Két hét után úgy gondoltam illene ide is írnom egy új fejezetet, úgyhogy már most fel is rakom!:) Remélem tetszeni fog, és a kritikáknak örülnék, hogy egyáltalán érdekel-e titeket ez a történet.:) Jó olvasást.
(Alice)
Az agyam szüntelenül zakatolt. Hogy megbántam-e azt, amit tettem? A válaszom egy határozott nem. Sara bevágtat a fürdőbe, Ikerrel amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk. Még volt arra időm, hogy egy törölközőt kapjak magam elé. Az ajtóban Fabio a nő után kap, és rémült szemekkel néz felénk. Szegény, pedig ő jót akart, de nem tudta megállítani. A kapus határozottan állja barátnője lesújtó tekintetét, majd már várja a pofont, amit jogosan kapna, de Sara ezt a megtiszteltetést most nekem nyújtja, illetve üti át. Nem számítottam rá, és mivel amúgy is közel álltam a falhoz, ezért hatalmasat koppanok a csempén. Az emlékek, mint a szökőár, úgy mostak el a jelen pillanataiból. Még egy kéz utánam kap, de több dologra már nem tudok figyelni.
Egy édesapa csapkodva, mégis boldogan robogott be a kórházi szobába. Egy törékeny kopasz kislány bíztatóan nézett rá, így megenyhült az erős atyai szív is. Nem örült annak, hogy az egyetlen gyereke Madridba készül, pár, számára még ismeretlen emberrel, de beletörődött. Kicsit haragudott Alicere, hiszen mindig is a kedvenc csapatuk a Barcelona volt, most szeme fénye mégis elhalasztott egy ilyen hatalmas találkozási lehetőséget. A csöppség nagyon jól tudta, hogy miért bizonytalan a férfi, ezért vékonyka hangon elkezdett beszélni. –Apu, most gondolj bele. Elmegyek a Real Madridhoz, a híres csatárral, Raúllal focizok, pár edzésen részt veszek, és egy héten keresztül, minden meccset megnézek. –apja mogorva tekintettel ránézett, majd leült az ágy mellé a székre, és kezébe vette azt a kis papírt, amire a lány adatai voltak írva. Összevont szemöldökkel állt fel, majd aggódva elhagyta volna a szobát, hiszen lányának már csak pár hetet jósoltak az orvosok. Rettentően megijedt, bepánikolt, persze ebből Ali csak annyit látott, hogy apja összezavarodott. –Kérlek, ne haragudj rám. –a férfi érdeklődve fordult vissza az ajtóból, nem értette miért kért bocsánatot a kislány. –Egyszer a híres Barcelona futballklub fotósa leszek! De ahhoz, hogy tudjak segíteni a katalán csapatnak, még ki kell tapasztalnom a madridisták játékát. Értsd meg! Most a legerősebb a csapat, és ezt te is jól tudod. –mindig is csodálkozott azon, hogy mennyire érett Csöpi. De ő nem akarta, hogy az egyetlen kislánya már úgy gondolkozzon, mint egy felnőtt! Még túl kicsi volt hozzá. Mindennél jobban meg akarta óvni, fel akarta nevelni, de sajnos anyai ágon öröklődött ez a halálos betegség. Egy homlok puszi után kivonult a szobából. Alice végig azt hitte, apja megharagudott rá, ezért keserves zokogása töltötte be a szobát. Hirtelen a levegője elfogyott, a feje lüktetett, az orra elkezdett vérezni, és egy hatalmas sikítás után összeomlott az állapota. Az orvosok küzdöttek az életéért, mindent megpróbáltak, de ahogy teltek a percek, egyre jobban elvesztek a remények.
A kislány egy sötét helyen találta magát, természetesen sírt, hiszen nem voltak sehol sem a szülei. Hiányzott neki a családja, hiányzott neki Amy, mindenki, aki egy kicsit is közel állt hozzá. Egy szőke hajú fiatal lány jelent meg boldog mosollyal az arcán, szikrázó tekintete égette Ali arcát. Angyalhoz tudta volna hasonlítani azt a személyt, aki azokban a nehéz percekben megjelent. Csodálkozva ismerte fel legjobb barátnőjét, majd meg akarta érinteni az arcát. –Ali, kicsi Ali. Mégis mit csinálsz itt? Hiszen neked még élned kell! Én meghaltam azért, hogy az álmod valóra válhasson. Menj vissza, a szüleid várnak rád. –hirtelen hatalmas lökést érzett, amitől el is esett és újból egy idegen környezetben találta magát. Az ismerős doktor bácsik ott voltak körülötte. Ijedten hallgatta a már megszokottá vált pityegő hangot…
A kislány egy sötét helyen találta magát, természetesen sírt, hiszen nem voltak sehol sem a szülei. Hiányzott neki a családja, hiányzott neki Amy, mindenki, aki egy kicsit is közel állt hozzá. Egy szőke hajú fiatal lány jelent meg boldog mosollyal az arcán, szikrázó tekintete égette Ali arcát. Angyalhoz tudta volna hasonlítani azt a személyt, aki azokban a nehéz percekben megjelent. Csodálkozva ismerte fel legjobb barátnőjét, majd meg akarta érinteni az arcát. –Ali, kicsi Ali. Mégis mit csinálsz itt? Hiszen neked még élned kell! Én meghaltam azért, hogy az álmod valóra válhasson. Menj vissza, a szüleid várnak rád. –hirtelen hatalmas lökést érzett, amitől el is esett és újból egy idegen környezetben találta magát. Az ismerős doktor bácsik ott voltak körülötte. Ijedten hallgatta a már megszokottá vált pityegő hangot…
Hatalmas levegőt véve, zokogva ébredtem fel. Körülöttem idegen emberek tevékenykedtek, mindenki maszkban volt. Félve nézek szét, mire egy férfi artikuláltan kezd el beszélni nekem. Szavai nem jutnak el a tudatomig, pár szófoszlányt megértek, de nem tudom mondattá alakítani őket. Elkezdik tolni az ágyam egy kórteremig, de a váróban pár ember idegesen mászkál. Vajon engem vártak? Fabio szemeibe nézve melegség önti el a lelkem, hiszen egyetlen barátom rám vár. Unait megpillantva kissé meglepődök, de széles mosoly terül el bágyadt arcomon. Viszont van itt egy harmadik férfi is. Ismerős nekem, tudom, hogy már valahol láttam, de nem ugrik be semmi sem. Odaszalad az ágyam mellé, de az ápolónők megkérik, hogy még be nem tolnak a szobába, addig hagyjon békén. Utána bárki bejöhet hozzám, de pihennem kell. Értetlenül csillogó szemeit rám emeli, de én zavartan fordítom el a fejem. Ismerem én őt?
A nővérek után bejönnek barátaim, és egy-egy bőrfotelt elfoglalva, körbeveszik az ágyam. Az igéző barna szempár tulajdonosa, utoljára lép be a 422-es kórterembe, ahol egyedül tartózkodom. Természetesen a betegek közül.
A nővérek után bejönnek barátaim, és egy-egy bőrfotelt elfoglalva, körbeveszik az ágyam. Az igéző barna szempár tulajdonosa, utoljára lép be a 422-es kórterembe, ahol egyedül tartózkodom. Természetesen a betegek közül.
- Mond Ali, jól vagy? –mosolyogva tekintek Unaira, majd egy határozott bólintás után hangosan felszisszenek.
- Mit történt velem? –szorítom össze a szemem egy pillanatra, majd pár perccel később ismét boldogan nézek vissza a pár fős társaságra.
- Mire emlékszel? –az ismerős idegen közelebb lépett az ágyamhoz, majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Arra, hogy eljöttem Los Angelesből, Fabiohoz költöztem, kétszer összeütköztem Unaijal, először hihetetlenül bunkó volt, viszont másodjára ő segített megtalálni a keresett termet. Természetesen nagy segítség voltam, hiszen elkésett volna, de így kihúztam a csávából. Aztán hazamentem, összeestem a fürdőben, de amit utoljára láttam az Fabio rémült tekintete volt. Azt hiszem ennyi. –a fiúk érdeklődve néznek rám, senki nem érti, hogy mi van velem. Unai tekintete köztem, és az idegen férfi között járt, még az utóbbi szomorúan fürkészte pillantásom.
- Ali, kicsi Ali. Nem emlékszel rá? –meglepődöttségét nem nagyon tudta leplezni, hiszen még a száját is eltátotta, ahogy a barna szemű srácra, vagyis inkább férfire mutatott. Elkezdtem erősen jártatni az agyamat, de mintha még azt is hallottam volna, ahogy a kerekek berozsdásodva nyöszörögnek. Hirtelen beugrott egy kép, majd mosolyogva pillantok barátomra. Határozott bólintásom után a férfi tekintetébe mintha szerelem és boldogság lappangott volna. De szerintem ezt már csak én képzeltem oda. Viszont azt nem értem, hogy miért képzelek én ilyeneket?!
- Aj, hiszen én annyira buta vagyok. Te vagy Iker Casillas, nem? –a vigyorában mintha Unait láttam volna, ezért viszonoztam is ezt a kedves gesztust. Bólintása után folytattam a gondolatmenetem. –Te vagy a Real Madrid híres világbajnok kapusa. –a mosoly az arcára fagyott, sajnos most szó szerint kell érteni. Zavarodott tekintetemet körbejárattam a szobán lévő embereken, de egyedül Fabi mosolygott rám, Unai pedig valamin nagyon elgondolkozott. Egy középkorú köpenyes úr lépett be a szobámba, majd egy biccentés után ismertette velem a diagnózist.
- Fejsérülést szenvedett, ami pont a memóriaközpontot sértette.
- Ez mit jelent úgy egészen pontosan?
- A rövidtávú memóriád, vagy pont, hogy a hosszú kiesett. –Ikerre pillantva elszégyellem magam. Ezt tudhattam volna, most mégis hülyének érzem magam, hiszen olyan magabiztossággal ejtette ki a szavakat a száján, hogy talán még az orvost sem tudta volna elbizonytalanítani.
- Pontosan. Mindenre emlékszik? –fürkésző tekintetébe nem merek belenézni, helyette a takaróm sarkát kezdem el szuggerálni, majd gyűrögetni.
- Természetesen. Tudom a nevem, és mindenkit megismerek a szobában! –határozott kijelentésem után egy szolid mosolyt eresztek meg Fabio felé, aki időközben már a kezemet szorította.
- Nem emlékszik mindenre. A bátyámat nem ismerte fel. –fejem Unai felé kapom, nem értem ezt az egészet. Milyen testvére? –Ne nézz így Ali. Iker a bátyám. –csak bámulom a másik spanyol srácot, aki csalódott tekintetét rám emeli, majd egy intés után elhagyja a szobát. Hirtelen mázsás súly nehezedett a szívemre, és legszívesebben csak sírtam és sírtam volna.
- Nos, akkor a rövidtávú memóriája sérült. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem fog visszajönni az emlékezete, vagy ha mégis megjelenne pár kép, akkor se erőltesse. Majd ha úgy gondolja, hogy emlékeznie kell rá, akkor minden be fog ugrani. A nővérek a rendelkezésére állnak, viszont én csak reggel jövök egy vizitnél. Viszlát! –az orvos után újonnan szerzett barátom is kilép az ajtón, én pedig ijedten kiáltok utána.
- Unai, kérlek, ne haragudj rám. – a spanyol kíváncsian fordul meg, de mikor meglátja az első könnycseppet kicsordulni a szememből, az ágyhoz rohan.
- Ugyan kislány, miért haragudnék rád? –szipogva rázom a fejem, ami nálam jelenesetben a nem tudom kifejezést jelképezi. –Nem történt semmi. Volt egy kis baleseted, de nem lesz itt semmi baj. Majd segítünk, hogy minden a régi kerékvágásban menjen. De most a bátyám után kell mennem, hiszen edzésre megy, de előtte még hazavisz. Örülök, hogy jól vagy Csöpi. –ezt a becenevet egyedül apa használta még régen. A csöppség szót rühelltem, ezért apa kitalálta annak a rövidítését.
- Faab, ez mi volt? –kérdezem meg az apró csók után, amit lakótársamtól kapok.
- Hát erre sem emlékszel? –csalódott tekintetét látva nem éreztem azt a fajta fájdalmat, ami akkor nyilallt belém, amikor Iker szemeibe néztem. –Hát ezt nagyon sajnálom. Mikor idejöttél, és ugye segítettem bejutni az iskolába, akkor elmentünk randizni. Igaz még nem mondtuk ki azt a bizonyos igent, de többszöri találkozás és együttélés után azt láttam rajtad, hogy jól érzed magad velem. Sajnálom, ha ez nem így volt, akkor megyek is. Nem akarok a nyakadon lógni. –hirtelen utána kapok, mielőtt nem lép annyira messze az ágyamtól. Magamhoz húzom egy apró futó csókra, de a szívem fájdul bele a „testi kapcsolatba”. Valami itt nem stimmel. De ezen annyira nem tudok agyalni, ugyanis Fabi mélyítené ajkaink játékát, de egy nyúzott sóhaj után eltolom magamtól.
- Ne haragudj, csak iszonyúan fáj a fejem, és fáradt vagyok. Holnap találkozunk, rendben? –magabiztos mosolyt küldök felé, hátha minél hamarabb lelép. De hogy gondolhatok így a pasimra? Miért érzem azt, hogy teher számomra? Istenem Alice! Térj már észhez!
- Rendben Csillagvirág. Szeretlek. –sután magamhoz ölelem, majd valami olyasmit suttogok a fülébe, hogy én is. Igazából mindig is az-az ember voltam, aki csak akkor mondta ki a szeretlek szót, ha tényleg úgy is gondolta. Mostanában ennek a jelentése teljesen eltűnt, vagy legalábbis megváltozott. Még a legnagyobb ellenségek is azt mondják egymásnak, hogy szeretlek, csupán jó pofiból.
Egyedül, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejembe, ezért Unai itt hagyott i-podját a fülembe dugva, elkezdtem bömböltetni a zenét. Az ismerős dallamokat reflexszerűen kezdtem el dúdolni, majd álomba ringatva saját magam, utoljára még a barna szempárral nézek farkasszemet.
(Iker)
Miután ájultan esett össze a számomra annyira fontos lány, Saraval elég csúnyán összevesztem. Most hozzá kéne tartanom, ehelyett pedig a régi világítótorony felé veszem az irányt. „Iker mi van veled öregem. Te Sarat szereted!”
A telefonom kijelzőjén öcsém neve villog. Köszönés nélkül hagytam ott a kórházat, ráadásul a parkolóig is futva tettem meg az utat. Nincs kedvem felvenni, de ismerem annyira, hogy addig nem hagy békén, ameddig nem beszél velem.
- Mond. –unottan szólok bele az apró készülékbe, de meglepetésemre egészen emberi hangon beszél velem.
- Ma nincs is edzésed. Tudod mivel mentettem ki a segged, most először és utoljára?! Azzal, hogy tréninged lesz, és sietned kellett. Leléptem azért, hogy beszéljek veled, tehát most azonnal nyögd ki, hogy hol vagy, mert megkereslek. Addig nem hagylak békén, ameddig nem adod ki magadból a feszültséget. –na, mit mondtam? Természetesen beszélni akar. De mi van akkor, ha én nem akarok?
- A szokásos toronynál. Gyere ide, itt ülök fent. –válaszára most valahogy nem voltam kíváncsi, így rögtön bontom is a vonalat. Többször jöttem el ide, hiszen valahogy olyan hangulata van ennek az egésznek, amitől megnyugszom. Unaijal találtuk még 12 éves koromban. Akkor még működött, mostanra viszont már csak „látványosságként” és persze az én megnyugtatásomként szolgál. Ha valamelyikünknek bármi problémája akadt, vagy csak szimplán rossz napunk volt, mindig tudtuk hol keressük a másikat.
Hirtelen a vállamon egy erős kezet éreztem, majd felnézve öcsém barna szemeivel találtam szembe magam.
Hirtelen a vállamon egy erős kezet éreztem, majd felnézve öcsém barna szemeivel találtam szembe magam.
- Mi történt? –valahogy nem volt kedvem semmiről sem beszélni.
- Tudod mi kéne nekem? –költői kérdésemre egy hatalmas üveg vodkát vett elő, persze mindezt Unai vigyorral a képén. –Te mégis mit csinálsz?
- Hát iszunk a bánatunkra. –nemes egyszerűséggel kinyitja, majd legalább 5 korty után átnyújtja nekem.
- Te nagyokos. Neked miféle bánatod van?
- Ha te búslakodsz, akkor én azért vagyok itt, hogy én is szomorú legyek. Amit te csinálsz, azt csinálom én is. Ha kell, sírok veled, ha kell nevetek. Mivel te nem vagy az a verekedős ember, ezért megvédem a segged a betolakodók elől. Hiszen erre valók a testvérek!
- Unai még a végén kicsit is embernek mutatod magad. –óvatosan megütögetem az arcát, mire elcsapja a kezem. - Amúgy elrontottad. –most nem érdekeltek a következmények, nem akartam már a jó Iker szerepét betölteni. Legalább 6 felesnek megfelelő mennyiséget ittam egyhuzamban, mire a spanyol mellettem elismerően füttyentett. Amikor átnyújtottam neki az üveget, hihetetlen hányinger jött rám. Nem nagyon bírom a piát, hiszen szervezetem nincs hozzáedződve, viszont öcsém úgy tűnik, bírja a kiképzést. –Elrontottad, mert nekem nincs edzésem. Hahó –lóbálom meg sérült kezem szemei előtt, de mikor bele nyíllal a vállamba, rájövök, hogy nem volt jó ötlet -, nem rémlik, hogy rossz védés következtében ortézist kell hordanom? Bár igazad van. Nem buktattál le senkit sem, hiszen nem is ismer.–az emlékek hatására morogva kapom ki a már majdnem üres palackot a kezéből, majd a maradék piát le is húzom. Köhögve dőlök hátra.
Nem szeretek részeg lenni, igaz annyira sok alkalmam még nem is volt rá, de ilyenkor űrhajósnak érzem magam. Hogy miért? Most gondolom, sokan kérdezik ezt. Ha gyorsan mozgatom a fejem jobbra és balra, akkor minden lassan mozog. Ha meg kell mozdulnom, el kell indulnom, akkor olyan mintha a levegőben járnék. Na, ez az állapot most nem jött elő, ugyanis állni sem bírok. –Jó vol ez a kadvo! –vigyorogva próbálnék kezeibe csapni, de a kívánt hatást nem érem el, ugyanis ő sem józan már, így nem tudjuk összeérinteni a tenyereinket.
- Tudod tes-hü –csuklására hatalmasat röhögök, amit inkább nyerítésnek tudhatnak be az emberek, de mivel eléggé kihalt a terület, ezért nem kell semmitől sem tartanom. –Nem gondoltam volna, hogy Sara mellett megszereted Alit is. –érthető szavaira felkapom a fejem, de a hirtelen mozdulatnak hála, belefejelek az egyik korlátba. Röhögve dőlök vissza, viszont fejem koppan a padlón, aminek hatására elkezdek szédülni.
- Én Alzit nem megszerettem, hanem lefeküdtem vele. Éted te ezt? – a szívem máris reagál a kimondott szavakra, őrült tempót diktálva pumpál még több vért az agyamba, ami viszont egyszerűen nem képes ezeket a dolgokat most felfogni. Azt sem tudom, hol vagyok, mit mondok, és mit csinálok. Öcsém előtt nincsenek titkaim, viszont néha úgy érzem, hogy neki tetszik a lány. –Teccccik neked?- a c-t vagy tsz-t hosszan nyomom meg, de a vége röhögésbe torkollik.
- Kicsoda? –bamba tekintetébe nézve hirtelen elálmosodok, de egy csuklásroham megállítja a tervemet, miszerint itt, ebben a percben én most alszom egyet.
- Há Alzi! –szavak formálására egyszerűen képtelen vagyok, de úgy tűnik, testvérem minden egyes szavamat érti. Lehet, ezt a nyelvet csak részegen lehet érteni, hiszen párszor már volt úgy, hogy öcsémet egy szerelmi bánat miatt szó szerint a padlóról kapartam fel és állítottam a zuhany alá, bár akkor egy szavát se értettem.
- Ali széplány. Iker rámfigyeljéé, figyelsz? –bólintásom után érdekes vigyor terül szét az arcán, de folytatja monológját. –Alice széplány.
- Igen, ezt már hallottam. Teszik?
- Nem! Nekem ő olyan, mint amilyen te vagy! Széplány, csinos, kedves és aranyos, de számomra ennyi. Viszont azt nem értem, hogy te mit keresel még Kárbonéró mellett. Látszik, hogy nem szeret. Azok után pedig nem értem, hogy miért vagy vele azok után, nem értem… - kérdő tekintetem láttán hangosan felröhög, majd vállat vonva kémleli tovább a felhőket. Most nem megy a normális kommunikálás, ezért csak hallgatom a bárányok csipogását és figyelem, ahogy a fehér madarak úsznak az égen.
Pár órával később a telefonom ütemes zenélésbe kezd, de öcsém egy okos mozdulattal lesodorta a toronyról. Ijedten ülünk fel, de már csak azt lehetett hallani, ahogy apró darabokra tört a készülékem. Sara biztos tajtékozni fog a dühtől, hiszen nem hívtam, nem kerestem, mikor pedig rávette magát arra, hogy megcsörget, drága testvérem elintézte, hogy ne beszélhessünk. Tarkóra csapás után morogva álltam fel, majd még bizonytalan léptekkel elindultam lefelé.
Már tisztább tekintettel nézek fel, de csak öcsém lógó lábát lehet látni innen lentről. Nem sokkal ezelőtt még én is úgy feküdtem. Felvéve a telefon darabjait, a fontosabb dolgokat, amik nem sérültek, a zsebembe süllyesztem, viszont a többi alkatrészt nemes egyszerűséggel bedobom a kocsim kesztyűtartójába.
A kis Audi Q7esem dorombolva indul el, öcsém pedig kapkodva pattan fel a torony padlójáról. Még az alkohol hatása alatt állok, nem lehetne vezetnem, de ez most engem annyira nem érdekel. Felbőgetve a motort, utam egyenesen a kórházhoz vezet. Fabio győzelemittas mosollyal mér végig, majd fegyvert formálva a kezéből, lelő. Eltátog egy olyasmi mondatot, hogy én vagyok a nyerő, majd beszállva a kocsijába, elhajt.
Már tisztább tekintettel nézek fel, de csak öcsém lógó lábát lehet látni innen lentről. Nem sokkal ezelőtt még én is úgy feküdtem. Felvéve a telefon darabjait, a fontosabb dolgokat, amik nem sérültek, a zsebembe süllyesztem, viszont a többi alkatrészt nemes egyszerűséggel bedobom a kocsim kesztyűtartójába.
A kis Audi Q7esem dorombolva indul el, öcsém pedig kapkodva pattan fel a torony padlójáról. Még az alkohol hatása alatt állok, nem lehetne vezetnem, de ez most engem annyira nem érdekel. Felbőgetve a motort, utam egyenesen a kórházhoz vezet. Fabio győzelemittas mosollyal mér végig, majd fegyvert formálva a kezéből, lelő. Eltátog egy olyasmi mondatot, hogy én vagyok a nyerő, majd beszállva a kocsijába, elhajt.
Talán sértette a férfi büszkeségemet az, hogy Alice nem ismert meg. Talán rosszul esett az, hogy mindenre és mindenkire emlékszik, egyedül rám nem. Fogalmam sincs, de egyenesen Sara házához tartok. Nem teszek kitérőt, nem gondolom meg magam…
(Alice)
Egy kedves hangra ébredek fel, és meglátom az ajtóban Sara Carbonerot. Mosolyogva tekintek a sportriporter nőre, majd kicsit feljebb csúszva az ágyon, a fotel felé mutatok.
- Szia, Kicsi. Hogy vagy? –zavart tekintetem láttán, szelíd hangon felnevet, majd megfogja, a kezem elkezd suttogni. –Aj, barátnőm. Annyira rossz, hogy nem ismersz meg. Pedig mikor ideköltöztél Fabiohoz, akkor találkoztunk. Igaz nem indult szépen a barátságunk, hiszen majdnem elütöttelek, aztán hatalmas kiabálás közepette sarkon fordultál és leléptél. Egyik nap láttalak a közeli Plazaban, és odamentem bocsánatot kérni hozzád. Egy ebéd közben sokat beszélgettünk, majd egyre többet találkoztunk. Unait felismerted? –bólintásom után gondolataim közé merülve, döntöm hátra a fejem. –Ez érdekes. Pedig ha sem Ikert, sem engem nem ismertél fel, akkor elvileg Unit sem ismernéd. Mert akkor arra lehetett volna fogni, hogy az új arcokat elfelejtetted. –hát igen. Végül is ez logikus lenne. Miután azon gondolkoztam, hogy nem tudom elképzelni magam, ahogy járom a boltokat Saraval, beugrott egy emlékkép. Mosolyogva tekintek fel a látogatómra, majd hatalmas bólintás után kijelentem, hogy emlékszem rá. Felcsillan a szemem, amikor megszorítja a kezem, hiszen nekem van egy barátnőm! Akire számíthatok, és aki a nehéz időkben is mellettem van.
- Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg. –mintha egy pillanatra a tekintete gúnyossá vált volna. De lehet, megint csak én beszélem be magamnak a sok hülyeséget.
- Ugyan Al, baleseted volt. Megértem, hogy így…- egy csapzott külsejű spanyol srác lépett be az ajtón, majd rögtön Sarának esett.
- Te mégis mit keresel itt?
- UNAI! Elég volt. Ne kezdj balhézni. Sara hozzám jött, engem akart meglátogatni. –pár szót hihetetlen gyorsasággal, morogva ejtett ki a száján, majd dühösen kivágtatott a szobából. Sara munkára hivatkozva elköszönt, és ismét egyedül maradtam a szobában.
Viszont barátom előbbi reakcióját nem tudtam megfejteni…
Viszont barátom előbbi reakcióját nem tudtam megfejteni…
(Unai)
Kimondhatatlanul haragudtam ebben a pillanatban Ikerre, amiért bele keverte a szerelmi életébe az amerikai lányt. Nem tudom, hogy az Angyalok városában milyen életet élnek az emberek, de ennyire naiv nem lehet újdonsült barátom. Hogy gondolhatja azt, hogy Sara jót akar? Ahh Jézus Isten… itt még olyan bonyodalmak lesznek kibontakozóban, aminek senki sem fog örülni. Én pedig menthetem Ali seggét a csalódástól. Tudom mennyi szarságon kellett túltennie magát, ahogyan azt is tudom, hogy még soha nem volt szerelmes. De drága bátyám betoppant a képbe, és önmagát meghazudtolva, lefeküdt egy aránylag ismeretlen lánnyal. A nagy San Iker most rossz fiút játszott. Bár ennek szerintem én örülök a legjobban… na meg persze tegnap örülhetett Alice addig a pillanatig, ameddig meg nem jelent a barátnő-barátnő.
Most így belegondolva a dolgokba, nekem az a Fabio sem valami szimpatikus ember. Kívülről azt látom, hogy bele van esve ebbe az angyalba, de valahogy nem tudom kiismerni sem. Csak azt tudom, hogy meg kell óvnom a törékeny lányt, hiszen ha már nekem nem tudtak segíteni, legalább én hagy támogassak másokat. Igaz bátyám többször volt ott mellettem, többször próbált vigasztalni, de inkább az a befelé fordulós típus vagyok ilyen téren.
Legalábbis Patrícia elvesztése fájdalmas pont volt az életemben. Azokat az embereket utálom a legjobban, akik csak teszik a szépet. Hülyítenek, kihasználnak, majd, mint egy csavargóba, úgy rúgnak beléd és dobnak el maguktól. Ez volt vele is. Rengeteget veszekedtünk, de a békülési rendszerünk eléggé élvezetes volt. Többször bántott meg, de persze srác lévén ezt nem vettem annyira magamra.
Egyik nap nem nagyon éreztem jól magam, ezért nem mentem el arra az esküvőre, amire hivatalos volt az egész család, és persze akkori barátnőm, Pati is. Nem aggódtam semmi miatt, hiszen ezekben az emberekben feltétel nélkül megbíztam. Viszont akkor este, Iker vergődve jött haza, hogy szakítsak a barátnőmmel, mert nem éppen tisztességesen játszik. Elvakult szerelmesként bemostam egyet bátyámnak, majd elhagytam a szülői házat. Ott követtem el azt a hibát, hogy nem hallgattam végig a figyelmeztetést. Elmentem a lakodalomféleségre, ami történetesen Fernando Torres és Ollala ünnepsége volt. Ott volt az egész spanyol válogatott, és persze a játékosok családja, a Liverpool teljes kerete, pár játékos az Athletico Madridból, és még pár számomra ismeretlen ember, akit gondolom Oli hívott meg. De ez a része, ha úgy nézzük lényegtelen. Fabregasnak akkoriban nem volt barátnője, de a focisták elmondása szerint, nem nála próbálkozott elsőnek Patrícia. Nandoval és Cescszel nagyon régóta nagyon jó barátságot ápoltam, természetesen Iker segítsége által, így mindenről be tudtak nekem számolni. Legelsőnek drága bátyámra mászott rá a volt barátnőm, de mikor Casillas nemet mondott, akkor jöttek sorba a még szingli célpontok. Ez az egész padlóra tett, de férfi önérzetem és makacsságom miatt, nem költöztem vissza anyáékhoz, sőt még testvéremtől sem kértem bocsánatot. Leléptem egy olasz suliba, majd mikor onnan magatartásom miatt kicsaptak, visszakényszerültem Spanyolország fővárosába.
Azóta Ikernél lakom, és szerencsémre nem az a haragtartó típus.
De most inkább visszatérek más szerelmi életéhez, mert már így is túl sokat agyaltam a múltamon. Nem tudom, hogy ebből mi fog kisülni, de valamit forral a nép ellen drága sportriporter sógornőm. Ahogyan természetesen ebbe a "lázadjunk a szerencsétlenek ellen klubba”, csatlakozott a spanyol macsó, Fabio is…
