Chapter 5.

Sziasztok!

Remélem örültök annak, hogy máris meghoztam a fejezetet!
Kolett, ahogy ígértem, összehoztam egy több szemszögből álló részt! Ha így is tetszik, akkor innentől kezdve megpróbálom így megírni!:)) Jó olvasást.

(Iker szemszög)

Mióta itt van ez a lány, azóta minden megváltozott körülöttem. Próbálom elkerülni, de lássuk be, vannak dolgok, amik lehetetlennek bizonyulnak. Unaijal többször beszélgettem már erről az egészről, persze szerintem ő még mindig úgy gondolja, hogy ez a bizonyos lány, nem más, mint Sara.

-          Tesó, kelj már fel! Mielőtt még elindulna Al, azelőtt oda kéne érned hozzá. Aztán pedig húzz el a gyógyszertárba, kell valami krém a válladra. Gyerünk! Csipkedd magad! –a saját öcsém kirúg a saját ágyból. Kicsivel később kómás fejjel lebaktatok a földszintre, ahol meglátom Unait táskával a vállán és egy zoknival a szájában.

-          Öregem, te mit csinálsz?

-          Kssbn vagyk… - milyen jó is lenne, ha érteném, hogy ez a tökkelütött mit beszél. Fáradtan vonszolom át magam a nappalin, majd öcsém ordítására térek észhez. Kapkodva elkészülök, majd elindulok Alice háza felé.

Látom, hogy Fabionak nem tetszik az, hogy szó nélkül bepattant a kocsimba a lány, de mit sem törődve vele, Ali hangos figyelmeztetésére bevágódom a kocsiba. A vállam iszonyúan lüktet, de megpróbálok nem figyelni erre. Annyira érdekes még számomra az, hogy nem úgy reagál, mint az átlag lányok. Saran is látszott, hogy örül annak, hogy velem lehet, viszont ezt Alin nem látom.

(Fabio szemszög)

Alice már Los Angelesben is tetszett, de mindig finoman elutasított, mikor próbálkoztam nála. És most itt van, velem él egy házban, és nem közelíthetek felé. Lassan, de biztosan elveszítem azt a minimális esélyt is, amit most kaptam az égtől. A Casillas testvérek állandóan a nyakán lógnak, amit Kiscsillag még élvez is. Ismerem már annyira, hogy ha én most elhívnám egy randira, sikítva és haj tépve rohanna ki a szobából. Mégis mikor meglátom beszállni a kapus kocsijába, valami elpattan bennem. Fújtatva rohanok ki, de már csak a távolodó autót sikerül elkapnom. Pedig már kezdtem reménykedni…

(Alice szemszög)

Fabio, Ikert sérült vállánál fogva rántja fel az ágyról, és húz be neki egy hatalmasat. A focista megtántorodik, de nem esik el, mert időben megkapaszkodik az asztalomban. Hatalmasan szisszen a hirtelen jött fájdalomtól, ugyanis drága spanyol barátom, ismét a jobb karjánál fogva rántja magához. Jóformán magamhoz sem térek, Fabi máris a lábamnál fekszik. Iker lendíti a jobb kezét, szerintem elfelejthette, hogy megsérült, ugyanis az arca eltorzul, Antonio pedig kacagva hasba rúgja.

-          Elég legyen! –sikítok fel. Majd elszörnyedve nézek a padlóra, ahova Iker az előbb vért köpött. Jönnek az emlékek, de megrázom a fejem, hiszen ha én itt, most elkalandozok, ezek megölik egymást. Illetve jobbára most csak Ikernek lenne baja.

A tüdőm sípol, a levegőt kapkodva veszem. Maradj itt Alice, kérlek, maradj itt! Magamnak hajtogatom az életmentő mondatot, viszont ezt nem én döntöm el. Erősen markolom a lepedőt, kezeim teljesen elfehérednek, a srácok viszont továbbra is egymást ütik. Ziláltan, szuszogva, halkan még megkérem őket, hogy fejezzék be, de ismételten nem hallgatnak rám. A selyem lepedő kicsúszik a kezeim közül, én pedig elmerülök az emlékek tengerében…

(Iker)

Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történik, addig a pillanatig, ameddig meg nem láttam a dühtől eltorzult arcú Fabiot. A vállam, szorítása alatt lüktetett, de egy idő után már azt sem éreztem, hogy egyáltalán ott található-e. Ütött és rúgott, ott ahol ért, de azért én sem voltam rest. A szám már felszakadt, és annyiból voltam hátrányban, hogy jobb kezes vagyok, és a jobb vállam sérült. Lelöktem az ágyra, az agyam teljesen elborult, de mikor lendíteném a kezem, szörnyű fájdalom nyilall végig rajta. A következő pillanatkép számomra viszont már csak az, hogy Alice remegve a föld felé zuhan.

(Alice)

Egy kislány a kórház felé tart édesanyjával. Többen félnének, viszont ő felemelt fővel halad végig a várón, miközben támasza kezét fogja. Alig lehet több 9 évesnél, viszont magabiztosan áll és várja az orvost. Édesanyja csak kívülre mutat nyugodtságot, hiszen tudja, ha ő bepánikolna, a szeme fénye is elveszítené a bátorságát. A kislány lába nagyon fájt, de nem tudták mi lehet a probléma. Egy kedves doktor bácsi fogadta őket, majd mikor megvizsgálta a lány apró talpát, aggódva küldte őket röntgenre. –Hölgyem! Alicenek mióta van eltörve a lába?- az anya csodálkozva néz az orvosra, de választ nem talál a kérdésre. Mivel a lány még kicsinek számít, ezért megműtik a lábát. Ahol a csont már elkezdett összeforrni, azon a helyen sajnos ismét el kell törni a lábát, hiszen nem jól kezdte meg a gyógyulást. A csöppséget azon nyomban betolják egy műtőbe, de ő mosolyogva néz még utoljára az anyjára. Bátor, és igazából belül sem fél. Megígérteti az anyjával, hogy mire felébred, az apukája is ott lesz velük, így nyugodtan szenderül álomba. A műtét sikeres volt, viszont mégsem az történt, amire számítottak. –Asszonyom. A kislánynak egy daganat volt a lábában, amit kioperáltunk, és elküldtük szövettanra. Sajnos oszteoszarkómát diagnosztizáltunk nála a műtét során, ami rosszindulatú csontdaganat. Még nem terjedt szét a szervezetében, de mihamarabb meg kell akadályozni ezt! Sajnálatos módon le kell vágnunk térd alatt a lábát. –a hölgy felzokog, és összeesik a műtő előtti részen. –Mondja doktorúr, nincs más lehetőség?! –remény csillan meg a szemében, de hamar ürességre vált a tekintete. Erősnek kell lennie! Bíztatnia kell a lányát, és ki kell mellette tartania. Nem hagyhatja most cserben…
Kemoterápiák kezdődnek el, és a bátor kislány elsőnek nem érti, hogy miért hullik ki a haja, miért olyan gyenge a szervezete. Ki akar menni az udvarra, és a vele egyidős gyerekekkel akar játszani. Úgy, mint a rendes kölykök. Egy 13 éves lánynak egyik nap bemutatják, Amyvel örök barátságot kötnek. A lány elmondja tapasztalatait, megpróbál a kisebbnek segíteni. Egyik nap csörög Alice telefonja, az a telefon, amit a szobában hagytak neki. Vékony hangon felveszi, majd beleszól egy erőteljes hang. Egy alapítvány hívta fel a kicsi lányt, hogy teljesítsék az utolsó kívánságát…

(Iker)

Alice rázkódik a földön, sír, és ordít. De a szemét nem nyitja ki. Olyan mintha álmodna, de most nem tudjuk még csak felkelteni sem.

-          Te barom! Ez mind a te hibád! –Fabio ismét nekem esik, de egy mondatommal beléfojtom a szavakat.

-          Látod? Most is magaddal foglalkozol, ahelyett, hogy most az egyszer rá figyelnél. –felkaptam az ölembe Alicet, és még a karomban lévő fájdalom sem érdekelt.

-          Mégis mit csinálsz? Még nincs eszméleténél, addig gyorsan vízbe fojtod? –nem törődök vele, csupán a zuhanyrózsát a kezembe véve, óvatosan bevizezem Alice testét, hátha a hidegre felébred…

(Alice)

Bátortalan és tanácstalan kislány útnak indul, egészen legjobb barátnője, Amy szobájáig lépked. A lány mosolyogva ugrik a kicsi nyakába, és ezt a hatalmas mosolyt tartva közli vele, hogy elmúlt a betegsége. Segítettek a kezelések, és segített az is, hogy hitt abban, hogy meg fog gyógyulni. Beteg emberként minden perc, maga a megváltás. Alice közölte azt, hogy nemrég keresték őt, és nem tudja, mit kérhetne. –Kicsi! Szereted a focit, nem? –a kislány mosolyogva bólintott, de még mindig nem tudta, hogy barátnője mire akar kilyukadni. –Kérj egy találkozót a híres Real Madrid csapattal, plusz kérj egy hetes bérletet minden meccsre, és kérd azt, hogy 2 edzésen hagy vegyél részt. Ha jól tudom, a kedvenced, Raúl is ott játszik! 1998 van kislány. Ne szalaszd el a lehetőségeidet! –Alice tudta, hogy barátnőjének is ez az álma. Ez egy olyan dolog, ami egyikkőjüknek megvalósítható, és ha neki nem is jönne össze, majd megkéri a nénit, hogy hozza össze barátnőjének ezt. Mosolyogva lépkedett vissza a szobájához, Alberto plüssmacival a kezében. Mikor közölte a hölggyel az álmát, mehetett is egy kezelésre.
Amy naponta látogatta meg, viszont 2 hónap után, egyre kevesebbszer járt be hozzá. A kicsi azt hitte, hogy barátnője már elfelejtette őt, és talált egy egészséges gyerekeket.
Hatalmasat tévedett, ugyanis Amy betegsége kiújult, de tudta, ezt már nem fogja túlélni. Nem akart kórházba menni, nem akarta, hogy barátnője lássa, ahogy szenved. 5 hónapot tartózkodott otthon, majd megígértette anyjával, hogy beszél a kicsi Aliceszel. Amy belehalt a csontrákba, de Alice álma megvalósult. Meggyógyult, és focizhatott a híres Raúl Gonzálezzel…

Sírva tértem magamhoz, ráadásul reszkettem a jeges víztől. Iker bal karjával biztosan tartott, jobbal pedig gyorsan elzárta a vizet. Átkarolom a nyakát, de a háttérben megpillantom Fabiot, aki fájdalmas tekintettel minket figyel. Iker lefejti róla a vizes ruhákat, majd csak egy melltartót és egy bugyit hagy rajtam. Kiemel a kádból, érzem, ahogy izmai tiltakoznak ettől a tettől, még sincs erőm arra, hogy megálljak a saját lábamon. Amit most láttam az emlékeimben, az volt majdnem a legnehezebb időszakom. Rájönni, hogy rákos vagyok és mégis erősnek mutatni magam. Aztán mikor Amy mama bejött hozzám kisírt és feldagadt szemekkel, hogy közölje lánya halálát, az sem volt éppen sétagalopp.
Mikor meggyógyultam, rá 10évre diagnosztizálták édesanyámnál is a rákot. A család éppen hogy felejtett, minden procedúra kezdődött előröl. Hangos zokogásba kezdek, mire Iker egy puha törölközővel teker körbe. Most, ebben a pillanatban, senki nem mondaná meg, hogy 22 éves vagyok. Teljesen kiszolgáltatottan simulok a spanyol kezeibe, miközben látom, hogy Fabionak hűlt helye van az ajtóban.

(Fabio)

Miért kellett megjelenniük? Már annyira sincs szüksége rám Alicenek, hogy megnyugtassam egy-egy ilyen roham vagy mi után. Köcsög tett lesz, de így nem élhetünk együtt. Bár, ha én most kirakom a házamból, akkor megy a focistához, és az megint csak nem nekem kedvez.
De mi van velem? Hiszen minden második lányt megkaphatnék. De akkor miért érzem azt, hogy nekem csak ő kell? Gyerünk Fabio! Tedd félre ezt a puhány éned, és menj el egy bárba…

(Iker)

Minél jobban meg kell védenem ezt a lányt! –ezt a mondatot szajkóztam a fejemben. Igaz, most nem tudom, hogy mi történhetett, mit élhetett át újra, de az a fél óra, amit most a tudatlanságban töltöttem, minimum 10 évet öregített rajtam. Alice megtámaszkodik a mosdókagylón, még én a hosszú haját próbálom szárazabbra törölni. Hirtelen letolja a melltartó pántjait, majd hátranyúlva kikapcsolja azt és leveszi. Hatalmasat nyelve törlöm tovább a haját, de a bugyijától is megszabadítja magát.  Természetesen a rácsavart törölköző még mindig takarja előlem domborulatait, de most nagyon kell arra koncentrálnom, hogy csak a törölközővel érjek hozzá. A vágy, amit iránta érzek, hirtelen kap lángra bennem, és az sem segít, hogy teljes testével nekem dörgölődzik. Agyamat ellepi a köd, majd egy kis taszítással a tusoló alá juttatom a lányt…

(Unai)

Iker hol a francba lehet már?! Már 6 is elmúlt, és testvéremről semmi hír. Sara facebookon egyre mérgesebb, és különböző cikkeket küld a falamra. Viszont ezekben a cikkekben egy a közös. Testvérem és Alice található rajta, félreérthetetlen pózban. Persze a sportfotós még nem találkozott Alivel, sőt nem tudhatja senki sem, hogy kicsoda ő. Bár elég sokan tippelgetnek, hogy ki a rejtélyes lány, de még csak közel sem járnak a megoldáshoz. A telefonom ütemes zenélésbe kezd, izgatottan kapom a kezembe a kis készüléket, de sajnos csak Sara hív.

-          Szia Unai. Hol van a bátyád?

-          Szia, Sara, köszönöm jól vagyok. Minden rendben, és jól sikerült a mai fotózásom is. Köszönöm kérdésed. És? Te hogy vagy? –megpróbálom húzni az időt, de ez a spanyol szépségnél nem éppen nyerő.

-          Ezek engem nem érdekelnek. Hol van Iker? –tér ismét a lényegre, viszont a mondata végén egy hatalmasat sikít. –Jó tudod mit? Ne válaszolj! Odamegyek! –válaszomat már nem várta meg, csupán rám csapta a telefont. Istenem Iker, mibe keveredtél?!

(Alice)

Vágytam a kapus érintésére, szükségem volt a közelségére. Hirtelen már a kabinban találom magam, Casillas belép utánam, és megnyitja a meleg vizet. Teste nekem feszül, a kósza vízcseppek eláztatják a ruháját. Szenvedélyesen megcsókol, majd fenekem alá nyúlva felemel az ölébe. A törölköző szétnyílik, Iker pedig egy hatalmas sóhajjal pásztázza végig a testem. Az agyam egyik rejtett zugában tudom, hogy meg kell állnunk, de a testem, a szívem erre a gondolatra nemet mond…

(Fabio)

Meg van, mit kell tennem! Hazafelé veszem az irányt, de az összes létező piros lámpa meggátol abban, hogy minél hamarabb otthon legyek. Beszélnem kell Aliceszel, és csak reménykedni tudok abban, hogy Casillast még a ház közelében sem látom.

Sajnálatos módon a feljárón még mindig ott áll a fehér Audi Q7-es, ezért csak a kocsi mögött állok meg. Belépek a házba, majd a lépcsőfokokat kettesével szedve, feljutok az emeletre. Sehol senki. A fürdőből vízcsobogás hangja szűrődik ki, majd meghallom Alice hangját.

-          I, Iker. Ezt nekünk nem kéne…

-          Te is akarod… - vártam, hogy Ali elutasítsa, de nem tette.

-          Abba ne hagyd! –hangja egy szemérmetlen nyögésbe torkolt. Idegbeteg módjára csörtettem be a szobába, majd szerencsére megpillantottam a férfi telefonját az ágyon, ami őrült módjára csörgött az ágyon. A hívó fél egy roppant csinos hölgy volt, többször láttam már a sport csatornán.

-          Halló!

-          Iker? Iker te vagy az? Nagyon megjárod, amiért nem vetted fel!

-          Kivel beszélek?

-          Sara Carbonero. Iker Casillas barátnője… - hát itt van. Megfogtalak ember!

-          Gyere a lakásomra. Ha most a kapus házában vagy, akkor csak indulj el az utcán balra. Egy hatalmas fehér ház előtt áll a barátod kocsija, és egy fekete Cadillac Escalade. Caio! – és most már csak várnom kell.

Alig telt el 10 perc, egy piros BMW állt meg a ház előtt, és kiszállt az a nő belőle, aki tönkreteheti Casillast.

-          Hola! Nagyon remélem, hogy nem vertél át! Ki vele, hol van a válogatott?! –a fürdő felé intek, mire a spanyol szépség feltépi az ajtót, és a párunkat félreérthetetlen pózban találjuk…

Chapter 4.

Sziasztok, meghoztam a 4. fejezetet! :)) Remélem tetszeni fog. Már csak május első hetében jelentkezek újra, ugyanis ez a hét hatalmas hajtással lesz tele számomra. Nem lesz időm írni... De a következő fejezettel ígérem sietek! Jó olvasást:)

Kedden hajrá Schalke! :)) Szerdán pedig Hala Madrid, most kell a Barcelona-t megfogni.. ;))

"Nagy meglepetésemre a ház előtt Casillas áll, Unai barátom nélkül…"

Tekintetével fáradtan követi minden lépésemet, majd mikor beszállok a kocsijába, csodálkozás ül ki az arcára. Megnyomom a dudát, mire észbe kap és bepattan mellém.

-          Szia. Azt hittem nehezebb lesz megfűzni téged. –időközben láttam, hogy Fabio elindult felénk, megjegyzem elég mérges tekintettel nézett ránk.

-          Iker, ne magyarázz, hanem indíts! –a spanyol amilyen gyorsan csak tudott, a gázra lépett, de még egy felénk repülő cipő eltalálta az autót.

-          Huh, ez meleg volt. Fogd pórázra ezt a vérebet, ha lehet. Nem akarok legközelebb meghalni. –egy tarkóra csapással jutalmazom ezt a mondatát, mire, mint egy sértődött óvodás, úgy néz rám.

-           Láttad már a cikket? –érdeklődve figyeli az arcom, de uralkodok az arckifejezésemen. Évek óta többször megtanultam már azt, hogy senkit sem érdekel, mit érzek az adott pillanatban. Jobb kezem lecsúsztatom az ajtóhoz, és látatlanban, ökölbe szorítom.

-          Igen Iker, láttam. –mosolyogva tekintek a kapusra, amivel meglephettem, hiszen majdnem letért a megadott útról. –Hidd el, nem jelentett nekem semmit sem, - fölényes tekintettel nézek rá – annyit meg főleg nem, hogy én itt, most, veled meghaljak. Tehát ha lehet, az utat figyeld!

-          Egyet nem értek. Miért nem őrjöngsz? Vagy kérsz számon?

-          Azért, mert semmi jogom hozzá. Tegnap, illetve ma éjszaka pedig semmi nem történt köztünk. Én megijedtem, és te ott voltál.

-          De te is akartad. –érdeklődve nézek a szemébe, ugyanis éppen lehúzódott az út szélére.

-          És ezt te mégis honnan veszed? – átölel, majd mohón kap a szám után, de kitépem magam karjai közül és kipattanok a kocsiból. –Miért harcolsz az érzéseid ellen? Anyukád is szeretné, ha boldog lenne az egyetlen kislánya. –mintha az égiek jelezni akartak volna, egy hatalmasat dörrent az ég, és eleredt az eső.
Ott álltam egy híres focistával a szakadó esőben, miközben a derekamat ölelte és apró köröket rajzolt a csípőmre ujjaival. Feltekintek a meleg barna tekintetbe, nem is emlékeztem arra, hogy ő valójában ilyen magas. A tekintete fogva tart, és a félmosoly, ami az arcán bujkál, még férfiasabbá teszi őt. Kezem felcsúsztatom a nyakánál, mire megfogja a csuklóm és a tenyerembe csókol.

-          Iker el fogok késni. Nekem ma iskola van. Jobban mondva már lekéstem az első órát. De hé! Már neked is edzésen kéne lenned! –noszogatom, de csak vigyorogva néz le rám. –Most mégis mi van?

-          Ma nincs edzésem.

-          Rendben, de attól én még új diák vagyok a suliban, és nem kéne lógnom. –eltolom magamtól, majd beszállok a kocsiba és onnan várom a spanyolt.

Megbabonázva nézem, ahogy a kósza cseppek végigfolynak a nyakán. Megnyalhattam az ajkam, ugyanis Iker nevetése töltötte be az utasteret. Elpirulva kezdem el tanulmányozni a tájat, de nem arra megyünk amerre az iskola található.

-          Casillas, hova viszel?

-          Hát haza. –ezt a mondatot olyan természetességgel mondta, mintha azt jelentette volna ki, hogy délután bizony sütni fog a nap.

-          Ugye ezt nem gondolod komolyan? Hogy jutok suliba? Ha? Képes lennél hazavinni, hogy utána fél órát gyalogolhassak az iskoláig?! Akkor inkább rakj ki itt, mert innen hamarabb beérek! –felháborodásomra csak egy mosollyal reagál, ami még jobban felbosszant.

-          Te, ma, nem mész iskolába. –na jó, ebből a nyugodtságból most már elegem van. Nem nézek rá, csupán összevonom a szemöldököm és bosszúsan szemlélem továbbra is az utat. Megállunk egy piros lámpánál, majd mikor ki akarnék pattanni, lezárja a biztonsági zárat.

-          Mit csinálsz?! –mérgesen kérdezi meg a nyilvánvalót.

-          Mint már mondtam, nekem ma suli!

-          De neked ma nincs iskola, értsd már meg! Unai mondta, hogy gyakorlatra megy az osztályotok, de mivel te még ezt nem nagyon tanultad, ezért te nem mész velük. Később fogsz majd kapni egy feladatot, amit, mint házi dolgozat, úgy kell beadnod! Tegnap elfelejtett szólni, és megkért, hogy ma szórakoztassalak, ha tudlak. Az utolsó meccsemen pedig egy védés után rosszul érkeztem a talajra, nem elég, hogy rázuhantam a karomra, még fel is csúsztam egészen a kapufáig, ezáltal pedig megrándult és kificamodott a vállam. Ezért nincs 3 hétig edzésem. Helyettem Adan vagy Dudek fog védeni, tehát nyugi! Hazaviszlek. –mire befejezte a mondandóját, a lámpa is zöldre váltott, így elindult a forgalom. Aggódva nézek hol az arcára, hol a vállára, mire megadóan sóhajt, és rám emeli a tekintetét, mivel a sor ismételten megállt. Ilyen téren imádom Madridot. Forgalmasabb, mint hittem. –Nem haltam meg, sőt nincs is semmi bajom, csak ezt az ortézist kell hordanom, aztán kontroll és ennyi. Nem kell értem törnöd azt a csinos kis pofidat. –mint ahogy a nagymamák szokták, megcsipkedte az arcomat, mire felnevettem, de a hangulatom rögtön átváltott.

-          Ennyi? Mi az, hogy ennyi Iker? Miben tudok segíteni?

-          Jézusom. Hallod te magad ilyenkor? Eszméletlenül magas a hangod. –mindezt vigyorogva mondta. –Egyébként, egy masszázst elfogadnék.

-          Na, azt várhatod. Amúgy nem érted aggódom. Csupán gondolkoztam.

-          Ez a nézésed és a hangod sem arról árulkodott…

-          Azon gondolkoztam, hogy ha annyira fáj a vállad, hogy bírtál el tegnap este?! –sunyi mosoly jelenik meg a szája szélén, de az istenért sem szólalna meg. –Sírba teszel…

-          Vannak tartalékaim… maradjunk annyiban. És kezd el törni a buksid azon, hogy mit csináljunk ma délután.

Egész úton azon gondolkoztam, hogy mégis mit csinálhat egy hétköznapi lány egy világhírű focistával. De a felsorolásból azt se hagyjam ki, hogy ennek a híres kapusnak, van egy gyönyörű sportriporter barátnője. Nem hiszem, hogy Iker máshogy gondolna rám, de tudom magamról, hogy jelen esetbe, ha több időt töltök vele, akár bele is szerethetek. Ő az a férfi, akivel el tudom képzelni magam. Csak sok tényező közénk áll. De jézusom, min gondolkozok én?! Alice. Barátnője van!

-          Nagyon elgondolkoztál. Bosszússá vált az arcod és…

-          Ne elemezz Casillas, csak vigyél haza! –csattanok fel, majd a mosolygó tekintetbe nézek.

-          Ne zavartasd magad édes, de már egy ideje itt állunk a ház előtt. –vigyorgó képét látva fújtatok egyet, majd kipattanok a kocsiból. A ruhám elég rendesen elázott. Egy dolog nyugtat, az pedig nem más, mint hogy Iker is vizes cuccal ült be a kocsijába. Kicsit lehűlt az idő, mivel az eső szüntelenül szakad, és már a fűtött csodát is elhagytam. Kiráz a hideg, így amilyen gyorsan csak tudok, berohanok a házba. Kapkodva szabadítom meg magam az elázott ruhadaraboktól, de egy ajtócsapódásra felkapom a fejem. A farmeromat már rég lekaptam magamról, de mikor a kapus szemeibe nézek, a pólómat próbálom minél lejjebb húzni, hogy ne lásson semmit.

-          Nyugi. Ledobom magam a kanapéra, pihenek, ameddig elkészülsz. A karom úgyis fáj, nem kellett volna vezetnem sem. –közben már feladtam a pólóm igazítását, hiszen nem akarom teljes mértékben elnyújtani. Iker pedig már látott női lábakat, sőt még az enyémet is megszemlélhette.

-          Rendben. Akkor maradunk itthon, nézünk egy filmet vagy valami.

-          Dehogy. Kicsit pihenek, és már jól leszek. –figyelmen kívül hagytam a mondatát, majd felrohantam az emeletre. Egy gyors fürdés után felvettem egy játszós nadrágot, egy itthoni pólóval, majd a hajamat magas kontyba fogtam, és lementem a kapushoz.

-          Találtál valami érdekes műsort? – leülök elé a földre, miközben ő a kanapén terpeszkedik. Még csak az sem jutna az eszébe, hogy arrébb másszon, azért, hogy én is elférhessek mellette.

-          Nem, nem találtam semmit. Német műsorok mennek, meg ilyen meseféleségek.

-          Akkor semmi. Kérsz valamit enni? Inni? –nemlegesen megrázza a fejét, majd csukott szemmel kezd el beszélni.

-          Most jólesne egy masszázs.

-          Rendben. –hirtelen kinyitja a szemeit, majd rám néz. Vigyorogva figyelem, na, drága Iker, most megfogtalak. –Megadom azt a számot, amit még Fabi mondott nekem. –csalódott tekintetére felkacagok, majd felbattyogok barátom szobájába. Nem találok semmilyen férfiasabb testápolót, így be kell érnie a focistának az én kókusz illatú krémemmel.

-          Iker, kérlek, gyere már fel! –hallom, ahogy pár lépcsőfok recseg a lába alatt, akarva akaratlanul az jut eszembe, hogy a régi házunkban is ilyen hangot adtak ki.

Egy kislány kacagva pattan fel az ágyáról, édesanyja helytelenítően, mégis mosolyogva rázza a fejét. Többszöri figyelmeztetés után is kirohan a szobából a csöppség, tudja, hogy édesapja hazaért. A lány szobája az emeleten található, minden egyes nap az apja munka után az ő szentélye felé vette az irányt. Férfias léptei alatt recsegett a fa, ezzel hívta fel magára a figyelmet. A kislány a felsőfokról várta apját, majd mikor már elég közel volt hozzá, teljes erőből karjai közé vetette magát.

-          Alice, Alice! Itt vagy? –időközben a földre kerültem. Iker hangjára megrázom a fejem, a gombócot a torkomban pedig megpróbálom lenyelni. Szívem hevesen dobog, szaporán veszem a levegőt, és most a nyugtatásomat az sem segíti, hogy a kapus a hátamat simogatja. Elhúzódok tőle, majd bemegyek a fürdőbe és hideg vízzel megmosom az arcom.

-          Mond Alice. Jól vagy?

-          Természetesen. –mosolyogva nézek a férfire, majd a krémemet megfogva, visszalépek a még földön ülő focistához. –Pólót és azt az izét vedd le, megmasszírozom a hátad. Rád fér, ha már egész nap boldogítani fogsz. –bekapcsolom a laptopom, és elindítom a számlistámat. Mire megfordulok, a focista már kiszolgáltatottan fekszik az ágyamon. Mindig elképedek azon, hogy milyen jó teste van egyes férfiaknak. Persze Iker előnyére váljék az, hogy ő bizony profi sportoló. Válla mellett rám néz, mire észbe kapva felveszem a krémet az asztalról. A We are the champions spanyol változata szólalt meg, mire dúdolva ültem Casillas csípőjére. A hideg krémre halkan felszisszen, mire mosolyogva mégis gonoszan még többet nyomok a hátára.

-          Te akartál masszázst édes, nem én. –fülénél suttogom a szavakat, mire elkezd mocorogni alattam.

-          Gondoltam megkímélsz, és elsőnek a kezeidbe nyomod, és utána kened szét a hátamon. –halkan dúdolom kedvenc számaimat, miközben alaposan megdolgozom a kapus hátát.

-          Jobb vagy, mint egyes masszőrjeink… - a végére elfúl a hangja, ugyanis érzékeny területhez értem. A válla kicsit kék, így azon csak végigsimítok, és a bal válla felé veszem az irányt. –Annyira nem fáj, nehogy azt hidd, csupán hirtelen jött az érintésed.

-          Iker, alig nyúltam hozzád. Ennyire nehéz lenne beismerni, hogy fájdalmaid vannak? –csóválom a fejem, de nem hagyom abba kényeztetését. A kókusz illat már betölti a szobát, de mikor kellőképpen beledörzsölöm bőrébe a krémet, újabb adagot nyomok immáron már a kezembe. Észre se vettem, hogy eltelt az idő, ahogy azt sem, hogy a kapusok gyöngye már az igazak álmát alussza. Óvatosan felállok, a laptopomon kikapcsolom a zenét, és bevetem magam az internet elé. Végre valahára felkukkantok facebookra, majd az első utam Sara Carbonero adatlapjára vezet. Még a képeit sem tudom meglesni, ahogy azt sem, hogy mit írt ki a falára, ezért Unainál próbálkozok. Sajnálatos módon barátom üzenő falán egy cikk virít, ami ma hajnalban készülhetett, az egyik kőkerítésnél.  Hurrá, ez kellett most az amúgy is nyugodt lelkivilágomnak.

Ülök, és gondolkozom, a laptopomon már a képernyőkímélő villog. Meglepetésemre édesanyámék jelennek meg az egyik képen, és mosolyogva néznek rám. Mennyivel könnyebb volt még az élet akkor, amikor még mellettem voltak… Imádtam Los Angelest. Ott születtem, és ott töltöttem eddigi életemet. Mégis egyszerűen az-az a város, ami állandóan álmaimban van, csak sajnos nem úgy tartózkodik benne, mint Madrid.
Egyik napról a másikra vált rémálommá az életem. De nem panaszkodom, és amúgy is. Ezen már felesleges agyalni, hiszen minden okkal történik.
Kicsit bosszankodva csapom le a gépem tetejét, majd lemegyek a földszintre vizet inni. A tévét még bekapcsolva találom, de ezen a felálláson rögtön változtatok. Nem tett jót, hogy alig aludtam az éjszaka, próbálom magam felfrissíteni, de sehogy sem jön össze. Az eső kint szüntelenül szakad, pedig még csak 4 óra van. Felbattyogok az emeletre, majd, mint egy zsák, bedőlök Casillas mellé. Nem ébred fel semmilyen zajra, így az álom engem is hamar utolér.

Álmomban Carboneroval találtam szembe magam, ami nem tett jót az amúgy is csekély önbizalmamnak. Viszont ami meglepett az-az volt, hogy édesanyám helytelenítően rázta a fejét arra, hogy ennyiben hagytam ezt a dolgot. –Menj utána, szerezd meg magadnak! –suttogta anya, de bármennyire is erőlködtem, sehova se tudtam megmozdulni.
Sara sátáni kacaja törte meg a csendet, én pedig Fabio ordítására, és Iker nyögésére keltem fel…

Chapter 3.

Sziasztok, meghoztam az új fejezetet! Lehet még szünetben valamelyik történetemből hozok egy új részt, viszont ha mégsem jönne össze, akkor már csak jövőhét utáni héten olvashattok új fejezetet. Jó olvasást mindenkinek, és örülök, hogy ennyi embert érdekel ez a történetem is!:))

Csalódottan csuktam be az ajtót, de nem értem, mi ez az érzés. Hiszen én mondtam neki, hogy menjen el. Nem törődve Fabio füstölgő fejével, felbaktattam az emeletre.
Addig ameddig a kádam nem telik meg forró vízzel, bekapcsolom a tévét, és leülök az ágyamra. Váltogatok a zenecsatornák között, majd egyszer egy szomorú dallamra kapom fel a fejem. Sajnos a szövegét nem értem, még csak azt sem tudom, hogy milyen nyelven énekel a srác, de a dal egyszerűen magával ragad. Bepattanok a laptopom elé, és ameddig még emlékszem a címre és az előadóra, beírom a google keresőbe. Próbálom kiolvasni a szavakat, de nem nagyon megy. A kereső automatikusan felajánlja a fordítást, tudom, hogy ez nem ér annyit, és nem fordít rendesen, de mégis megpróbálkozom vele. A legjobban egy sor ragadt meg, „Volt egy angyal, itt élt köztünk, óvott féltett, felnevelt…”. Könnybe lábadt szemmel ültem a gépem előtt, a víz pedig csak folyt és folyt a kádba. Hirtelen felugrok az ágyról, és berohanok elzárni a csapot. Még pont időben… Levetem ruháimat, de előtte még berakom azt a magyar számot. Kéne keresni olyan embert, aki jól tudja ezt a nyelvet, de spanyolul vagy angolul is perfektül beszél. A számot elkezdem dúdolni, a lábamat ütemesen mozgatom a kád végénél. Mi tagadás, ez a szám rám illik. 

Egy fiatal lány sírva szalad ki a szobából, de senki nem megy utána. Tudja, hogy valami most véget ért, valami, ami neki hatalmas fájdalmat okozott. A telefonja tudatta ezt vele, így amilyen gyorsan csak tudja, elhajítja a hívás végén. Közölték benne, hogy édesanyja meghalt. Meghalt az a személy, aki mindig ott állt mellette, még akkor is, amikor nem volt igaza. Átfut egy gondolat a fején, hogy vajon az apja tudja-e már, mert ha igen, akkor hamarosan hazaér. A házuk mellett volt egy kis erdő, amiben szeretett bóklászni. Ott mindig megnyugvásra talált. Futva indult útnak, de nem a megszokott helyen lépett be a fák közé. Sírva roskadt a földre, ugyanis nem tudta, hogy hol juthat haza. Ordított, kiabált anyjával, de mindig elcsuklott a hangja, mikor ahhoz a részhez ért, hogy miért hagytál el? Többször ugyanazt a mondatot említette meg, többször remegéshullám futott át rajta. Ez a nap lesz a végzete. Még nem volt felkészülve arra, hogy a lelki társát, a legjobb barátnőjét, az édesanyját veszítse el.

Valaki kiránt a víz alól, majd elkezd rázogatni és kétségbeesetten kiabál.

-          Alice, kérlek, kérlek, ébredj fel. –lassan kinyitom a szemeimet, de a köhögést nem tudom már elnyomni. Fuldokolva hajtom oldalra a fejem, miközben barátom magabiztosan tartja a testem. Felemel, nem érdekli, hogy nincs rajtam ruha, majd berak az ágyba és betakar. –Alice van fogalmad arról, hogy mennyire megijesztettél?

-          Mi történt? –csak ennyit tudok kinyögni, ugyanis még mindig érzem, hogy nehezebben veszem a levegőt.

-          Elmentél fürdeni, de már egy ideje bent voltál. Féltem, hogy haragszol rám, bocsánatot akartam kérni. De amikor kopogtam, nem jött válasz. Azt hittem, éppen már az igazak álmát alszod, de mikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy a fürdőben még ég a villany. Párszor szóltam neked, de megint nem mondtál semmit, viszont zenét sem hallgathattál, hiszen a laptopról ment valami szám, úgyhogy közelebb jöttem, és láttam, hogy elmerültél a kádban. Ha nem jövök fel, ha nem jövök fel, Alice te már nem élnél. –a mondat végére egészen elhalkult a hangja, de folytatta gondolatmenetét- Nem akarlak elveszíteni. Valami orvoshoz, mégis…

-          Ne is folytasd Fab! Nem megyek sehova. Majd elmúlik, ahogy eddig is elmúlt.  –barátom csapkodva indul el kifele, útközben a telefonomat is leveri a szekrényből, mire az darabokban esik a földre. A hangjára megrázkódom, akarva akaratlanul is az a kép van előttem, mikor minél messzebb dobtam a készülékemet. –Fabio… - hangom már csak suttogásként hatott, de a hangos zene mellett barátom így is meghallotta. Visszafordult az ajtóból, majd könnyes szemeimbe nézve, mellém szaladt.

-          Jaj kincsem, mit csináljak veled? –átölelem a nyakát, és lehúzom magam mellé. Mivel félig az ágyon, félig a földön tartózkodik, ezért miután lerúgta a lábáról a cipőjét, befekszik mellém és szorosan átölel. Lehunyom a szemem, és mélyet lélegezve a spanyol illatából, álomra hajtom a fejem.

Álmomban minden rendben volt. Édesanyám mosolyogva jött felém és közölte velem, hogy a betegsége szertefoszlott. Sikítva ugrottam a nyakába, de hirtelen minden megváltozott. Csupán egy élettelen testet öleltem, egy testet, ami már nem adott menedéket számomra. Elkezdtem fázni, de Clairet nem engedtem volna el. Több ember közelebb jött hozzánk, páran megpróbálták lefejteni a kezemet anyám testéről, de harcoltam, karmoltam és sírva kiabáltam, hogy hagyjanak minket békén. Aztán megjelent Iker pár furcsa emberrel, majd őszinte fájdalommal teli tekintettel rám mutatott. Az emberek lefogtak, és valami furcsa ruhát adtak rám. Nem tudtam mozgatni a kezeimet, de nem is harcoltam már tovább. Beletörődtem a sorsomba, és végig Casillas szemébe néztem. Beraktak valami kocsiba, és elvittek egy intézetbe…

-          Ali, szívem, kelj fel! Csak rosszat álmodsz. Hallod?! Ébredj! –Fabio hangos szavaira térek vissza a jelenbe. Majd üveges tekintettel nézek rá. Nem szól semmit, csupán csak átölel. Pedig annyira szép volt még az elején az álmom. Miért kell minden elrontania Ikernek?

-          Fab, kimegyek egy kicsit levegőzni, te csak aludj nyugodtan. Ne haragudj, hogy felkeltettelek. –látom, hogy jönni akar velem, de egy arcra puszi után magamra kapok egy rövidnadrágot és Raúl mezét, majd kisasszézok a szobából, viszont előtte még felkapom a telefonom darabjait.

Kint ülök a teraszon, de fogalmam sincs, hogy Unai haragudna-e ha éjnek éjjelén felhívnám. Már a számot beütöttem, egy gombot kéne megnyomnom még ahhoz, hogy hívást kezdeményezzek.

-          Hola Unai, ne haragudj, hogy zavarlak. –a focista álmos hanggal szól bele a telefonba, de mikor rájött, hogy én hívtam, érdeklődve kezd el figyelni. –Te már tudod, hogy hol lakok. Most én is megkérdezhetném, hogy hol talállak meg?

-          Valami gond van? –ijedten kérdez rá a nyilvánvalóra, de én csak terelni kezdek.

-          Gond? Dehogy van gond. Csupán szeretnék majd valamikor veled találkozni.

-          A ti utcátokon indulj el lefelé. Természetesen, ha háttal állsz a háznak, akkor jobbra fordulj, és félúton találkozunk. Szia. –barátom rám csapta a telefont. Csupán egy falatnyi nadrágban és egy majdnem térdig érő felsőben, mezítláb útnak indulok. Barátom sietős lépteit messziről ki lehetett szúrni, majd mikor ő is észrevesz, még gyorsabbra veszi a tempót. Erősen karjaiba zárja törékeny testem, percekig csak egymást ölelve állunk az út közepén. Hajnali 2 óra van, és a spanyol felajánlja, hogy menjek el hozzájuk, ugyanis az közelebb van jelen pillanatban, mint az én házam. Rábólintok, majd kezemet átfonva keskeny derekán, egymás mellett lépkedve indulunk útnak.

-          Unai, mégis hol a… oh, szia, Alice. –sápadt arcomra tekintve hatalmasra nyílik a szeme és már rohan is be a konyhába. –Főzök egy teát, Unai addig keress egy párnát, majd én alszom a kanapén!

-          Iker, nem foglak kirakni a hálószobádból. Nem akarok zavarni se. Holnap neked edzés, ahogy nekünk suli. Jobb lesz, ha most hazamegyek. –ketten kapnak utánam, aminek az lesz a következménye, hogy mosolyogva fordulok meg, majd négy kar ölel át.

-          Nem mész sehova. Elmeséled szépen, hogy mi történt, ugyanis a szemed felduzzadt, az arcod sápadt, ráadásul elég hiányos öltözékben vagy. –osztálytársam aggódva elemez, miközben testvére elmegy és felteszi a vizet forrni.

-          Milyen teát kérsz? Van öö… - vigyorogva megyek ki a konyhába, és kiválasztom az epres teát.

-          Férfiak… - sóhajtok fel, mire két mérges tekintettel találom szembe magam.

-          Nők…- Casillas fejcsóválva rakja bele a filtert a forró vízbe, majd helyet foglal a kanapén, és int, hogy üljünk le mellé. –Na, mesélj. –elregéltem történetem, de kihagytam belőle az álmomat. Iker együtt érzően néz rám, majd mikor egy reszelős sóhaj hagyja el a számat, megszorítja a kezemet. A gyomrom összezsugorodik, és milliónyi szaltót vág. A szívem erős dobolásba kezd, az agyam pedig ellenzi ezt a közelséget. Mikor belenézek hatalmas barna szemeibe, beugrik az álmomból az a kép, amikor elvitet idegen emberekkel.

-          Alice. Nem kéne kivizsgáltatnod magad? Sajnos többször majdnem rosszul sültek el ezek az emlékezések, és nem… - amilyen gyorsan csak tudok, felugrok a kanapéról és kiszakítom kezemet Iker fogásából.  A két fiú meglepetten néz rám, majd mikor Iker feláll, kiszaladok a nappaliból. A szívem azt szajkózza, hogy menjek vissza, és meséljek el mindent, de az agyam nemet mond. Látom, hogy Casillas elindul felém, de kitörök az ajtón, és elkezdek futni. Unai kiabál utánam, de a válogatott kapus is futásnak ered. A francba, hogy ő focista, és edzettebb, mint én vagyok. Elkapja a derekam, így elveszítem az egyensúlyomat és a föld felé veszem az irányt. Iker még mindig magabiztosan tart, viszont már nem tud visszahúzni álló pozícióba, így mind a ketten a betonon kötünk ki.

-          Engedj már el! –visítom közel a füléhez, mire az akkor megérkező Unai rántja le rólam testvérét. Casillas felém nyúl, de hátrébb csúszok, bár ezzel a tettemmel eléggé megbántom.

-          Félsz tőlem? –kérdezi meg csalódottan, nem tudom, mit feleljek rá. Mondjam el neki, hogy álmomban is kísért már? Hogy intézetbe akart rakatni a gyogyósok mellé? Most az egyszer a szívemre hallgatok, és nemlegesen megrázom a fejem. –Akkor miért húzódsz el tőlem Alice? Nem bántalak. Te lennél az utolsó, akinek fájdalmat okoznék. –szívből beszélt, viszont még magán is meglepődött. Zavartan elfordítja a tekintetét, és hazafelé veszi az irányt.

-          Iker! Várj! –Unai tisztességesen visszament a házba, a kapus pedig megfordul, és csak néz rám hatalmas szemeivel, majd helyet foglal mellettem. A lábam lehorzsolódhatott, mivel Iker aggódva veszi az ölébe. Óvatosan végigsimít rajta, mire amilyen gyorsan csak tudok, hátrébb lököm magam.

-          Félsz tőlem. –úgy jelenti ki, hogy ezt senki sem kérdőjelezheti meg.

-          Nem. –suttogom, de nem megyek közelebb. A kapus csak néz, látom, hogy meg akar fejteni. –Tudod Iker, én nem mondtam el mindent neked. Próbáltam burkoltan beszélni előtted, hiszen a testvéred már mindenről tud. Őt még tegnap beavattam szépnek nem mondható életembe.

-          Kérlek, mond el. Hiszen nem tudom, hogy mikor hogy érhetek hozzád. Figyelj Alice. Nekem valamiért fontos vagy. Úgy érzem, hogy minden percben meg kell téged védenem. Nem tudom mi ez, de nagyon nem jó. Tudod, nekem most Sara a barátnőm… - a válogatott kapus magyarázni kezd, ami számomra már régen rossz. Sose szerettem, ha egy ember bármiféle indokot kezd el sorolni.

-          Iker. Ahogy már említetted, neked barátnőd van. Igaz fogalmam sincs, hogy ezt miért közölted velem még egyszer, de rendben. Nem zargatlak ezekkel, amúgy sem akartam nyomulni sem. Csak egy kérdés. Ezt nekem, vagy saját magadnak kezdted el bizonygatni?! –nem várva a válaszára elindulok a házunk felé. Fabio már biztos aggódik. Éppen ott járok már, ahol még Unaijal találkoztam, de egy rántás megakadályoz abban, hogy tovább menjek. Egy mézédes száj tapad ajkaimra. Megrészegít a csókja, szenvedélyesen tépjük egymás ajkait. Sosem éreztem még efféle vágyat iránta vagy más iránt. Mintha valamit is megérzett volna, felkap az ölébe és az egyik kőkerítésnek dönti a hátam. Mint egy kismajom, úgy kapaszkodok belé, de nem engednénk el egymást még egy percre sem. A szervezetem friss oxigénért kiált, végül elfordítom a fejem egy pillanatra, és megtöltöm a tüdőmet levegővel. Casillas nem hagyja abba az ostromlásomat, végigcsókolja a nyakam, néhol óvatosan meg-megharapva kényeztet. Megfogom az arcát, és újra a szájához hajolok, viszont a telefonom megakadályoz abban, hogy egy csókot lophassak a kapustól. Sóhajtva hajolok el a spanyol arcától, majd fogadom a hívást. A focista nem rak le, továbbra is az ölében tart, de már csak az arcomat vizslatja.

-          Hola!

-          Hola? Hola? Ennyi, hogy hola? Mégis hol vagy? Mit csinálsz? Nem az volt, hogy levegőzni mész?

-          Nyugi Fabi, levegőzni jöttem. Máris indulok haza, nyugodtan feküdj le. –nem engedem, hogy bármit is reagáljon rá, csupán lecsapom a telefont. Bosszankodva próbálom Ikert noszogatni, hogy engedjen el, de csupán engem néz a hatalmas barna szemeivel.

-          Iker, kérlek, rakj le, mert mennem kell! –Sóhajtva elenged, de amilyen gyorsan csak tud, átölel. Fejemet a mellkasára hajtom, majd mély levegőt véve elraktározom férfias, jellegzetes illatát.

-          Teljesen összezavartál. – megfogja a kezemet, és elkezd húzni a házuk felé.

-          Iker, nekem haza kell mennem. Nem kell kísérned sem, mert hajnali 4 van és neked 8 órától edzés! Úgyhogy, jó éjszakát. –gyorsan megához húz még egy futó csókra, majd megvárja még kiesek a látótávolságából és bemegy a házba.

Ahogy az lenni szokott, csend és sötétség honol a házunkba. Próbálok minél halkabban belépni az ajtón, de drága barátom a szívbajt hozva rám, felkapcsolja a villanyt a nappaliban. Sikítva esek a fenekemre, hiszen arra, hogy mint a szülők a filmekben, úgy vár meg engem is Fabio, nem számítottam. Mérges tekintettel követi minden egyes mozdulatomat, de a világ összes kincséért sem szólalna meg. Felállok, majd fölényes tekintettel ránézek, és felballagok az emeletre. Mosolyogva dőlök be az ágyba. Milyen érdekes, hogy régen erre csak gondolni tudtam, de mindig elhessegettem minden efféle dolgot. Unai lehet, már alszik, de azért írok neki egy SMS-t.
„Drága barátom, köszönöm szépen ezt az estét. Sokat jelent, hogy mellettem állsz. Csókok. A.” Választ nem kapok rá, viszont ha írt volna, akkor sem olvastam volna már el, mert sikeresen elaludtam.

A hajnal további része eseménytelenül zajlott, hál istennek a rémálmok sem jöttek már elő. Lakótársam reggel ledobott valamit az ágyra, majd se szó, se beszéd, duzzogva kivonult a szobámból. Kómásan ledobtam magamról a takarót, majd bementem a fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. A hajam magas kontyba fogtam, majd csak folyattam magamra a hidegvizet. Magamra csavartam egy törölközőt, és lekiabáltam a spanyolnak, hogy nekem is kávét öntsön, mert meg fogok ma halni a suliban. Most nem bíbelődtem annyit a ruhatáramban, csupán egy szaggatott farmert, Nike pólót és ugyan ilyen márkájú sportcipőt vettem fel. A hajamat lófarokba kötöttem, és sminknek csak alapozót használtam a szemem alatti karikákra. Még volt fél órám az indulásig, ezért ledobtam magam az ágyra és bekapcsoltam a laptopomat. Időközben rájöttem, hogy Fabio valamit bedobott reggel az ajtón, majd nagy felfordulást csinálva, elkezdtem keresni az a tárgyat.
Egy pletykalap akadt a kezembe, aminek a címlapján Iker Casillas mosolygott. Ahogy ránézek az képre, számhoz kapom a kezem. Még mindig érzem rajta a tegnapi csókot. Vigyorogva lapozok bele az újságba, de amit ott látok, az rögtön az arcomra fagyasztja a mosolyt. A szalagcímen nem más állt, mint: „Iker Casillas és sportriporter barátnője az eljegyzést tervezi…”. 

Lehet a kapus csak bepánikolt, és azért csókolt meg. Fél az elkötelezettségtől. De, ha annyira jól esett a közelsége, mit tehetnék? El kell kerülnöm. Igen, ezt kell tennem.
A telefonom ütemes zenélésbe kezd, és a focista neve villog a kijelzőn. Megfogom a készüléket, és egy határozott mozdulattal kiveszem belőle az akkumulátort. Vajon Unai mondta el a számomat neki?!

Fáradtan lebattyogok Fabiohoz, aki büszke fejjel néz rám és vigyorog a kávéja felett.

-          Nem érdekel a véleményed, tehát meg se szólalj. –bosszankodva iszom meg a koffein adagomat, majd a táskámat a vállamra kapva elindulok az iskolába. Nagy meglepetésemre a ház előtt Casillas áll, Unai barátom nélkül…