonosához is egy fiatal srác érkezik. Az arcát annyira nem figyeltem meg, hiszen a tekintete teljesen lekötött és fogja tartott, bár őt nem hiszem, hogy bármi megbabonázta volna, ugyanis könnyedén fordította el a fejét.
Fabioval elindulunk újdonsült lakásomhoz.
Fabioval elindulunk újdonsült lakásomhoz.
- Ez valami gyönyörű!
- Nem az én érdemem. Nem nézne így ki, ha anya nem járna ide takarítani.
- Mert egy lusta disznó vagy. –vigyorogva néz rám, majd elvonul a konyha irányába.
- Kérsz valami kaját?
- Nem köszönöm, ettem a repülőn.
- Oké. De csinálsz nekem valamit? Naa légysziiiii. –boci szemeinek most sem tudok ellenállni, miközben készítem az ebédet, addig beszélgetünk a további teendőkről.
- Tudod már melyik egyetemre mész?
- Még fogalmam sincs. Lehet, csak valami kis vizsgát végzek el, és munka után érdeklődöm. Beszállok a fizetésbe és én fogok főzni. Nincs vita. Örülök, hogy egyáltalán itt lakhatok.
- Segítek érdeklődni majd. De az egyetem mellett tarts ki! Felsőfokú nyelvvizsgád van spanyolból. Ha meg nem tudod megértetni magad, még mindig ott van az anyanyelved. Amúgy pedig a fizetésbe nem engedem, hogy beszállj, te itt most vendég vagy! Viszont a kaját elfogadom.
- Igen, tudom. Sejtettem, hogy ilyesmi választ adsz. Nem tudlak az ellenkezőjéről megfűzni, igaz? Kaja után szétnézünk a városba?
- Persze. És ha gondolod, már utána is járhatsz a továbbtanulásodnak.
- Valami munka is kéne.
- Tudok egy neked megfelelőt! – még Fabio tömte a majmot, addig én elmentem gyorsan letusolni. Csak egy strandpapucsot, toppot és egy rövidnadrágot vettem fel, hiszen a hőmérséklet az egekben van. Elengedhetetlen kelléknek számít még a napszemüveg is.
- Chica! Készen vagy már? Csak rád várok.
- Ha annyira unatkozol, mosogass el!
- Jó, itt várlak a lépcsőnél. –gondolhattam volna, hogy valami hasonló választ kapok. Még egy utolsó simítás a hosszú fekete hajamon, majd lesétálok a lépcsőn. Megkérem barátomat, hogy ne kocsival vágjunk neki ennek a csodás időnek, persze sportoló lévén eleget tesz a kérésemnek.
- Nem fogsz bírni, hazajönni. De felőlem mehetünk. –az út rettentően hosszú volt a városig, nem is gondoltam volna, hogy ami Fab vezetési tempójában 15 perc, az gyalog 50. Fabio mellesleg az egyik egyetem sportszakán jövőre lesz végzős. Az iskolai focicsapat gyökeres tagja és 2 éve már csapatkapitányként mutatkozik a meccseken.
- Tudod mire gondoltam? Jöhetnél abba a suliba, ahol én tanulok. Na?!
- Figyelj Fabio. Nem hiszem, hogy felvennének arra az elit helyre. –barátom csak amolyan, „majd meglátjuk” fejet vág be, majd elindulunk egy fagyizó felé. Mikor belépünk, egy kedves öreg néni kezd el spanyolul hadarni. Leülök egy asztalhoz, és várom, hogy a spanyol rendezze a kelyheket. Vajon ki lehetett a barna szempár tulajdonosa? Annyira ismerős volt és mégis annyira ismeretlen… furán hangzik, igaz?!
- Fabiiii, ugye most rögtön elviszel a Bernabeuhoz!
- Szivi, ez már egy parancs volt?
- Csak rejtett felszólítás…
- Még nem. Elmegyünk az egyetememre, ugyanis még most jelentkezhetsz és nyáron jössz velem.
- Nyáron?
- Igen. Ilyen ismerkedős kurzusok lesznek, ahol én is részt veszek. –eddig ez az egyetem nagyon jól hangzik. A vizsgapapírjaim 2 hét múlva érkeznek meg, de azért utána lehet már járni az iskolának. Sokat beszélgettem Fabioval, és megtudtam, hogy a szüleivel a hétvégén találkozni fogok…
Az egyetem egyszerűen fantasztikus! Tele van tanulni vágyó fiatalokkal, és van sportfotói szak is. Az igazgató nagyon szívlelheti a spanyol diákot, hiszen rögtön azt mondta, hogy ha megérkeznek a papírok, jöhetek beiratkozni. Érdekes módon nem volt felvételiztetés se, meg semmi. Mondjuk azt nem tudom, hogy mit beszélgethetnek már fél órája, mivel megkértek, hogy fáradjak ki és nézzek szét a suliban.
Valaki erősen meglök, mire a föld felé kezdek zuhanni.
- Hé, vigyázz már!
- Ne haragudj, csak sikeresen felbaszták az agyamat.
- Mi történt?
- Mi közöd hozzá? –a szemei emlékeztettek valamire. Bár inkább valakire. Amikor belenéztem a csoki barna szemekbe, rájöttem, hogy ő az a srác, aki a titokzatos szempárral rendelkező személyt ölelte át. –Kislány, ne nézz ennyire. Unai vagyok.
- Én Alice.
- Üdv csoda országban, most viszont mennem kell. Á, itt tanulsz?
- Még nem. Legalábbis nem tudom.
- Unai! Várj már meg! –és megpillantottam azt a személyt, aki már órák óta a fejembe jár. Unai futásnak eredt, és a híres Iker Casillas pedig utána loholt. Focista révén gyorsabbnak bizonyult, de Unai megfordult és a másik ajtón befutott, amire a blankó nem számított, így időt veszített. A kapus tehetetlenül áll az ajtóban, majd egy közeleső padhoz elvánszorog és ledobja magát rá.
- Szia. Zavarok? –Iker elővesz egy papírt és egy tollat, majd ráírja a nevét a lapra, és átnyújtja nekem. Kérdő tekintettel nézek rá, mire ő zavartan elkezd babrálni a gravírozott eszközzel.
- Nem ezért jöttél te is?
- Én is? Ezt hogy érted? Figyelj. Tudom ki vagy, azt is tudom, hogy hol játszol, és hogy játszol. De úgy vagyok ezzel, hogy te is ugyanolyan ember, vagy mint én, csak nagyobb a hírneved. Nem foglak zargatni ilyen dolgokkal, majd ha kell egy aláírás tőled, akkor az egyik meccseden odamegyek hozzád.
- Ne haragudj. Csak Unai azért rágott be rám, mert megbeszéltük, hogy együtt töltjük ezt a napot, csak a rajongók nem hagytak minket levegőhöz jutni miközben a kocsihoz mentünk. Most pedig megsértődött azért, mert nem tudtam bunkó lenni és megálltam autogramot osztogatni. Ja, arról meg nem is beszélve, hogy az edző berakott mára egy edzést, és ha hazaszállítom végre ezt a csavargót, akkor lesz fél órám odaérni a tréningre. Érted te ezt?
- Ali, gyere, menjünk tovább. Felvételt nyertél, és most már, oh…
- Bocsi, de most mennem kell. Szia! –a hátamon éreztem a tekintetét, miközben legszívesebben Fabio vigyorgó fejét vertem volna be.
- Fab vonszold már a segged és ne a focistát nézd!
- Jézusom! Hisz neked tetszik a híres spanyol kapus!
- Gratulálok, ha lehet még hangosabban! Az utca túloldalán nem hallották rendesen… - a fiú végig kacagva jön mellettem, én pedig egyre kényelmetlenebbül érzem magam a társaságában. –Figyelj, menj csak haza, majd én tájékozódok valahogy, és később utánad megyek. –látom, hogy megszólalna, de csak intek neki és elindulok a híres stadion felé. Iker azt mondta, hogy még van fél óra az edzés kezdetéig, ezért valószínűleg még senki sincs a szentélyben. Igen, számomra már olyan a Santiago Bernabeu, mint egy templom. Veszem a bátorságot, és belépek a kapuin. Elindulok a pálya felé, majd szájtátva szemlélem körbe a stadiont. Már éppen rálépnék a fűre, mire valaki kiált.
- Ne haragudj az előbbiért, de még ilyenkor nem szabad a pályára lépni. –legyintek egyet, de nem válaszolok semmit. Előveszem az mp4esem, és bömböltetve a zenét a fülest a fülembe dugom. Látom, hogy valamit magyaráz nekem Casillas, de nem hallok semmit, és még ahhoz is lusta vagyok, hogy kivegyem a fülemből a fülhallgatót. Elérem azt a számot, ami anyáék esküvőjén volt, amin elsőnek lassúztak… majd könnyes szemekkel az égre tekintek. Mintha megérezték volna a felhők, hogy a kezdeti hangulatom mostanra már elveszett, ugyanis az eső elkezdett szakadni. Iker felpattan mellettem, de látja, hogy sehova se mozdulok. Számomra most megállt a világ. Csak a dallam jár a fejemben, és a szüleim kedves mosolya. Annyira hiányoznak… Hirtelen megfogják a kezem, és felrántanak a székről. Iker aggódva néz rám, de nem is láthatja, hogy eleredtek a könnyeim! Mély levegőt veszek, amit egy reszelős sóhajjal juttatok ki a világba. A barna szempár tulajdonosa kiveszi a fülest a fülemből, majd elkezd beszélni.
- Gyere, menjünk be az öltözőbe. Még nincs itt senki, meg tudod szárítani a hajad, és addig keresek valami ruhát a hosszabb edzőcuccok között. Ha gondolod le is tusolhatsz, senki nem fog rád nyitni! –továbbra sem engedi el a kezemet, csupán elkezd húzni arra a részre, ahol még sohasem jártam. Gépiesen követem, viszont a könnyeim az esővel vegyülnek még. Amikor fedett részre érünk, gyors mozdulatokkal letörlöm a kósza cseppeket, és továbbra is követem Ikert.
A kezembe nyom egy törölközőt, majd a vállamat megfogva betol a fürdőrészhez. A gyönyörű sötétkék márványon a Real Madrid címere található, ahogy azon a törölközőn is, amit készhez kaptam. Beállok a tus alá, majd folyatom magamra a meleg vizet. Csak férfi tusfürdő volt a kabinnál, ezért gyorsan megfürödtem, majd magamra csavartam a törölközőt, és kidugtam az ajtón a fejem.
- Öhm Iker, kéne valami ruha akkor, mivel a másikból folyik a víz. Iker! –résnyire nyitom az ajtót, de mivel senkit nem találok az öltözőben, ezért kilépek a fürdőből. –Iker, Iker itt vagy? Hahóó! – semmi válasz nem érkezik. – Na, remek. Itt állok egy szál semmiben, és még ruhám sincs. - leülök Casillas helyére, majd jobban körbeszemlélem az öltözőt. –Jó, mindegy. Akkor felveszem a vizes ruhát és lelépek. –hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, viszont a törölközőm beakadt valahova, így leesik rólam. Természetesen, ahogy az lenni szokott, ilyenkor nyílik ki az ajtó, ahol a kapus jön be. Sietősen magamra kapom a törölközőt, de Iker szemét elnézve rá kell, hogy jöjjek, nem voltam elég gyors. Pironkodva és megszégyenülve vágtatok be a fürdőbe, és csúszok le a fal mentén.
- Kérlek, gyere ki! Ne haragudj, én... én… nem, nem tudtam, hogy már ilyen hamar készen vagy. Sara minimum fél órát szokott a zuhany alatt állni. Elmentem az edzőhöz, hogy megbeszéljem vele, hogy itt vagy. –a mondatát egy fújtatással zárja le, majd ismételten kopog az ajtón. –Még csak a nevedet sem tudom. Gyere ki, kérlek. Nyugi, van barátnőm, nem fogok rád mászni! –oh, hát kapcsolatban van. Fogalma sincs, hogy most ezzel, hogy lelombozta a kedvemet. Vajon igaza van Fabionak? Tényleg tetszik nekem a híres focista? Nem! Nem! Biztos vagyok benne, hogy nem az esetem. Hiszen ha nem lenne barátnője, se lenne köztünk semmi. Nálam sokkal szebb lányok járják Madrid utcáit, arról nem is beszélve, hogy legközelebb már csak a tévéből láthatom… semmi garancia nincs arra, hogy ismét összefutunk akár az iskolában, akár az utcán.
Igazából még sohasem volt párkapcsolatom. Anya mindig azt hajtotta, hogy semmiről sem fogok lemaradni. Tudom, megértem, a szülőknek ez a dolguk. De úgy igazából nem nagyon beszélgettünk ilyen dolgokról. Elmondta, hogy ő és apa hogyan ismerkedtek meg, de ezen kívül erről nem beszéltünk. Az a furcsa számomra, hogy édesapám annyira szerette, hogy képes volt magát megölni, és anya után menni. Tényleg van ilyen szerelem? És ha igen, akkor honnan fogom tudni, hogy számomra is eljött az idő? Miért nincs itt most anya, hogy ezt meg tudjam vele beszélni? Miért kellett a legrosszabb időben elhagynia? Még csak el sem búcsúzhattam tőle. Meg sem köszönhettem az elmúlt éveket, és a tanításait. Azt, hogy olyan embert faragott belőlem, amilyen most vagyok. Még csak el sem mondhattam neki utoljára, hogy szeretem. Vajon tudta, hogy számomra ő volt a legfontosabb? Hogy bármit megtennék most azért, hogy átöleljen és megnyugtasson. Felkeltsen, mint öt éves koromban mikor rémálmom volt. Bebújhassak közéjük a nagy viharok közepette…
Anya évfordulója április 10.-én van, és most már apa halálának idejét is erre a napra sorolhatom be. 2 hónap, és újra át kell élnem a poklok poklát. Az ajtó nyitódására emelem fel a fejemet, majd Iker meghökkenő tekintetével találom szembe magam. –Figyelj, én tényleg nagyon sajnálom… kérlek, ne sírj! Ha gondolod, többet rád se nézek, csak kérlek, ne itasd az egereket… kaptak elég vizet a takarítótól, beszéltem velük és már nem szomjasak…– egy mosollyal nyugtázom Iker próbálkozását, viszont azt észre se vettem, hogy sírok. Igazából még mindig nem tudtam feldolgozni a halálukat, bár szerintem ez az a dolog, amin soha nem tudok teljes mértékben átlépni. Felfogtam, hogy nincsenek, ahogy azt is, hogy egyedül maradtam a világban.
Mivel nem reagálok semmit sem a kapus mondatára, ezért a kezembe nyomja a ruhákat, és egy mosoly után elhagyja a fürdőt. Sietnem kéne, hiszen hamarosan megérkezik a többi játékos, és nem akarok szégyenkezni előttük. Öltözködés közben azon gondolkozom, hogy én nem vagyok kimondottan szép. Illetve nem tartom magam csak egy átlagos lánynak. Vannak hibáim, amit már több barátnőmtől is megkaptam. Többször kihasználtak, és mikor elveszítettem a családomat, akkor elfordultak tőlem és a hátam mögött kezdtek el sértő dolgokat terjeszteni. A legfájdalmasabb Dasy elvesztése volt mindközül. Olyan dolgokat talált ki, hogy édesapám nem felakasztotta magát, hanem én öltem meg. Sajnos emiatt a dolog nem került senki sem annyira a közelembe, csak a kávézóban dolgozó emberek. Egyszerűen már nem merek megnyílni az embereknek, ezért korombéli barátom nem is nagyon akad. Egyedül Fabio, de ő is inkább haver. Bár már bemutatta, hogy bármikor számíthatok rá…
Kilépek a tusolóból, de meglepetésemre az egész Real Madrid ott öltözik át a szemem láttára. Iker pont leveszi a felsőjét, ezért nem láthatta, hogy már ebben a helyiségben tartózkodom. Néma csönd követi a mozdulatomat, mire a kapus is észreveszi a nyilvánvalót.
Igazából még sohasem volt párkapcsolatom. Anya mindig azt hajtotta, hogy semmiről sem fogok lemaradni. Tudom, megértem, a szülőknek ez a dolguk. De úgy igazából nem nagyon beszélgettünk ilyen dolgokról. Elmondta, hogy ő és apa hogyan ismerkedtek meg, de ezen kívül erről nem beszéltünk. Az a furcsa számomra, hogy édesapám annyira szerette, hogy képes volt magát megölni, és anya után menni. Tényleg van ilyen szerelem? És ha igen, akkor honnan fogom tudni, hogy számomra is eljött az idő? Miért nincs itt most anya, hogy ezt meg tudjam vele beszélni? Miért kellett a legrosszabb időben elhagynia? Még csak el sem búcsúzhattam tőle. Meg sem köszönhettem az elmúlt éveket, és a tanításait. Azt, hogy olyan embert faragott belőlem, amilyen most vagyok. Még csak el sem mondhattam neki utoljára, hogy szeretem. Vajon tudta, hogy számomra ő volt a legfontosabb? Hogy bármit megtennék most azért, hogy átöleljen és megnyugtasson. Felkeltsen, mint öt éves koromban mikor rémálmom volt. Bebújhassak közéjük a nagy viharok közepette…
Anya évfordulója április 10.-én van, és most már apa halálának idejét is erre a napra sorolhatom be. 2 hónap, és újra át kell élnem a poklok poklát. Az ajtó nyitódására emelem fel a fejemet, majd Iker meghökkenő tekintetével találom szembe magam. –Figyelj, én tényleg nagyon sajnálom… kérlek, ne sírj! Ha gondolod, többet rád se nézek, csak kérlek, ne itasd az egereket… kaptak elég vizet a takarítótól, beszéltem velük és már nem szomjasak…– egy mosollyal nyugtázom Iker próbálkozását, viszont azt észre se vettem, hogy sírok. Igazából még mindig nem tudtam feldolgozni a halálukat, bár szerintem ez az a dolog, amin soha nem tudok teljes mértékben átlépni. Felfogtam, hogy nincsenek, ahogy azt is, hogy egyedül maradtam a világban.
Mivel nem reagálok semmit sem a kapus mondatára, ezért a kezembe nyomja a ruhákat, és egy mosoly után elhagyja a fürdőt. Sietnem kéne, hiszen hamarosan megérkezik a többi játékos, és nem akarok szégyenkezni előttük. Öltözködés közben azon gondolkozom, hogy én nem vagyok kimondottan szép. Illetve nem tartom magam csak egy átlagos lánynak. Vannak hibáim, amit már több barátnőmtől is megkaptam. Többször kihasználtak, és mikor elveszítettem a családomat, akkor elfordultak tőlem és a hátam mögött kezdtek el sértő dolgokat terjeszteni. A legfájdalmasabb Dasy elvesztése volt mindközül. Olyan dolgokat talált ki, hogy édesapám nem felakasztotta magát, hanem én öltem meg. Sajnos emiatt a dolog nem került senki sem annyira a közelembe, csak a kávézóban dolgozó emberek. Egyszerűen már nem merek megnyílni az embereknek, ezért korombéli barátom nem is nagyon akad. Egyedül Fabio, de ő is inkább haver. Bár már bemutatta, hogy bármikor számíthatok rá…
Kilépek a tusolóból, de meglepetésemre az egész Real Madrid ott öltözik át a szemem láttára. Iker pont leveszi a felsőjét, ezért nem láthatta, hogy már ebben a helyiségben tartózkodom. Néma csönd követi a mozdulatomat, mire a kapus is észreveszi a nyilvánvalót.
- Te lennél az új takarítólány?
- Áá, szóval te vagy a segédem. A fürdő kicsit vizes, igaz nem tudom, hogy hol található a felmosó, de kérlek, hozd ide. Megmutatom mit, és hogy kell csinálnod, majd elvégezheted a munka piszkos részét. De hé, nem a munkádat kéne végezned? Miért van rajtad blankó mez?! Azonnal öltözz át, szerintem a szertárban találsz tipikus takarítóruhát is. –Ronaldo tág szemekkel engem vizslat, fogalma sincs, hogy miért reagáltam így.
- Te komolyan nem ismersz meg engem? –a hangjában megbújó hitetlenkedést nem tudta leplezni.
- Nem. Miért, kéne? –szarkasztikus hangomra még többen felkapják a fejüket, de Cristiano vörösödő feje miatt, az öltöző nagy része röhögésben tör ki.
- Ne játssz a tűzzel, kislány!
- Figyelj! Okos vagyok már, ha tűzzel játszanék, lenne nálam poroltó. Viszont én most csak a parazsat piszkálom… - Ronaldonak sem kellett több, csapkodva kivonul az öltözőből. A focisták elismerő tekintettel néznek végig rajtam, mégis aki hozzám mer szólni, az nem más, mint Benzema.
- Komolyan nem ismersz minket?!
- Benzema…
- Megnyugodtam, hogy legalább az én nevemet tudod. Akkor még nincs veszve semmi sem. –mondatát egy jól irányzott kacsintással fejezi be, de nem kerüli el a figyelmemet Iker furcsa tekintete sem.
- Ismerem én CR7-et is, csupán nem szeretem, ha egy ember így áll hozzám. De örülök, hogy megismertelek titeket. Jó edzést! Ja igen, és Iker! A ruhát majd valahogy visszaszolgáltatom!
- Tényleg, mit keres rajtad a híres Casillas edzőruhája? És miért vörösek a szemeid? –Benzema kérdésére megpróbálok úgy kacsintani, ahogy ő tette az ismerkedésünk elején, nem tudom, hogy sikerült, viszont a „húgatásból” leszűröm, hogy nagyon is jól alakítottam.
- Na, sziasztok! Ja, amúgy csak a sampon ment bele a szemembe!
- Várj már! Ha már ilyen szépen felidegesítetted a barátomat, nem maradnál itt az edzésen is?
- Hát, nem is tudom… - Ikerre pillantok, de hirtelen fontos dolga akadt a szekrényben, így arra következtetek, hogy nem kéne maradnom. – Tudod Marcelo, sok ember nem lát itt szívesen már, tehát most nem. Majd talán legközelebb… amúgy is, nyílt kapus edzést tartotok ma?!
- Hát, nem nagyon. De az edző biztos megengedné…
- Mit engednék meg Marcelo?! –néma csend követte Mourinho hangját. A játékosokban mélységes tisztelet lapult meg.
- Hola, Alice Frewen vagyok. Elnézést a zavarásért, és azért is, hogy lekötöttem a focistái figyelmét, sőt, hogy felidegesítettem a nagy és rettenthetetlen Cristiano Ronaldot. Már megyek is.
- Felidegesítetted Ronaldot? –Mourinho hangjában őszintén csengett a hitetlenkedés.
- Igen uram. De most tényleg megyek, mielőtt még meg nem fojt itt valaki. –a tekintetem Ikerre téved, aki most már minden szavunkat figyelemmel kíséri.
- Nem akarsz itt maradni? Igaz zárt kapus edzés, de beszélni szeretnék veled valamiről. Vagy inkább valakiről.
- Uram, mi ismerjük az illetőt? –Marcelo kotnyeleskedett közbe, de ezt tőle már megszokhatták, ugyanis az edző sarkon fordult, és elhagyta az öltözőt. Vajon kiről akar velem beszélni? Mikor mondtam a családnevem, eléggé fura fejet vágott.
José Mourinho elmondta focistáinak a teendőket, majd a kispadhoz leülve int nekem, hogy másszak oda mellé.
- Tudod Alice, én ismertem a szüleidet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése