Chapter 11.

Sziasztok!
Nem tudom hány olvasó található még ezen a blogon, hiszen nagyon csúnyán nem frissítettem már egy ideje, és az utolsó fejezethez sem érkezett annyi visszajelzés, mint régebben.:/ Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült új részt hoznom, ezért oldalt elindítok egy közvélemény-kutatást, miszerint érdemes-e folytatnom ezt a történetet, vagy inkább koncentráljak a másikra. Jó olvasást, azért remélem tetszeni fog!:)

(Unai)

(Daughtry - It's Not Over)

Remegve nyitom ki az ajtót, majd hogy személyesen is meggyőződhessek arról, amit az üvegen keresztül is láttam, belépek a hatalmas kórterembe. Bátyám illata körbelengi a szobát. Egy apró kéz simít végig a hátamon, majd elém állva apró csókot lehel a számra. A kétségek, kételyek hamarosan teljesen felemésztik a testem, de nem tudok ellene semmit sem tenni.

Fájdalommal teli üvöltéssel roskadok le a földre, majd arcomat kezeimbe temetve, testemet rázza a zokogás. Miért nem jön már valaki? Miért nem mondják el, hogy mi történt?!

Kérdéseim sorozatánál, barátom és az edző megjelenik az ajtóban. Szomorú tekintettel néznek ránk, majd mikor Alice kapcsol, hogy csak egy apró hálóing van rajta, rögtön helyet foglal mellettem a földön. Reflexszerűen húzom közelebb magamhoz, majd lábaimat kinyújtva, ölembe emelem az apró lányt. Kérdő tekintettel fordulok a spanyolhoz, majd sürgető mozdulatokkal megpróbálom szóra bírni.

-          Ismét leállt a szíve. A sebe a kötés alatt elkezdett átvérezni, ezért bevitték újra műteni. Az orvosok sem tudják már, hogy valaha is kilép-e ezen az ajtón. Sajnos agya körülbelül két-három percig oxigén nélkül volt, és mint tudjuk, ez már nem az első eset. Lehet károsodást is szenvedett. –fogalmam sincs, hogy mit kezdjek most ezzel a rengeteg információval. Akartam is hallani, meg nem is, viszont senkire nem kiabálhatok rá semmit, ugyanis én kértem meg Sergiot, hogy közölje a dolgokat velem.

-          Uni, ne félj. –apró kezek simulnak az arcomra, mire szemeimet lehunyom. Nem igaz, hogy ekkora nyugodtságot tud számomra hozni ez az apró lány. –Nézz rám! –sürgető hangját meghallva, csupán egy apró mosolyt engedek meg magamnak, de nem akarom, hogy lássa azt a fájdalmat a tekintetemben, amit a hírek okoztak. –Nézz rám! –hajamba túrva felemeli a fejemet, majd mikor egy apró pofonnal jutalmaz, megszeppenve nyitom ki szemeimet. –Nem lesz semmi baj, garantálom, hogy a bátyád kijön innen, és még focizni is fog! Ő lesz a világon az elsőszámú kapus, mindenki őt akarja majd. Viszont Casillas csak megfogja a mezét, és a kamerákba annyit kiált, hogy „Életem a Real Madrid!” Mindenki ujjong, tapsvihar követi minden lépését, ő pedig büszke fejjel öleli meg az egyetlen öcsikéjét, aki a blankók padján foglal helyet. –mondatai őszinte mosolyt csalnak az arcomra. Közepe felé becsuktam a szemem, és magam elé képzeltem, ahogy a mindig lelkis Iker, felém veszi az irányt.

-          Köszönöm. –egyetlen szó, mégis most ez fejezi ki talán a legjobban az érzéseimet. Tudom, hogy ha ez az apró lány nem lenne mellettem, már rég önkívületi állapotba kerültem volna. Sergio és Larissa egymást ölelve pillantanak le ránk, majd a lány arcán egy apró könnycsepp száguld végig. Szememmel követve az útját, szívembe viszont erős fájdalom markol. Az angol lány rám pillantva gyorsan letörli a kósza cseppeket, majd barátom nyakához hajolva elrejti előlünk arcát.

-          Szükségetek van valamire? –mindössze fejrázással reagálok az előbb feltett kérdésre, de az-az igazság, hogy körülbelül két napja enni sem ettem, és aludni sem aludtam. –Jó Unai. Szépen megfogod Alicet, és elmentek haza. Ma már nem akarlak titeket itt látni, ha bármi van, én leszek az első, aki felhív téged! –szemeiben őszinteség tükrözi a kimondott szavakat.

-          Nem megyek sehova. –magabiztos kijelentésemet csupán egy vékony hang cáfolja meg.

-          Uni, igaza van. Muszáj pihenned, hiszen így csak magadat készíted ki.

-          Alice, a bátyám haldoklik! Nem engedhetem meg magamnak a lazsálást! –hangom egyre jobban emelem, de a lány mégsem ijed meg tőlem. Határozott tekintetét elnézve, most jön az a rész, amikor leteremt.

-          Azt értsd már meg azzal a parányi agyaddal, hogy a bátyádnak egy erős férfira lesz most szüksége, nem egy kisírt szemű fáradt gyerekre! Ha megtudja, hogy nem játszhat tovább, kell valaki, aki támaszt ad neki! És nem olyan, akinek támaszra van szüksége! Unai azt fogd már fel, hogy gyenge lesz! A lelke sérült nem csak a teste. –az utolsó szavakat már ordítja, majd felpattanva ölemből, hangosan lihegve szorítja kezeit a halántékára. –Nem Ali, nem. Most nem lehet. –suttogva ejti ki a szavakat, majd megpróbálja összepréselni száját, de a hangos sikítás miatt, nem jön össze.

(Alice)

Megértem Unit, de azt nem vagyok képes felfogni, hogy miért ér aszketikus életmódot. Miért jó az neki, ha kikészíti szervezetét? Meg kéne már értenie azt, hogy a bátya a kritikus időszakban csupán őt fogja elviselni maga mellett. Ha felébred, és észhez tér, nem lesz olyan, hogy legjobb barát. Nem lesz barátnő sem, csupán egy embert visel majd el maga mellett, és az nem más lesz, mint Uni. Azt hiszem, most lenne jó az a csap, amit ha megnyitok, kiereszthetem a gőzt, ugyanis agyam pillanatok alatt éri el azt a szintet, hogy ha olyan létezne, akkor szétdurranna a fejem. Ujjaimat egy pontra szorítom, de ez sem segít abban, hogy a jelenben maradjak. Halkan erősítem magam, hogy itt kell maradnom, vigyáznom kell Unira, de olyan fájdalom egyetlen pontra összpontosul, így sikítva zuhanok a föld felé.

(Three Days Grace - Time of Dying)

Egy fiatal lány néz farkas szemet álmai stadionjával, ugyanis végre eljutott arra a helyre, ahova mindig is vágyott. Éppen rálépne a fűre, amikor egy férfihang megállítja a cselekvését. Megfordulva tengelye körül, nem talál maga mögött senkit sem. A következő kép már az, hogy a lelátón ül a lány egymagában, és erősen koncentrál egy pontra, és tűri, hogy a fülében megszólaló zene teljes mértékben feleméssze lelkét. Közelebb lépkedve hozzá kiveszem a dugót a füléből, majd meghallva azokat a dallamokat, amiket szüleim esküvőjén hallottam, sikítva esek a padok közé.

Ez nem lehet! Nem lehetek én az a lány a Real Madrid stadionjában! Teljes képtelenség.

-          Alice. –az előbbi férfihangra újra felfigyelek, mire végre felfedezem a folyosón álló személyt. –Arra kértelek, hogy vigyázz helyettem az öcsémre, erre te itt vagy. Miért vagy velem most is? –igazából nem értem teljesen Casillas szavait, hiszen nem én akarok itt tartózkodni, sőt legszívesebben visszapörgetném az időt egészen addig, ameddig meg nem vettem a Madridba szóló jegyeket

-          Iker, miért mondasz nekem ilyeneket? Én nem vagyok családtag. –hirtelen mellettem terem, majd ujjait számra téve, elcsöndesít.

-          Az lehet, hogy nem tartozol a családunkba, de tudom, hogy Unai jelen esetben csak rád támaszkodhat. És ha én már nem… - ijedt tekintettel figyelek fel utolsó mondatára, amit hangja elcsuklása miatt hagy félbe. Két kezem közé fogom az arcát, ahogy az előbb tettem Unival is, majd ajkai felé közelítve, pár milliméter távolságot hagyok közöttünk.

-          Ilyet meg ne halljak még egyszer. Nem tudom miért, de te vagy jelen esetben az egyik legfontosabb személy az életemben. –arcán boldog mosoly jelenik meg, majd megszüntetve a távolságot, apró csókot lehel a számra. –Iker, ez nem helyes, hiszen nem is ismerlek. –arcán fájdalom suhan át, majd pár másodperccel később már legalább tíz méter van közöttünk.

-          Sajnálom Ali, hogy a tudatalattid megpróbál engem kitörölni az életedből. –mondandóját elhadarja, majd elindul a folyosó felé. Felpattanva a padról, minden erőmmel azon vagyok, hogy utolérjem őt. Valami titkon azt súgja, hogy el kell kapnom, mert talán már soha többet nem láthatom gyönyörű szemeit. Tüdőm már sípol, a levegőm egyre jobban fogy, de még mindig abba az irányba loholok, amerre Casillast sejtem.

Egy torony elé érve, hangosan kapkodom az éltető anyagot. Mellkasom fájdalmasan szorul össze, amikor meglátom a kapust a korlátnál állni.

-          Iker, Iker kérlek, ne tedd! – hangos kacagás rázza meg a természetet, mire fellépkedve a milliónyi csigalépcsőn, megfogom a karját.

-          Al, én nem akarok öngyilkos lenni. Bármennyire is érdekesen hangzik, most is azon vagyok, hogy az élők sorába tudhassam magam. Miattad és öcsém miatt. –utolsó mondata melengeti szívemet, de nem élhetem igazán bele magam, hiszen neki ott van Carbonero. –Tudod kicsi lány, a testvéremmel mindig itt kötöttünk ki, ha bármilyen lelki problémánk volt. Az-az érdekes viszont, hogy most te is megtaláltál engem, pedig nem hiszem, hogy bárki is megmutatta volna neked ezt a helyet. –mondatán töprengek, hiszen igaza van. Miként kerültem erre a helyre? Mi történik már megint velem?

-          Casillas, miért beszélgetünk itt? Miért töltöd velem azt az időt, amit Uni mellett kéne elbliccelned? –kérdésemre csupán szívből jövő nevetés a válasz, majd közelebb húzva magához, ismét mézédes csókot varázsol számra.

-          Azért, mert szeretlek. – egyetlen szó, mégis mindenkinek a világot jelenti. Vajon most csak álmodom? És tényleg csak a tudatalattim játszik velem? Hiszen megint minden egy emlékképnek indult, és ez lett belőle. Kinyitva szemeimet Ikerre nézek, ő viszont mosolyogva ugrik le a több méter magas torony korlátjáról. Hangos sikítással hajolok én is kívülre, de mivel ez az épület már több évtizede itt áll, ezért már annyira nem stabil a vasrács. A hegesztésnél megpattanva, szabad utat enged zuhanásomnak.

Hangos lihegéssel térek magamhoz, majd ijedt tekintettel nézek körbe. A madridisták nem engedik be az orvost az ajtón, talán engem féltenek. Azt hiszem, meg is van rá az okuk, hiszen eszméletemet vesztettem ki tudja mennyi időre. Viszont abban biztos vagyok, hogy Iker harcol azért, hogy életben maradhasson. Ajkaimhoz kapva többen végigkövetik ezt a mozdulatsort, de én csak a kapus csókjára tudok gondolni, amit még mindig érzek magamon. Felülve a földön arra a megállapításra jutok, hogy mindenki egy emberként kap utánam, ugyanis hála fejfájásomnak, eldőlni készülök. Unira pillantva csak az aggódást vélem felfedezni tekintetében, majd megpaskolva az arcát, megengedek magamnak egy gyenge mosolyt. Megfontolt léptekkel állok fel, majd nem törődve senkivel, utat török a kórház folyosójára. Lassú, bizonytalan mozgásomnak az a következménye, hogy mindenki árgus szemekkel figyeli a következő jeleket, amik újra az ájulásomhoz vezethetnek.

Kilépve a főbejárat ajtaján, madridi este levegőjével töltöm meg tüdőmet. Céltalanul indulok el egy park felé, majd leülve egy padra az álmomon kezdek el agyalni. Ez biztos nem emlékkép volt, hiszen annyira valóságosnak tűnt Iker! De egy-két dolgot szerintem már csak kitaláltam, ugyanis nem hiszem, hogy a híres spanyol klasszis, akinek gyönyörű barátnője van, pont engem akarna. Meg amúgy sem tudnám megtenni azt Saraval, hogy ráhajtok Ikerre. Az nem én lennék.

(Linkin Park - Easier To Run)

Agyam teljesen kikapcsolt állapotba kerül, így csak bámulok magam elé. Nem igaz, hogy ahol én megfordulok, ott valaki mindig bajba kerül. Elmélkedésemet egy kéz zavarja meg, ami arcom előtt integet. Felnézve az engem figyelő lányra, kicsi arrébb csúszok a padon, így ő is elfér mellettem.

-          Hogy vagy? –kedves hangjára csupán csak erősödik bennem az-az érzés, hogy el kell innen mennem. Miért ilyenek velem? Engem kéne okolniuk mindenért.

-          Miért jöttél utánam Lari? –a lány érdeklődve tekint rám, szemei hatalmasra tágulnak.

-          Hidd el nekem, én is olyan voltam, és talán még mindig vagyok, mint te. Mindig mindenért magamat okoltam, még akkor is, ha éppenséggel egy másik országban voltam, amikor megtörtént a baj.

-          Fogalmad sincs, hogy én milyen vagyok. Azt sem tudod, hogy-hogy kerültem ide. Nem tudsz te rólam semmit, mindössze ma találkoztunk! –nem túl aranyos mondataim után felpattanok, és futásnak indulok. „Akár csak álmomban!”

Fogalmam sincs, hol járok éppen, még csak azt sem tudom, hogy mióta bolyongok már ebben az erdőben. Semmi ismerős nincs, semmi, amibe egy kicsit is kapaszkodni tudnék. Meglátva egy ismerős tornyot, szívem erősen kezd el dobogni. Most komolyan, ott lyukadtam ki, ahol már álmomban is jártam?! Kiérve egy tisztás féleségre, az ismerős építménnyel nézek farkas szemet. Megfogva korlátját, lassú léptekkel indulok el a csigalépcsőn. Valahogy álmomban hamarabb felértem a tetejére. De biztos, hogy ez az a torony?

Kérdésemre sajnos nem érkezik sehonnan sem megerősítő válasz, így folytatva utamat nagy nehezen elérem a csúcsot. Lefeküdve a padlózatára, lábaimat lelógatom, majd becsukott szemmel képzelem magam elé a kapust. Ha tényleg harcol, akkor valószínűleg még ma felébred, viszont ha csak az agyam szüleményei voltak azok a képek, akkor csak a legbelső vágyam tört felszínre ilyen módon. „De annyira valóságosnak tűnt!” Reszelős sóhaj segítségével juttatom ki a megfáradt oxigént a levegőbe, majd hatalmasat ásítva, megnyújtózom fekvő helyzetben.

-          Ali, ideje lenne már visszamenned, hiszen szükség van rád. –gondolatomat most az egyszer hangosan mondom ki, hiszen itt nem nézhetnek hülyének. Ezen a helyen még a madár sem jár, és szerintem az álombéli Iker is hazudott, amikor azt mondta, hogy testvérével rendszerint itt találják meg egymást.

-          Alice?! –ismerős hangot meghallva, csupán csak nevetni kezdek.

-          Úgy tűnik, már képzelődöm is. –egy férfias kéz fogja meg a vállaimat, és ránt fél perc alatt álló helyzetbe.

-          Ali, nyisd ki a szemed, én vagyok az! –nemlegesen rázom a fejem, ugyanis nem hiszek én már semmiben.

-          Megbolondultam, és szerintem megint alszom. – egy puha ajak érinti számat. Nem egészen fél órája, esetleg órája, még az idősebbik Casillas csókolt meg, most pedig arról álmodozom, hogy Uni teszi meg a kezdő lépéseket? –Először Iker, most pedig Uni. Nem is gondoltam, hogy ilyen színes a fantáziám. –szemem még mindig csukva tartom, de meghallva a számomra oly kedves nevetést, pilláim megrebbennek. –Bassza meg. Hiszen te tényleg itt vagy. –Unai elengedve vállaimat, kezét gyorsan a hasához kapja, és úgy kacag tovább.

-          Kicsilány. Nem gondoltam volna, hogy így feldobod a kedvem. De amúgy te hogy kerülsz ide?- összehúzott tekintettel mér végig, mígnem leesik nekem is kérdése.

-          Megálmodtam ezt a helyet, de a korlátnak ne dőlj. –baljós érzésem miatt figyelmeztetem a spanyol fenegyereket, de ő nem hallgat rám. Megfogva kezét ijedt tekintettel nézek rá, ugyanis a korlát, ahogy álmomban, itt is kiszakadt…

Chapter 10.

Sziasztok!

Ismételten csak szabadkozni tudok, de tényleg nagyon sajnálom. Sajnos az oldalt sem annyian látogatják már, mint régen, és ez egy kicsit lehangoló. :/ Természetesen megértem, hiszen nincs olyan nagy rendszerességgel új fejezet, de beindult az iskola... Azért remélem tetszeni fog, a komment íróknak most is nagyon szépen köszönöm! :)

(Alice)

A filmek alapján, ilyenkor szokott az jönni, hogy bejelentik, a szeretett személy eltávozott. De ez nem történhet meg. Ilyen biztos nincs! Iker erős férfi, ezt Uni is megmondta.

Az említett személyre felpillantva, körülbelül ugyanazokat az érzéseket tudom kiolvasni a szeméből, ami az én szívemben is megtalálható. Kétségek, félelem, fájdalom és szeretet. A halálos négyes.

A fehér köpenyes férfi közelebb lépve hozzánk, a szokásos ’ sajnálom’ szóval kezdi. Ez már magában nem jelent semmi jót, de a következő szavak, amik elhagyják a száját, sokkolnak.

Remegve esek össze, könnyeim már patakokban folynak. Zokogva figyelem a kórházi csempét, és csak azon tudok agyalni, hogy miért történik ez velem? Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint a gyerekkori álmaimban?

Nem így terveztem az életemet. Azt hittem, hogy aránylag könnyű lesz bejutni egy főiskolára, a szüleim támogatni fognak mindenben, és együtt elköltözünk Madridba. Erre mi történt? Elvesztettem a családomat, és a baráti társaságomból is csak úgy hullnak az emberek. Lehet én vagyok már mindenkire ennyire rossz hatással.

A kezdeti sokk, mostanra már a múlté, jelen esetben inkább a csalódottság, és a bűntudat ragad magával. Mindenről én tehetek. Remegésem nem csillapodik, sőt most már az agyam is zúgni kezd. Uni leülve mögém, apró testem ölébe húzza. Hangjában minden érzését tisztán észreveszem, arról nem is beszélve, hogy mit látok, amikor könnyes szemmel szemeibe pillantok. Egyszerűen félelmetes. Talán most értem azt, hogy milyen kötelék van a két testvér között. Rossz így látni Unait. Könnycseppjei megállíthatatlanul folynak, egy idő után már megunja azt, hogy újra és újra a szeméhez kell kapnia, így a végén már morogva kémleli a pontokban vizes felsőjét.

Fejem lüktetése nem csökken, majd egy kis idő után üveges tekintettel meredek magam elé.

(Bruno Mars - Grenade (live) [HD] )

Egy kamasz lány boldogan szeli az utcákat. Alig töltötte be a 17. életévét, épp megünnepelni készül azt, pár emberrel. Nem volt sok barátja, sőt visszahúzódó természetéből kiindulva, nehezen teremtett új kapcsolatokat, mégis akiket egyszer megszeretett, azokat nehezen engedte ki karjai közül.

Magas sarkú cipője ütemesen kopog a macskaköves úton, ezzel is magára vonva a kószáló tekinteteket. Nem szeretett nagyon kirívóan öltözködni, igaz pénzük sem nagyon volt a márkás ruhákra. Most is csak egy farmert, és egy elegánsabb felsőt visel. Kis termetének köszönhetően, a cipő magasságával sem lógott ki a tömegből, egyedül bájos arca, és egy hatalmas gitártok volt feltűnő az átlagos emberek körében.

Megbeszélte barátaival, hogy egy közeli bárban ülnek be, és a lány előad pár szép számot. Az elején Ali még ódzkodott ettől a feladattól, de rájött, semmi értelme, hiszen arra a helyre szinte csak ők járnak. A barátainak pedig énekelt már.

Egy csapat srác várta őt a bejáratnál, mire mosolyogva ölelte meg őket. Valahogy mindig is a fiúk között találta meg azt a nyugodtságot, amire mindig is vágyott. A legtöbb lánynak csupán pletykálásból áll az élete, neki pedig ez a stílus nem jön be. –Na, mi van Ali, csak nem megijedtél? –egy szőkés hajú, gyönyörű kék szemű srác, pajkos mosollyal kezdi el cukkolni a fiatal lányt, aki erre csak egy gúnyos mosollyal válaszol. Levéve válláról a hatalmas gitárt, besétál a pub ajtaján. Tátott szájjal figyeli azt a tömeget, amit ott talál. –Peter, ez mégis micsoda?! –mérges és kétségbeesett hangján a srácok jót mulatnak. Ennyi elég is volt a lánynak. Dühösen trappol egészen a bárig, de Peter felszaladva a színpadra, felkonferálja a fiatal lányt. –Emberek, tudjuk, hogy már türelmetlenül várjátok a feltörő tehetségünket, ezért hagy mutassam be nektek, Alice Frewent. –Ali dühében, ördögi mosollyal lépked az emelvény felé. Barátja átadva neki a helyet, lesétál a közönség közé, majd a bűntársakkal pacsizva, vigyorogva fordul a lány felé. Alice mély levegőt véve, leül a színpadon elhelyezett székre, majd körbepásztázva a helyiséget, kiveszi gitárját a tokból. Megpengetve a húrokat, a srácok üdvrivalgásba kezdenek, majd csendre intve a többieket, figyelmüket újra a lányra összpontosítják. Alice már éppen elkezdené kedvenccé vált számát, de egy részeg ember felmászva mellé, a gitárért nyúl. Segélykérően figyel a srácokra, akik nyomban le is rántják a férfit.

A lány immáron már csak a zenére figyel, és átadva magát annak a mennyei érzésnek, énekelni kezd. Bruno Marsnak van egy száma, amit ő kicsit átírt, és lelassította az egészet. A közönség néma csenddel figyeli az apró lányt, aki a szám végén mosolyogva nyitja ki a szemét, majd hála a visszatapsolásnak, egy kicsit gyorsabb tempójú zenét kezd el lefogni bundjain. (Kowalsky meg a vega - Így szép, így jó) A szám közepén kinyitja a szemét, majd metsző nézéssel, barátja pillantását követi. Senki nem érti azt a szöveget, amit a lány olyan beleéléssel énekel, mégis élvezik a belőle áradó energiát. Hatalmas tapsvihar követi az utolsó hangokat, mire a lány boldog tekintettel kémleli ismét körbe a bárt. Egy fiatal sapkás fiú ül a pultnál, mire Ali felpattanva a székről, gyors léptekkel felé közeledik. A srác észrevéve a lányt, sietős léptekkel fizet, majd távozik. –Alice, ez valami fantasztikus volt! Mit énekeltél utoljára? –Steven, az egyik legjobb barátja siet a lány után. –Ali, itt vagy? Föld hívja Alit, Ali jelentkezz. –barátja meglengeti kezét a lány szemei előtt, de az semmire sem reagál, csupán kezébe nyomva a gitárját, lekapja a magas sarkú cipőjét és futásnak ered. Érdeklődő tekintettel nézik mozdulatait, de pár másodperccel később a lány már az utca kövén szalad. A sapkás fiú hátranéz, majd észrevéve a loholó lányt, ő is felveszi az iramot. Kívülről ez egy macska-egér játéknak tűnik, de tekintve az éjszakai időpontra, nem látja őket senki sem. Alice mindig is jó futó volt, és ezt most is megpróbálta bebizonyítani.

Úgy tűnik, hogy akit üldöz, nem ismeri annyira a várost, így egy kis utcán letérve, megpróbál elé jutni. –Vajon miért adott nekem annyi pénzt egy évvel ezelőtt? Ki ő egyáltalán? –ezek a kérdések vízhangoznak a fejében, de választ nem kap rá. Kiérve a kis utcából, közvetlenül a srác előtt áll meg, aki ezzel elveszítve lendületét, a lánynak rohan. Jajgatások közepette a lány feltesz egy kérdést. –Ki vagy te? –a srác mélyen belenéz a lány szemébe, majd rejtélyesen válaszol. –Az, aki segíteni fog megvalósítani az álmaidat. –hirtelen felpattanva újra futásnak ered. Ali egyedül marad az utcán, majd a hihetetlenül barna szemekre tud csak gondolni, és arra a bársonyos hangra, ami számára megnyugtató, mégis feszélyezett választ adott…

Erős ütést érzek az arcomon, ennek segítségével visszatérek a kórház fertőtlenítőtől bűzlő világába. Uni érdeklődve kémleli az arcom, de semmit nem mutatok most rajta. Nem szabad. Egy szempár jár állandóan a fejemben, és egy megérzés azt súgja, tudja ki az. De ő nem lehet! Hiszen nem is ismerjük egymást. Csak párszor beszéltünk, de ez még nem jelenti azt, hogy ő akart volna segíteni nekem pár évvel ezelőtt.

-          Unai?!

-          Hmm? –fáradt szemei teljesen beduzzadtak.

-          Ne haragudj rám. De megint volt egy álmom. –úgy néz rám, mint akit jó erősen pofon vágtak. De azt hiszem, ezt én mondhatnám, és nem ő.

-          Azt hiszed, hogy álmodtál? –hitetlenkedő nézése következtében, kicsit elszégyellem magam.

-          Igen…

-          Nem álmodtál Ali, megint rohamod volt. Szerinted meddig mehet még ez így? Miért nem mész már el egy…

-          NEM! Eszedbe se jusson kimondani azt a szót. Nem kell nekem semmiféle agy kurkász. Semmi szükségem nincs ilyen hülyeségekre. Uni legalább te érts meg! Kérlek…- hangom fokozatosan halkul el. Mondatom elején még ordítottam egy intenzív folyosóján, a végére pedig sírógörcsöt kapva húzódok hátrébb a fiútól.

-          Shh, Ali, nyugodj meg kérlek. Sajnálom. –már nem tudom megkérdezni, hogy mégis micsodát? Hiszen én borultam ki, nem ő. Én rendeztem patáliát, nem ő. Egy apró szúrás következtében teljesen elgyengülök, majd az álmok mezejére lépve rájövök, Uni elárult.

(Unai)

(Nickelback-Someday)

Nem tehettem mást. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Önkéntesen sohasem egyezett volna bele egy kivizsgálásba, de az orvos közölte velem, előbb utóbb nagyobb baja lesz. Azt azért mégsem várhattam meg. Nem veszíthetek el még egy számomra fontos személyt. Jó, persze képletesen értve, hiszen Iker még nem halott! Csupán kómába esett. De miért borult vajon ki ennyire a lány a hír hallatán? „Francba Unai! A legjobb lányba szerettél bele.” De ez szerelem egyáltalán? Vagy csak valami ösztönös cselekvés? Az a baj, hogy az élet legfontosabb kérdéseire sohasem kapunk választ. Ebből pedig már elegem van!

Egy a lényeg. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt azért, hogy a családom felépüljön. Apropó, család. Anyáék még csak nem is tudják. Bár az biztos, hogy a hírekből értesültek már, hiszen ez a második nap. Bravó Unai. A szüleid a sajtóból tudják meg a dolgokat. Ezért fogok én még egy kisebb lecseszést kapni…

Érdeklődve nézek az ajtó felé, hiszen egy nagyobb tömeg indul el felém. A düh magától lobban fel testemben, de amikor meglátom az alakokat kirajzolódni, legjobb barátom nyakába ugrok.

-          Hogy van?! –Sergio szokásos módon pergő nyelvvel kezd el beszélni. Nem hallottam amúgy még olyan spanyolt, aki ilyen beleéléssel tud minden egyes szót kiejteni a száján.

-          Balesete volt. –gondolatban ügyesen vállon veregettem magam, hiszen olyan mondtam, amit még talán Romániában is tudnak már.

-          Konkrétabb dolgot mondj már, fiam! –Mourinho félelmetes megjelenése most csupán a helyzet miatt ilyen. Ezt a férfit már nagyon megkedveltem, sőt felajánlotta, hogy a Real Madrid Castillaban biztos helyem van, ha szeretném.

-          Szilánkosra tört a sípcsontja. De ez még a kisebb baj. Megműtötték, de ha járni akar, akkor nem folytathatja a focit. –hitetlenkedő pillantásoknak hála, fejemet lehajtom, majd magamban azt hajtva, hogy „egy pitbull vagyok”, megpróbálok nem kisgyerek módjára sírva fakadni.

-          KisCasillas, miért van olyan érzésem, hogy ez még nem minden?! –a francba veled Ramos.

-          Ezt nem akartam olyan részletesen elmondani. De mivel Iker igazából kapus, ezért ha azt nézzük a lábára nincs olyan nagy szükség, mint a karjára. Persze kirúgások vannak, de ezt azt hiszem, nem nektek kell magyaráznom. –az egyetértő bólogatásoknak hála, tüdőmből hatalmas sóhaj szakad fel, majd körbetekintve a társaságon, monoton hangon kezdem mondani a további diagnózist. –A karján, mint tudjátok, volt egy ortézis. Azért nem ment edzeni. Elvileg tegnap reggel sem indulhatott volna el, de nagyon összeszólalkoztunk, így mérgében felétek vette az irányt. Ekkor történt a baleset. A válla alapból nem volt 100%-os, de most még a kulcscsontja is eltört, és a szalagok is megszakadtak, amit újfent műteni kellett. Nem lehet többet kapus. Hogy hogyan adagolom ezt be neki, még fogalmam sincs. De kérlek Mourinho, valamit találjatok ki. Nem fogja kibírni ezt a hírt! –könyörgő hangom, a végére elcsuklik. -6 órán át műtötték, majd amikor kihozták a műtőből, és az orvos közölte velünk, hogy mi van, leállt a szíve. Visszavitték, háromszor próbálkoztak azzal, hogy újraélesszék, ami hál istennek sikerült is. Azt mondta az orvos, hogy ha harmadjára sem sikerült volna, akkor feladták volna ezt az egészet, de szerencsére erre nem került sor. Mivel több, mint 5 percet töltött halott állapotban, ezért nem tudják az orvosok sem, hogy mennyi károsodás jött létre ezalatt az idő alatt. –mélyeket sóhajtva próbálom magamba lehelni az összes életerőmet, de valahogy nem jön össze.
Egy hangos szipogást hallok, majd megpillantom Sergio feleségét. Larissa, mint mindig, most is tökéletes formában jelenik meg.

-          Hallottam a híreket, hol van most?! –ideges hangját meghallva, bennem is újra fellobbannak ezek az érzések, majd a szoba felé mutatva közlöm vele, a legrosszabb dolgokat.

-          Kómában van, és nem mehet be hozzá csak egy ember, az sem maradhat sokáig. –több ember hangulata még jobban megfagy, majd egymásra tekintve próbálják kitalálni, hogy mitévők legyenek.

-          Unai? –bájos tekintetével rám néz, majd csapzott hajába beletúrva, megrezegteti a szempilláit.

-          Bemehetsz nyugodtan. Én nem bírnám még ki azt a látványt…- közelebb lép hozzám, majd egy apró puszit adva az arcomra, karon ragadja Sergiot.

Hangos sikítás rázza meg a kórházat, mire a lépcsők felé szaladva, a harmadik emelet felé veszem az irányt. Alice hangja fájdalmasan víz hangzik a fülemben. Nem kellett volna ezt tennem. De nem szeretném, ha valami baja lenne. Azt nem viselném már el.

-          Unai! Unai! Unai! –nevemet zokogva ejti ki, majd az ápolót próbálja megrugdosni. Viccesen hangzik, hiszen egy apró lány nem ér semmit sem egy debella állat ellen. Nem értem a miértjét, de amikor belépek a kórterembe, és meglátom a szobatársait, ráadásul azt, amit csinál vele az ápoló, az agyam teljesen elborul.

-          Maga mégis mit csinál?!

-          Lekötözöm a lábát. Az egyik keze már kész. Miért? –odalépek az ágy mellé, majd végigsimítva Ali arcán, gyengéden kezdem kibogozni a kezét. –Uram, ezt maga nem teheti! –magabiztos tekintettel nézek a szemeibe, ezzel is sugallva, hogy bármire képes lennék ezért a lányért. A szobatársai furcsa hangot adnak ki, így szétnézek köztük. Szabályosan már rettegés közben próbálom meg kiszabadítani a lányt, hiszen ezek a nők nem épek. Miért került Ali idegbetegek és fogyatékosok közé?! Ezért nem akarta ő ezt. És én mégis a tudtán kívül belerángattam ebbe az egészbe.

-          Unai. Menj Ikerhez. Nem akar már élni. –sírva ejti ki a mondatot a száján. Honnan veszi ezt a lány? Eltépve a karját rögzítő bőrszíjat, kezembe veszem apró testét, majd a lift felé rohanva, minél hamarabb a bátyámhoz akarok érni.

 Kilépve a szerkezetből, az első, amit megpillantok az-az, hogy Larissa és Sergio összeroskadva ülnek az egyik műanyag széken. Lerakva melléjük Alit, félve indulok el a kórterem felé, amit immáron már üresen találok…

Chapter 9.

Sziasztok! 

Elnézést azért, hogy hosszabb időre eltűntem. Talán ez lett az eddigi fejezeteim közül a legrövidebb, azért remélem ugyanolyan örömmel fogjátok olvasni, mint eddig!:) Remélem tetszeni fog.

Lifehouse - You and Me

Ennél nagyobb szívás talán nincs az életben. De ez szerelem? Vagy csak fellángolás? Egyáltalán Iker mit érezhet iránta? Igazából fogalmam sincs. Viszont minden áron meg kell védenem Alit, és ha azon fog múlni, össze fogok vele jönni. Iker úgyis hatalmas baklövést készül elkövetni, amiben nem nyer majd támogatást. Efelől biztos vagyok!

Fejemet homlokának döntöm, kissé vizes haját simogatva ringatom az ölemben. Reszelős sóhaj szakad fel a torkából, mire érdeklődő tekintetemet ráemelve, várom a reakcióját.

-          Unai, én félek. –Ali mindig is erős lány volt. Mindent átvészelt, és a legtöbbször senkinek sem szólt arról, hogy mi történik vele. Megpróbálta egyedül megoldani a gondjait, és sose pakolta másra a terhét. Most mégis törékenynek tűnik, és nem csak alkatilag, hanem lelkileg is.

-          Nem lesz semmi gond. –magabiztos tekintetem elmerül sötét barna, már-már fekete szemeiben, majd még magamat is meglepve ezzel a cselekedettel, a szájához hajolok. Apró puszit lehelve mézédes ajkaira, kicsit távolabb húzódok és figyelemmel kísérem a mozdulatait. Egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni. Apró kezeit ismét arcomra simítja, majd lágy csókot adva, megnyugtatja fáradt lelkem. –Köszönöm.

Kislányos mosolyát elnézve, örülök annak, hogy szó szerint összefutottunk az első napon. Nem is tudom, hogy ha akkor nem megyek neki, most ismerném-e egyáltalán. Az addig rendben van, hogy egy iskolába járunk, de vannak olyan emberek, akik ismernek engem, de én őket nem. Bár ha azt nézzük, ez nem meglepő.

Viszont nem csak annak örülök, hogy összeütköztünk, hanem annak is, hogy a bizalmába tudtam férkőzni. Közel engedett magához, viszonylag rövid idő alatt. Voltak, sőt vannak lánybarátaim is, de Ali valamiben különbözik tőlük. Ő törődik velem, és nem érdekli más ember véleménye. De vajon ő mit gondol rólam? Fontos vagyok neki? „Unai, hiszen hívtad és itt van. Miért ne lennél fontos neki?” Na, remek. Nem elég az, hogy a bátyámnak balesete volt, most műtik, nem tudok róla semmit, még saját magammal is elkezdek veszekedni.

Fáradt sóhaj hagyja el számat, mire az ölemben ülő lány, rám emeli szomorú szemeit. Már vagy négy-öt órája bent van Iker a műtőben, és semmit nem tudunk róla. Nem igaz, hogy nincs egy orvos, vagy egy nővér, aki közölné velünk az állapotát. Az ember azt hinné, hogy minden úgy történik, mint a filmekben. Erre sehol semmi.

Alice felrakja a lábait a mellettem lévő székre, majd közelebb húzódva hozzám, fejét nyakamhoz hajtja. Kezemet automatikusan fonom szorosabbra derekán, majd a másikkal gyengéden simogatni kezdem a hátát. Pár pillanat múlva már csak az összefüggő szuszogását hallom, ami megmosolyogtat. Erősnek kell lennem. Bármi is történik.

Egy órával később körülbelül, bár az időt egyáltalán nem mérem azóta, amióta átléptük a második tétlen órát. Egy orvos lép ki fáradt tekintettel az ajtón, majd elindulva felénk, mélyen a szemeimbe néz.

-          Jó estét! Ön Iker Casillas rokona? –hatalmas bólintásom után kezet fogok vele, majd szavaira összpontosítva, figyelem az életmentő mondatait. –Mint ahogy azt észlelhette, hat órát töltöttünk bent a műtőben. A sípcsontja szilánkosra tört, nagyjából helyrehoztuk.

-          Elnézést, hogy közbeszólok. De ugye futballozhat még?! – kétségbeesett hangom hallatán, kezeit vállamra helyezi, majd folytatja a jelentést.

-          Sajnos, ha járni akar, akkor nem. De mivel ő kapus, ezért van ettől nagyobb problémánk is. A kezén volt egy ortézis, ami azt jelenti, hogy már amúgy sem volt 100%-os állapotban. Most viszont eltört a kulcscsontja, amit szintén meg kellett műtenünk, és a szalagok is megszakadtak. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de sajnálattal kell közölnünk, hogy többet nem futballozhat a bátya.  Az egészsége múlik rajta, amit gondolom, nem akarnak kockáztatni. Két bordája megrepedt, viszont a lengőbordáját el kellett távolítanunk, ugyanis nagy volt a veszély arra, hogy valamilyen fontos szervet felsérthet, esetleg átszúrhat. –szavai hatására sokkot kapok. A bátyám, aki titkon a példaképem, többet nem űzheti azt a sportot, ami az életét jelenti. Hogy fogom ezt beadagolni neki? Hogy fogja megmondani a csapattársaknak, hogy a kapitányuk többé nem lép a pályára?

-          Csak van valami terápiás megoldás! Kérem, mondja, hogy van! – könyörgő hangomra csak nemlegesen rázza a fejét, majd egy „Sajnálom!” szó után, magunkra hagy. Ali csendesen pihen még mindig az ölemben, de én már nem tudom tartani magam. Szégyen, nem szégyen, talán most jön ki rajtam a kezdeti sokk.

Arcomat két vékony csík ékteleníti, de erőm sincs már arra, hogy letöröljem könnyeimet. Megsemmisülve ülök a kórházi műanyag széken, ölemben egy lánnyal, és azon agyalok, hogy mit fogok mondani a bátyámnak. Elég érdekes személyiség vagyok, ugyanis ez az egész baleset két érzést váltott ki belőlem. Repesek az örömtől, hiszen Iker él, és egyelőre maradandó károsodása nincs. Tekintek itt arra, hogy minden végtagja még a testén található. Viszont ott van a negatívság is, miszerint többé nem lehet focista. De mellette kell lennem, és segítenem kell átvészelni neki a nehezebb hónapokat. Beszélnem kell Mourinhoval, aki már biztosan értesült a hírekről, hátha van valami terápiás mód, ami segítségével újra a régi lehet Iker. Meg kell tenniük. Meg kell gyógyítaniuk! Ha kell embert ölök, csak legyen a régi.

De talán mindenben az a legrosszabb, hogy ezen a napon akár el is veszíthettem volna. Ráadásul nem éppen a testvéri szeretet árulkodott az utolsó beszélgetésünkben. Talán az ember a nehezebb időkben fogja fel, hogy egy adott családtag mit jelent neki. Hogy mi lenne vele nélküle…

(Alice)

Chris Brown - With you

Unait megpillantva a folyosón, a szívem összeszorult a látvány miatt. Gyorsítva a tempómon, az utolsó métereket már futva teszem meg. Nyakába borulva próbálom nyugtatni, de amikor kiejti azt az egyetlen mondatot a száján, apró sikoly hagyja el a számat. „Balesete volt.” Ez a mondat ismétlődik a gondolataimban, ezt hallom mindenhol. Fogalmam sincs, mit érezhet most a fiú, de valahogy át tudom érezni. Többször mesélte, hogy a szüleivel is teljes mértékben megértik egymást, de talán egyedül fivére tudja átérezni azokat a dolgokat, amiket ő ebben a korban megél. Hát persze, hiszen Iker az idősebb, ő is átélte már a csalódást és társait.

Próbálom megnyugtatni Unit, ami hellyel közel sikerül is, mégis a legjobban a lelki világát féltem. Szemei ajkaimat pásztázzák, majd rövid időn belül megérezhetem száját számon. Kisfiús tekintettel pillant rám, de én megszüntetve a közöttünk elterült távolságot, megcsókolom. Lelki szemeim előtt megjelenik Iker arca, de a hangja összefüggő masszaként zúg a fülemben. Egy ház előtt ülünk az utcán. Amikor közelít, hátrébb csúszok.

Elég gáz dolog, hogy a fiatalabb Casillasszal csókolózok, és közben az idősebbre gondolok. Elszakadva ajkaitól, fejemet a vállához hajtom, majd az álmok világába átlépve, mosolyogva figyelem a fürdőszobámat.

A fürdőszobában egy fiatal lány tevékenykedik, de néha-néha gondolataiba merülve bámul maga elé. Kintről neszezés üti meg a fülét, így megfogva kedvenc testápolóját, kilép az ajtón, ahol egy helyes férfi várja. Arcát nem látom, viszont a lány nagyon is tudatában van azzal, hogy ki lehet a titokzatos személy. Barna szemei melegséget árasztanak, és az a tekintet, ahogy a lányra néz, filmbe illő. –Pólót és azt az izét vedd le, megmasszírozom a hátad. Rád fér, ha már egész nap boldogítani fogsz. –csilingelő hangjában felfedezem sajátomat, így az arca kiélesedik szemeim előtt. Bekapcsolja a gépén a zenét, majd halk dúdolással a férfi derekán helyezkedik el. Hátára nyomva a krémet, egy kicsit megugrik a barna szempár tulajdonosa, majd rosszallóan csóválja meg a fejét. - Gondoltam megkímélsz, és elsőnek a kezeidbe nyomod, és utána kened szét a hátamon. –hangjára hátamon kellemes bizsergés fut végig, így közelebb lépdelve az ágy felé, külső szemlélőként kezdem el figyelni a párost. Jobb vállán hatalmas folt éktelenkedik, így a lány csupán végigsimít rajta, és a másik oldal felé veszi az irányt. –Nem fáj az annyira, nehogy azt hidd! –mondatán jót mosolygok, majd leülve a földre figyelem édes arcát, ahogy elalszik. Szívem meglódul, de nem értem a miértjét. Ki volt nekem ez a férfi? Egyáltalán ki ő? Kérdésemre nem kapok választ, viszont a laptop előtt ülő lány mögé lépve, megpillantom Unait a képernyőn.

Ennek a férfinek jó teste van, és a szemei hasonlítanak Uni szemeihez. –Istenem Ali, gondolkozz már! –halántékomra szorítva kezeimet, szemeimet összeszorítom, számat pedig apró vonallá préselem. A fájdalom pillanatok alatt ragad magával, így a földre esve halk szitkozódásba kezdek. A barna szemű férfi felül az ágyon, majd mellém lépve, hátamra simítja kezét. –Mond kislány, jól vagy? –hangja áramütésként hat rám, majd mikor kirajzolódnak a markáns vonások, aprót bólintva emelem kezeimet az arcához. –Szeretlek. –egy szó, mégis mindent kifejez. –Én is szeretlek. Ali, kérhetek tőled valamit? –a lány még mindig a laptopját figyeli, így határozott bólintással Iker arcát kezdem el kémlelni. –Vigyázz helyettem is Unaira. –a levegőm bent akad, tüdőm sípolni kezd. Ez most valami célzás? Fel akarja adni?

Zokogva ébredek fel, és tudatosul bennem az, hogy még mindig a kórházban vagyok. Unai teste megrázkódik, majd erősen magához szorítva kezd el szipogni. Az orvosok gyorsan lépkednek a folyosón, majd a műtő felé rohanva, kinyitják az egyik ajtót, ahol megpillantom Ikert. Több ember állja körbe, és kiabálva utasítják egymást a cselekvésre. Kezeimet számhoz kapom, és az álmomban szereplő mondatot felidézve, magamhoz szorítom barátomat. „Vigyázz helyettem is Unaira.”

Felpattanva a fiatal srác öléből, egészen az ajtóig szaladok, majd belépve a helyiségbe, Ikerrel kezdek el kiabálni.

-          Iker, kérlek. Iker! Ne hagyj itt minket. Nem teheted ezt meg a testvéreddel, hisz szüksége van rád! –két férfi elindul felém, közben Unai megjelenik az ajtóban, és megfogva a derekamat, elemel a földről és kihúz az ajtón. Vergődök kezei között, ütöm szegényt ahol érem. Iker mellett akarok lenni.

-          Nyugodj meg Alice. Bízom benne, hidd el, erős férfi! –elcsukló hangjára felfigyelve, megfordulok kezei között majd átölelve férfias testét, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Önző ember módján, az előbb csak magammal törődtem, és nem figyelve barátomra, hisztit rendeztem. De igazából miért is? Hiszen ez csak egy álom volt. Talán a titkos vágyam? De nem is ismerem Ikert. A fenébe is! Miért álmodtam már vele másodjára? Ráadásul külső szemlélőként.

-          Unai én félek. –halk hangomra felkapja a fejét, majd érzelemmel teli tekintettel néz a szemeimbe.

-          Hidd el Ali, én is. –szomorú hangjára hatalmasat sóhajtok, majd a műtőajtót kezdem el szuggerálni.

Fél órával később, csalódott tekintettel egy orvos lép ki az ajtón. Szívem hatalmasat dobban, ugyanis a szemében sajnálatot és részvétet láttam megcsillanni…

Chapter 8.

Sziasztok!

Sajnálom ezt a rengeteg késést, de remélem egy kicsit kárpótollak titeket ezzel a fejezettel.:$ Remélem tetszeni fog, és már alul megcsináltam a "vélemények" sávot. Szavazzatok úgy, ahogy érzitek:) Jó olvasást.

(Alice)

Anberlin- The feel good drag

Pár perc agyalás után, sóhajtva állok fel a kényelmetlenné vált ágyról. Megfogva felsőm alját, egy fura érzés markol szívembe. A levegőm bent akad, majd megszédülve visszahuppanok az ágyra. A tüdőm sípol, az oxigén akadozva áramlik a tüdőmbe, de mély levegőt véve megpróbálom ezt a kezdeti sokkosságot áthidalni, hiszen ha még egy napot itt kell szenvednem, teljesen begolyózok.

Óvatosan felállva, megkapaszkodom az ágy szélében, majd gyorsan átöltözve, összepakolom a szétdobált ruhákat. Kilépve a zsúfolt folyosóra, pár pillanat kell még ahhoz, hogy hozzászokjak a zajhoz. Fab mosolyogva indul el felém, majd egy kacsintás után megfogja a kezemet, és a kijárat felé kezd el vezetni.

-          Annyira jó lesz! Újra együtt, és most már senki nem állhat közénk! –ádáz tekintetére újra elönt az-az érzés, amitől még a kórteremben lettem rosszul, de kijutva a friss levegőre, a szorító érzés pillanatok alatt elmúlik.

-          Hát persze Fabio. –apró mosolyt megeresztve felé, kihúzom a kezem a szorításából, majd csörgő telefonomat elővéve, szívem hatalmasat dobban.

A készülék ütemesen zenél, Uni vigyorgó feje kellemes tompaságot biztosít fáradt testemnek. Ha tényleg igaz az a része, hogy valójában azért változott meg mostanában ennyire, mert féltékeny, akkor jobb lesz, ha kerülöm. Barátom érdeklődő tekintettel fordul a telefonom irányába, mire bizalmatlanul mérem végig. Nem értem miért kell ezt csinálnia! Soha nem adtam szerintem okot arra, hogy féltékeny legyen. De lehet, én csinálok valamit rosszul, hiszen állítólag a legjobb fiú barátom szerelmes belém, és az eddigi kapcsolataimból is hiányzott a kölcsönös bizalom. Mogorva tekintettel pattanok be a kocsiba, majd tüntetően az ablak felé fordulva, szuggerálni kezdem a tájat. Bár már ott tartanék, hogy megfogom a gépem, és utazok az egyik focicsapat meccsére. Az lenne a legjobb. Egy kicsit kikapcsolódni, és távol lenni azoktól a személyektől, akik legbelül megkeserítik az életemet. A kis készülék azóta is ütemesen rezeg, immáron lehalkított állapotban.

-          Miért nem veszed fel? –érdeklődő hangjára csak megvonom a vállam, majd a rádióban lévő új slágert felhangosítva, dúdolni kezdem az ismerős dallamot. Jó lenne megnézni azt a filmet, amiben a latin sláger is szerepel. Mindig is érdekeltek a kocsik, de szegényes körülményünknek hála, semmi lehetőségem nem volt az efféle luxushoz.

Valahogy jelen pillanatban annyira magányosnak érzem magam. Engedve a jótékony sötétségnek, pilláimat lecsukva kezdem el énekelni kedvenc soraimat. „I tried to be perfect, but nothing was worth it, i don't believe it makes me real.” Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat, majd kicsit elbóbiskolva, elmerülök az álmok tengerében.

A focistadion lelátóján, egy fiatal lány ül búslakodva. Egyedül érzi magát, de mégis a zenének hála annyira kikapcsolódik, hogy azzal sem törőd, amikor egy férfi leül mellé és őt kezdi el kémlelni. A szomorú dallamok hatására arca fájdalmas grimaszba torkoll. Felpillantva az égre, csukott szemmel várja a hűtő cseppeket, ami a sötét felhőkből érkeznek. A fiatal férfi óvatosan végigsimít a hátán, mire a lány hangos zokogásba kezd. Hirtelen felpattanva kezei közé veszi a nőies ujjakat, majd egy erősebb rántás segítségével, felhúzza a megkeseredett nőt a székekről. - egymás szemeibe nézve egy pillanatra, a gyomromban apró pillangók keletkeznek. A legjobban az bosszant, hogy nem látom a férfi arcát, viszont a kislányos vonások mögött, felfedezem magamat. A sötétbarna tekintet déjá vuként hat rám, de a markáns, mégis kisfiús arc, még mindig nem rajzolódik ki előttem. -  Karon ragadva a lányt egy apró folyosó felé kezdi el vonszolni, mire az fáradt, már-már robotos mozgással követi a focistát. - Gyere, menjünk be az öltözőbe. Még nincs itt senki, meg tudod szárítani a hajad, és addig keresek valami ruhát a hosszabb edzőcuccok között. Ha gondolod le is tusolhatsz, senki nem fog rád nyitni! –hangja hatására a pillangók egyre erősebb szárnycsapkodásba kezdenek, ezzel idegesítve még jobban a kívülről szemlélő énemet. Ez biztos csak egy álom lehet. –A lány kezei könnyedén érintik a törölköző puha anyagát, majd hálásan felnézve a férfi arcára, végre én is megláthatom a vonásait. Felismerve az ismerős arcot, aprót sikítva a szám elé kapom a kezem.

Hangos szuszogással ébredek fel a kocsiban, Fabi forró kezei a könnyeimet törlik le. Elhúzódva mellőle próbálom rendezni a légzésemet, de minduntalan visszagondolva álmomra, Iker kedves mosolya jelenik meg előttem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy most az egyszer nem emlékeket láttam, csupán álmodtam. Hiszen soha nem volt még arra példa, hogy egy külön személyként figyeljem végig az eseményeket, ráadásul még önálló gondolatra is képes legyek. Amit viszont teljes mértékben nem értek, az nem más, mint a reakcióm. Amikor belenéztem a szemeibe, a szerelmes regények által emlegetett pillangók repkedtek a hasamban. Bár ezt csak arra tudom igazából fogni, hogy a lelkem legmélyén próbál valamit üzenni. Próbálja tudatosítani az agyamban, hogy Fabio nem hozzám való. Azt a részt viszont még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy én mit is keresek spanyol barátom oldalán. Valahogy ezek a dolgok teljesen kiestek.

Az is érthetetlen még számomra, hogy-hogy emlékezhetek Unira? Hiszen ha barátomra emlékszek, akkor elvileg a Fabival együtttöltött szerelmes pillanatoknak is be kéne ugrania, de ilyen egyelőre még nem történt meg. „Gyerünk, Ali gondolkozz!” Agyamat megregulázva próbálom az emlékeket a felszínre hozni, de fejem erős lüktetése hamar kettétöri a terveimet. Felszisszenve szorítom halántékom egy pontom, de a fájdalom mértéke nem csökken. Utolsó pillanatban megkapaszkodok az ajtóban, majd elveszítve eszméletem, testem a sírástól rázkódik meg.

P!nk - Family Portrait

Egy tizenhat éves lány, törökülésben issza édesanyja szavait. Hatalmas gond volt a családban, de ebből az egészből az apa, semmit nem vett észre. A kislány szóvá tette nemtetszését, mire anya szomorú tekinteteit ráemelte. – Figyelj Ali. Ehhez a dologhoz lényegében neked semmi közöd nincs. –A kislány fájdalmas tekintettel kezdi gyűrögetni a takarót. –Anya, én csak annyit látok, hogy feltűnően jóba lettél egy bizonyos Michaellel. Én megértem, hogy csak a barátod, én megértek mindent, viszont csak azt látom, hogy apa is dolgozik, aztán hazajön, majd este tízkor még alszik, miközben te még Michaellel beszélgetsz telefonon. –sírástól elcsukló hangjára édesanyja szíve összeszorul, majd csalódott tekintetét elfordítva, a padlót kezdi kémlelni. –Sok dologról nem tudsz még. –Csöpi hideg tekintete metszette édesanyja finom vonásait. Az anya- lánya kapcsolat mindig is megvolt közöttük, de talán a legjobban azon a napon nyíltak meg egymásnak a legjobban. –Tudod, én sok dolgot adtam már fel az életemben, és ebbe úgy igazán már az évek során belefáradtam. Sokszor megkaptam, hogy a háztartásunkban csak ő dolgozik, ő adja a családunknak a legtöbb pénzt, de azt nem veszi senki sem figyelemmel, hogy mennyi mindent feladtam miatta. Tudod, ha van, mondjuk 50 dolog, amit a rossz oldalra tudnék sorolni, még a jó oldalon csupán 2 dolog van, akkor is azt mondanám, hogy a mérleg egyensúlyban van. És tudod miért? –nemlegesen rázza fejeit, majd a könnyei maguktól kezdenek el folyni. Szeme hatalmas méretűre dagadt a mai nap folyamán, és az sem tett neki jót, hogy állandóan törölgetnie kellett a sós cseppeket. –Azért Ali, mert világra hozhattam egy ilyen remek gyermeket, amilyen te vagy. Te vagy az, aki segít ellensúlyozni azt a sok rosszat, amit édesapádtól kaptam. –a kislánynak talán ez az egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a mécses véglegesen eltörjön. Fejét egy párnába temetve, testét rázta a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul folytak, és abban a pillanatban jött rá, hogy mekkora döntés elé keveredett édesanyja. Soha nem látta be normálisan az adott helyzetet, de fogalma sem volt arról, hogy a szeretett személy ennyire szenved már ebben a kapcsolatban. –Nem akartam neked elmondani, de mikor én voltam fiatal, anyám ugyanígy megosztotta velem a dolgokat. –könnyes tekintettel felnézett példaképére, majd remegő szájjal ölébe hajtotta fejét. Az anya ujjai automatikusan simítottak végig a hosszú hajon. Egykoron neki is derékig érő haja volt, csak sajnos a már kialakulóban lévő betegsége meggátolta abban, hogy sötét frizuráját megtartsa. –Mikor összeházasodtam apáddal, megegyeztünk, hogy nem lesz az, ami az ő szüleivel, vagy az enyémmel volt. Tudod a nagyszüleid egy háztartásban élnek, de egyáltalán nem is szólnak már egymáshoz. Az én apám pedig volt, hogy egy-egy idegesebb pillanatában megverte az anyámat. Erről természetesen én nem tudtam, így amikor ugyanennyi idős voltam, amennyi most te vagy, kicsit lesokkolt az a hír, hogy apám képes volt ezt megtenni a szeretett nővel. –Ali szemeiben hitetlenkedés szikrái csillogtak meg, majd magabiztos tekintettel ült fel az ágyon, és édesanyja tekintetébe nézve, félhangosan kezdett el beszélni. –Én biztos vagyok abban, hogy apa nem lenne képes megütni egy nőt. Addig nem süllyedne le. –anyja szemeiben könnyek csillantak meg, majd két nedves csíkot hagyva az arcán, a lepedőn landoltak. A kislány félve nézte a könnycseppek útjait, reménykedett abban, hogy édesanyja nem rengeti meg apja iránt érzett tiszteletét. –Tudod Ali, alig voltunk két hónapos házasok. Valami olyan mondat hagyta el a számat, ami apádnak nem tetszett, így egy jókora pofont lekeverve, a falnak csapódtam. Természetesen összeszedve a maradék erőmet, amit nem vett el az ütés ereje, elé álltam és közöltem vele, hogy ez volt az első és egyben utolsó, hogy kezet mert rám emelni. –a kislány a szájához kapva, hatalmasra tágult boci szemekkel nézte anyját, majd megértve az évek alatt összegyűjtött sérelmeket, hatalmasat bólintva kijelentette a legfontosabb mondatot. –Bárhogy is döntesz, én, támogatlak…

Reszkető sóhajjal ébredtem, immáron az ágyamban, majd baloldalra fordulva, szívem erős dobogásba kezdett. Fabio félmeztelenül feküdt mellettem, és hatalmas szuszogásokkal adta tudtomra, hogy elnyomta az álom. Letörölve kikívánkozó könnyeimet, mérgesen a fürdőbe baktattam, majd magamra zárva az ajtót, a kádat forró vízzel töltöttem meg. Vaníliás habfürdőt téve a vízbe, halkan kibaktattam a szobába, majd a telefonommal ismételten visszatértem a gőzzel megtelt helységbe.

Csalódott tekintettel néztem bele az egészalakos tükörbe, majd fanyar mosollyal megállapítottam, hogy ismét fogytam. Nem tudom mi lehetett az oka, valószínűleg megviselt most a kórház is, de amúgy is csontos alkatom, egyre vékonyabb. Levéve a még rajtam hagyott melltartót és bugyit, beszálltam a hatalmas habok közé. Ez kellett már az én szervezetemnek! Sajnos ilyen lehetőségem nem volt a kórházban, pedig úgy gondolom, hogy egy kis zenével, és habfürdővel minden gondot el lehet pár pillanatra felejteni. Számomra pedig most a felejtés szón volt a hangsúly. Telefonom füleseit fülembe helyezve indítottam el a pörgős dallamokat, majd ellazulva kezdtem el halkan dúdolni a számokat.

Sajnos a kórházi rossz előérzetem még mindig nem múlt el, és az sem hagyott nyugodni, hogy Unai legalább tízszer keresett. Az agyam egyetlen nevet szajkóz, de az a személy biztosan az edzésen vetődik a labda irányába. Elképzelve egy jelenetet, hogy Iker vetődik a labda irányába, de egy rossz esés után fájdalmasan zuhan a földre, kiráz a hideg, így még jobban elmerülve a kellemes habok között, tovább dúdolom kedvenc számaimat, immáron már kikapcsolva az agyamat a rémképek elől.

Pár másodperccel később a zene megáll, ami általában SMS fogadásánál, vagy esetleg bejövő hívásnál történik. Itt az előbbi dominált, ugyanis Unai neve villogott a kijelzőn. Megnyitva az apró borítékot, remegő kezekkel olvastam a mondatát. „Szükségem van rád, a kórházban vagyok. U.”

Kipattanva a kádból, ügyesen egyensúlyozok, hogy ne huppanjak el a csúszós talajon, majd gyors törölközés után átszaladtam a szobámba. Persze még az ajtóig settenkedtem, hogy Fabio ne fogjon gyanút, majd onnan végigloholva egy fél folyosót, besurrantam a szobám ajtaján. Amit először kézhez kaptam, magamra öltöttem, majd gondolkozás nélkül felkapva az irataimat és a kocsi kulcsot, elindultam a feljárón álló autó felé.

(Unai)

Mérges voltam mindenkire, így most talán jól jártak a diákok és a tanárok is, hogy békén hagytak az órákon. Az-az érdekes, hogy azóta vagyok ilyen idegbeteg, mióta Ali a képbe jött. Addig azt hiszem én voltam a megtestesült nyugalom, bár azért Ikerrel azt hiszem, senki sem vetekedhet.

Eddig csupán egy órán vagyok túl, de azért én már többes számba beszélek. Mármint így visszatérve a tanárokra. Matekra belépve sokkolt a látvány. Hatvan éves tanárnőmön, Hello Kittys rózsaszín harisnya díszelgett, arról pedig nem is beszélve, hogy a már megszokott kedvességgel vicsorított rám. Piros rúzsa a fogára kenődve ékesíti amúgy is színes természetét. Egy pillanatra hátrahőkölök az ajtóban, majd elhúzva a számat, kimutatom az érzéseimet.

-          Tanárnő ma is roppant csinos! –az osztály halk fuldoklásba kezd, majd vigyorogva nézik undorodó tekintetemet. Úgy látszik, ez a nő még mindig nem tudja, hogy igazából nem bóknak szántam a mondatomat, hiszen a feje lassan, de biztosan átvesz egy természetellenes színt. –Jól van tanárnő? Vagy nyissak ablakot? Esetleg hívjam a mentőket? –talán kicsit eltúloztam az aggódást, ugyanis az utolsó szavak már gúnyos hangsúlyban hagyták el az ajkaimat.

-          Kifelé! –rikácsoló hangjára csak megforgatom a szemem, majd leülve a helyemre, lepacsizok a haverokkal. –Azt mondtam…- fenyegető hangjára vigyorom szélesedik, de az éppen belépő diri segédje megzavarja a banya károgását.

-          Elnézést, hogy óra közben zavarok, de Unai Casillas Fernándeznek velem kell jönnie. –jelentőségteljes pillantását rám emelte, majd egy kis szomorúság csillant meg a szemében.

-          Szabad megtudnom, hogy milyen ügyből keresik a fiatalembert? –hát persze. Nem is ő lett volna, ha nem kotnyeleskedik bele a dolgunkba. –Ugyanis az órai magatartása nem megfelelő, állandóan késik, és gúnyolódik velem. –felhúzott orral kémlelte szerencsétlen öltönyös férfit, majd topogva siettette a válaszadásban.

Eminem - Lose Yourself

-          A bátya balesetet szenvedett, súlyos sérülései vannak, és éppen a műtőbe tolták be, amikor értesítették az iskolánkat. Egyelőre még bent van a műtőben, és igazából nem tudják, hogy mennyi… - felpattanva a helyemről, mérgesen löktem magam mögé a széket. Idegesen hajamba túrva, gyors mozdulatokkal megragadtam a táskám és az ajtó felé indulva még a megilletődött tanárnő elé léptem.

-          Magának ehhez semmi, de tényleg. Az égvilágon semmi köze nincs. Jól jegyezze meg azt, amit most mondani fogok. Szálljon le rólam, szálljon ki az életemből. Maga csak egy tanár, akit bármelyik percben kirúgathatok. Szerintem ezt Ön sem akarná. –arcába sziszegem a mondatokat, de egy cseppet sem bánom meg ezt a reagálást. Nem elég, hogy bátyám kitudja él-e még, ez a banya is csak szívatni tud.

Kirohanva a teremből rögtön Ali számát tárcsázom, de úgy tűnik hívásom süket fülekre talál. Miért van az, hogy ha nekem van valakire szükségem, akkor ő sosincs sehol, viszont ha én kellek valakinek lelki szemetesnek, akkor mindenki megtalál?! Mindegy. Ez a része már nem érdekel. Eddig is boldogultam egyedül az életben, ez most is sikerülni fog.

A diri segédje még utánam kiabál, de én már kilökve az ajtót, a tavaszi napsütésben csökkentettem a távot. Ilyenkor áldom anyám eszét, hogy anno e sport miatt íratott erre a főiskolára. Persze itt elsősorban a fotózás található meg, de az egészséges testmozgásnak is hatalmas szerepe van. Gyors tempóba simán lefutottam 5 kilométert.

Megállásom után telefonomon újra tárcsázom kicsi Ali számát, de megint nem veszi fel. Belépve a már ismerős épületbe, a klórszag átitatja a ruhámat, majd a nővérpulthoz sétálva, kérdezgetni kezdek. Mivel még a hármas számú műtőben van, így leülök a szemközti műanyag székekre, majd egy gyors SMS pötyögés után, arcomat tenyerembe temetem.

Nem értem, miért kellett haraggal elválnom tőle? Soha nem csináltunk még ilyet. Ez is amiatt az idióta Sara miatt van. „Öregem, nem foghatod a saját hülyeségedet egy olyan nőre, aki ott sem volt.” A belső hangocskákat kifejezetten gyűlöltem, főleg amikor a legjobb helyzetekben jelentek meg. Ahelyett, hogy helyettük Ali sétálna be az automata ajtón. De ilyenek az emberek. Ha kell valami, akkor mindenki kéznél van, viszont ha már nekik kéne támaszt nyújtani, akkor sehol sincsenek.

-          Unai! Unai! Mi történt? – vékony teste nyakamba ugrik, hasa a fejemmel van egy vonalban. Nyugtatólag elkezdi simogatni a hátam, de férfi létemre a könnyek a szemembe szöknek. Világ életemben mindig is a bátyám volt a legnagyobb támaszom. Megvédett bármit csináltam, kiállt mellettem és támogatott. Még egy ideje a lakásában is megtűr, holott neki ott van Sara, akivel elvileg együtt él, de mégse. Hála nekem. –Nyugi. Nem lesz semmi gond. Csak próbálj meg megnyugodni! Kérlek Unai. Tisztán kell gondolkoznod, és el kell mesélned, hogy mi történt. –törékeny teste megrázkódik, de továbbra is apró ujjaival simít végig a gerincem mentén. Megfogva keskeny derekát, lehúzom az ölembe, mire fejét a nyakamba temeti.

-          Balesete volt. –rekedt hangomra kicsit megremeg, de közelsége teljesen megnyugtat. – Iker autóbalesetet szenvedett. A műtőben van. Súlyos sérülései voltak, nem tudják, hogy teljesen felépül-e. –kezeimet hosszú sötétbarna hajába rejtem, majd kicsit megemelve a fejét, mélyen a szemeibe nézek. Tekintetem fogva tartja a már-már fekete szempárt, majd egy idő után azon kapom magam, hogy az ajkait pásztázom.

Apró ujjait felemelve végigsimít arcom vonalán, mire becsukott szemekkel élvezem gyengéd érintését. Patrícia óta, semmilyen komoly kapcsolatom nem volt, csupán néha-néha egy-egy alkalmi lány befutott, de a viselkedésük miatt ki is tettem őket körülbelül két hét után. Iker nem nézte jó szemmel ezeket a kapcsolatokat, de mikor Sarat megemlítettem, inkább sértődötten elvonult.

Viszont jött egy lány, aki erős testemre is képes remegéshullámot hozni. Egy lány, aki törődik velem, akit érdekelnek az érzéseim, a kételyeim. Egy lány, aki megváltoztatta a közelében elő emberek életét, és egy lány, akibe a bátyám, és ebben a pillanatban én is szerelmes vagyok…