Megérkezett az új fejezet, és el sem tudom mondani mennyire örülök annak, hogy még mindig érdeklődtök a blog iránt, és írtok kritikát is. Fantasztikusak vagytok!:)
Remélem tetszeni fog az új rész, jó olvasást Nektek!:)
(Alice)
(Pink-Sober [magyar])
Iker szavaira gondolva megpróbálok minden erőmmel azon lenni, hogy Unait megóvjam a leeséstől. Hatalmas szemekkel néz rám, de nem vagyok egy debella állat, így elég nehéz tartanom ő. Kezeim remegnek, erőm fogytán van, de akkor sem engedem el. Sok mindenki mondta már azt nekem, hogy minden fejben dől el, viszont ha ez igaz lenne, akkor Unai is megpróbálna kapaszkodni.
- Uni baszd meg, legalább próbálkozz azzal, hogy megfogd a korlát másik részét! –sikítva kiabálok vele, mire kitágult szemekkel nyújtózik, de nem éri el. Kétségbeesett tekintetét elnézve, valami hülyeségen töri a fejét. Szorítása enyhülni látszik, majd ádáz szemeit rám emeli.
- Vigyázz Ikerre! –na, jó, most már tényleg kezd elegem lenni a Casillas testvérekből. Minden erőmet összeszedve próbálok hátrébb csúszni fekvő helyzetbe, ezáltal Uni is közelebb kerül a padlózathoz.
- Elegem van belőletek. Sportember vagy, nyomd fel magad úgy, ahogy a medence szélén szoktad. –szemeimet összeszorítom, ugyanis nem tesz jót bőrömnek a vason csúszkálás, arról nem is beszélve, hogy a padlón egy vas valami kiáll, és sikeresen végighúztam rajta karomat. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe jutok, de tekintve arra, hogy megállni látszom a helyem, folytatom a csúszást. Hangos sikítás rázza meg a vidéket, ugyanis könyöktől lefelé, egészen a csuklómig egy hatalmas vágás ékteleníti vékony kezemet. Unai elkapva a perem részt, nehézkesen feltornázza magát, majd lihegve mellém fekszik.
- Tudod, nem néztem volna ki belőled, hogy egyszer megmented az életemet. És most arra gondolok leginkább, hogy mi lett volna, ha te nem vagy itt. Tudod Ali, képes lettem volna feladni mindent. De amikor láttam, hogy te is küzdesz, rájöttem, hogy nem tehetem meg. Amilyen kis hülye vagy, magadat okoltad volna mindenért. –rövidnek mondható monológja alatt közelebb von magához, majd hajamba hajolva szuszogni kezd. Becsukott szemekkel tűröm a fájdalmat, viszont vérem nem könnyíti meg a dolgomat. Végigfolyva kezemen, gyors iramban kezd csöpögni nadrágom szárára. Unai ijedt arccal néz rám, de nem tudja, hogy mit tegyen. –Irány a kórház!
- Nem! –ádáz tekintetemet elővéve megpróbálom meggyőzni igazamról a spanyol gyereket, de úgy tűnik, nem nagyon megy nekem ez a határozottság, ugyanis ölébe kapva, elindul lefelé a lépcsőn. –Uni, tegyél le, mert nem szeretnék leesni! –fejét nemlegesen rázza, de azt is érzem, hogy a keze nincs megfelelő állapotban. Végigsimítva arcán, amikor elérjük az első fordulópontot, kimászok kezei közül, majd felpipiskedve hozzá, apró csókot lehelek szájára. –Fáj a kezed, és ne merd tagadni. Bemegyek veled az orvoshoz, ha te is megnézeted magad. –kérlelő szemekkel nézek rá, majd egy határozatlan bólintás után, elindulok lefelé a lépcsőn. Nem akarom mondani neki, de kegyetlenül szédülök, és a fülem is zúg. Remegő kézzel fogom meg a korlátot, valahogy nincs jó élményem vele, mégis most hatalmas segítség számomra.
- Jól vagy Ali? –kérdésére csak bólogatok, majd az utolsó lépcsőfokot is elhagyva elindulok arra, amerre sejtem, hogy idetaláltam. –Hova mész? –karomat elkapva visszahúz, mire összeszorított szemekkel szisszenek fel. –Sajnálom! –szabadkozását meghallva végigsimítok az arcán, majd átölelve, megnyugtató illatát belélegzem. –Kocsival jöttem amúgy. –mondata megüti a fülemet, de már nem tudok teljes mértékben rá figyelni. Agyam felé jótékony köd telepedik, majd karjai között összeesve, átengedem magam a megnyugtató sötétségnek.
(Unai)
Ali ájult testét kezeim közé kapva, elindulok kocsim felé. Nem is gondolkoztam egy percig sem azon, hogy nem tesz jót húzódásomnak a törékeny lány pihekönnyű teste, csupán csak azon agyaltam, hogy minél hamarabb el kell juttatnom a kórházba. Önző voltam, ismét. Ikert is ott hagytam, pedig az orvosok azt mondták, hogy hiába van kómában, akkor is hallja, amit mondani akarok neki. Fanyar mosoly telepedik az arcomra, majd Alit befektetve a hátsó ülésre, bepattanok, és azonnal indítok. Nem tudom, mi lenne velem, ha elveszíteném a bátyámat, de igazából nem is akarok ilyenre gondolni. Ő az én mentorom, legalábbis egyelőre más szót nem találok rá. Szükségem van rá, ahogy neki is rám. Mindent meg kell tennem annak az érdekében, hogy ő felépüljön, és még legalább tíz évig védhesse álomcsapatának hálóját.
Agyalásom következtében elég hamar megérkezünk a kórházhoz, már-már majdnem túlmegyünk rajta. Telefonom ütemes zenélése tudatja velem, hogy fogadnom kéne a hívást, de amikor megpillantom Sergio fejét a kijelzőn, váll rántva kinyomom. Minek vegyem fel, ha úgy is itt vagyok a kórház területén?! A készülék nem hagy békén, folyamatos zenélése kezd idegesíteni. Lenémítva a zsebembe helyezem, majd Ali megfogva, kiemelem a kocsiból. Halk szuszogása megrémít, ahogy az is, hogy fotósok hada áll az épület előtt. Gyors iramot felvéve elindulok a bejárat felé, majd amikor az őröket megfigyelem, segélykérően nézek rájuk. Hatalmasra nyitott szemekkel oszlatják szét körülöttünk a keselyűket, majd az egyik átvéve tőlem Alit, ordít az orvosoknak. Mindenki rémült tekintettel nézi a hófehér arcú lányt, akinek most barna szemeit nem csodálhatjuk meg. Fekete haja erős kontrasztot ad sápadtságának. Vére végigcsorog hosszú ujjain, majd a padlóra csepegve ékteleníti be a fehér követ. Ágyra fektetve azonnal a műtő felé tolják, én pedig magamba roskadva állok, és figyelem, ahogy számomra még egy fontos ember kerül bajba. Sergio képe még mindig villog a kijelzőn, egy újabb hívást bonyolítva idegesíti fel lelkemet. Miért nem lehet békén hagyni? Megfogva a készüléket, erőből a falhoz vágom, mire a körülöttem szorgoskodó emberek egy emberként figyelnek rám. Pár gyerek elkezd sírni, de én már nem tudok senkivel sem törődni. Vissza akarom kapni a régi életemet, nem akarok senki iránt semmit sem érezni. Játszani akarok, és hülyülni a bátyámmal. Erre van a legnagyobb szükségem, és nem arra, hogy a környékemen élő emberek feladják az életüket. Értem, vagy miattam.
Egy hosszú barna hajú srác indul el felém mérges tekintettel, de én csak megkövülve állok, és várom, hogy a sors ismét elrendelje a számomra fontos dolgokat. Mi van, ha Sergio azt akarja velem közölni, hogy elvesztettem a bátyámat? Én abba belehalnék. Hiszen az a kötelék, ami közöttünk van, erősebb, mint bárki másnál. Lehet, nyálasan hangzik, de most az egyszer nem törődök senkivel, hiszen a gondolataimat úgy sem hallja senki sem.
- Miért nem vetted fel azt a nyamvadt telefont?! –leteremtésére nem reagálok, csupán vállat vonva az egyik faltövébe lecsúszok. –Unai! Ne süllyedj már önmarcangolásba, az isten áldjon meg! Iker felébredt, és téged akar. Senkivel nem hajlandó beszélni! Állj fel, és fuss a testvéredhez. Hozd Alit is! –mondatait elengedem a fülem mellett, egyetlen szóra tudok koncentrálni. „Felébredt!” Gyors léptekkel indulok el a már ismert szoba felé, majd benyitva az ajtón, megkönnyebbült tekintettel nézek meggyötört arcú testvéremre. „A bátyádnak egy erős férfira lesz most szüksége, nem egy kisírt szemű fáradt gyerekre! Ha megtudja, hogy nem játszhat tovább, kell valaki, aki támaszt ad neki! És nem olyan, akinek támaszra van szüksége! Unai azt fogd már fel, hogy gyenge lesz! A lelke sérült nem csak a teste.” Alice szavai utat törnek gondolataim között, majd meglátva összeszorított szemeit, azonnal mellé lépek. Igazából nem tudom, hogy mit kell ilyenkor tenni, hogyan kell egy ilyen helyzetben támogatni valakit, de tudom, hogy Ali most számít rám. Itt kéne lennie, hiszen percek alatt meg tudja nyugtatni az embert. Szívem eszeveszett tempót diktál, ahogy testvérem rám emeli a szemét.
- Ali? –egyetlen név, mégis agyam jótékony köd alá telepedik. Most mit mondjak neki? Összeesett és műtőben van?
- Alinek volt egy apró balesete. Beszéltem az orvossal, ebbe a szobába fogják hozni. –szemei pillanatok alatt pattannak ki, majd a gépek csipogása jelzi, hogy meg kell nyugtatnom, ugyanis nagyobb baj származhat ebből még. - Kicsit elvágta a kezét, de mindjárt itt lesz. –azt hiszem, ezt nevezik kegyes hazugságnak. Végigpillantva magán, arcán fájdalom suhan végig. Karját nem tudja mozgatni, ráadásul lába be van gipszelve, bordáin pedig hatalmas kötés van.
- Mindennek vége, igaz? –érdes hangon kezd el beszélni, viszont nem tudom mi az, amit jelen esetben mondhatnék. Válaszoljak igennel? Akkor soha nem épül fel. Vagy hazudjak neki? És ha később erre rájön és nem beszél velem többet? Hál istennek, éppen időben tolják be a kórterembe Alice meggyötört testét. Bal keze egészen válláig be van kötve, viszont Iker tekintetét nem tudom elkerülni. –Elvágta a kezét, igaz? Leestél a korlát miatt. –az utolsó mondatát meghallva, csodálkozva nézek rá, de ő már a lány egyenletes lélegzését hallgatja becsukott szemekkel.
- Alice Frewen rokona? –az orvos barátságos szemeit elé helyezi szemüvegét, majd a kórlapot vizsgálva várja válaszomat. Bólintásom után beszélni kezd. –Az a helyzet, hogy az ifjú hölgynek elég nagy sérülést okozott valami rozsdás szegféleség. Rengeteg vért vesztett, ugyanis a vénájához közel szúrta át a bőrét. Fertőzést is elkapott, úgyhogy egy ideig bent kell tartanunk. Meg fog gyógyulni, és a keze is a régi lesz, csak egy tizenhét öltéses heg fogja emlékeztetni erre az incidensre. –elővéve zsebemből az összes nálam található pénzt, jókora összeget csúsztatok az idősödő orvos köpenyébe. Megérdemli az öreg, még ha nem is csinált semmi különös dolgot. Ali fáradtan, nyöszörögve nyitja ki szemeit, majd Ikerre pillantva még levegőt is elfelejt venni. Én ebbe a kapcsolatba nem tudok beavatkozni, és nem is akarok. Felülve az ágyon, becsukott szemmel kapaszkodik meg a rácsos részen. Reszelős sóhaj segít rájönni arra, hogy komoly fájdalmai vannak, Iker is megfeszülve várja, hogy mit akar a fiatal lány. Letolva az ágy kapaszkodó részét, apró lábait a hideg kőre helyezi. Apró nyögés után kitépi kezéből az infúziós kanült, majd megkapaszkodva bátyám ágyában, felém veszi az irányt. Megölelve, zokogva borul nyakamba, majd lassú léptekkel megfordulva, óvatosan bemászik Iker mellé. Fejét bátyám mellkasára hajtja, majd a keletkezett csendet szipogása töri csak meg. Azt hiszem, ez megint azt jelzi, hogy lapátra kerültem, viszont most annyira nem bánt ez-az egész, mint amikor Pati lökött el magától, hiszen titkon nagyon is tudtam, hogy a lány azért csókol meg engem, mert nem emlékszik a bátyámra. Mosolyogva nézem becsukott szemüket, majd felállva a székről, az ajtó felé veszem az irányt. Többen ijedten néznek rám, de mikor meglátják az apró mosolyt arcomon, nyugodtan sóhajtanak fel. Elindulva a büfé felé, veszek egy kávét, és egy szendvicset magamnak, majd visszatérve barátaimhoz, nem gondolok arra, hogy mi lesz holnap…
(Iker)
Megpillantani a számomra oly fontos lányt, fantasztikus érzés volt. Igaz, nem éppen idillikus volt találkozásunk, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy boldog vagyok, hogy mind a ketten élünk. Nem tudom miért volt ismerős érzés, amikor azt mondta Unai, hogy elvágta a kezét. Miért futott végig az a gondolat az agyamon, hogy tudom mi történt?
Törékeny teste karjaim között fekszik, sebesült keze pedig hasamon pihen. Hosszú haja szétterül ép karomon, így csukott szemmel játszani kezdek vele. Annyira érdekes, hogy itt van ez a lány, mellettem van, és nem hagyott el a kritikus időszakban. Bátyámnak, és barátainak is meg kell köszönnöm majd a támogatást.
Halk szuszogása tudatja velem, hogy az álmok mezejére lépett, mire mosolyogva simítok végig hátán. Valaki kinyitja az ajtót, majd hatalmas dobbantás után elindul felénk. Szemeim egy pillanat alatt kipattannak, majd már csak exem ideges tekintetével tudok szembenézni. Ordítani akarna, de nem veszi észre a sarokban pihenő ádáz tekintetű lányt, aki ránk vigyáz.
- Sara, bármit tervezel, előre kijelenthetem, hogy nem fog összejönni. –Larissaval mindig is jó kapcsolatot ápoltunk, hiszen férjével nagyon jóban vagyok, tekintve a közös csapatra, és a spanyol válogatottra.
- Nem igaz, már te is áttértél a kiscsaj pártjára? –gúnytól csöpögő hanggal indul el ágyunk felé, de ezt a fiatal lány sem hagyja annyiban.
- Soha nem voltam senki pártján, jó emberismerő vagyok. Undorító némbernek tartalak, és bármit is forralsz most parányi agyadban, esküszöm, duplán kapod vissza azt a fájdalmat, amit nekik akarsz okozni. –ádáz tekintettel méregeti a spanyol nőt, immáron már álló helyzetben, megfeszülve várja a reakciókat.
- Nyugi kislány, nem akartam semmi rosszat, csupán megnéztem szerelmespárunkat, hogy-hogy vannak. Apropó, miért nem akarsz végre a férjed árnyékában élni? –szerintem most jött el az a rész, hogy közbeszóljak, ugyanis Lari ragadozó tekintettel indul el volt menyasszonyom felé.
- Sara, fogd fel végre, hogy köztünk mindennek vége. A baleset előtt félelmem miatt megkértem a kezed, de ez nekem nem fog menni. Hagyj minket békén, és ne sértegesd a barátaimat! –nem is gondoltam volna, hogy ilyen monológot végig tudok mondani szuszogás, és rekedés nélkül. Fogalmam sincs, hogy mióta is nyomom az ágyat, de egy biztos, lehet a futballkarrierem ment rá arra a balesetre. A fiatal spanyol nő fujtatva indul el az ajtó felé, de azért egy mondatot még odaszúr távozása előtt.
- Vissza fogod te még könyörögni magad hozzám. –haját hátradobva, indulattal telve lép ki a folyosóra, majd mindenkit arrébb lökve, eltűnik látóterünkből.
- Iker, drága Iker, jól vagy? –suttogva próbálja korrigálni előbbi kirohanását, de a karjaim között fekvő lány nem ébredt fel semmire. Bólintásomnak hála kicsit megnyugszik, majd leülve Ali ágyára, mosolyogva figyel engem. –A többiek hazamentek, Unai körülbelül 5napja egy szemhunyásnyit sem aludt, úgyhogy szerintem mormota révén, végigalussza most már a hetet. Az egész csapat itt volt, amikor megtudtuk a hírt, nem hagytunk egyedül. Ali és Unai folyton melletted volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartóak. A blankók nagy része pedig váltakozva „őrködött” feletted. –mondatai megnyugtatják a lelkemet, hiszen mindig is tudtam, hogy olyan barátaim vannak, akikre mindig számíthatok. Kicsit aggaszt, hogy két közeli ismerősöm, semmit nem pihent, így viszont már megértem, hogy a fiatal lány miért nem ébredt fel a szócsatára.
- Köszönök mindent nektek Lari. Menj nyugodtan te is haza, és pihend ki magad! –fejrázását elnézve, egyáltalán nem akar távozni a szobából, majd visszatérve a sarokban elhelyezett ülőalkalmatossághoz, kényelembe helyezi magát.
- Nem, Sergio hazament átöltözni, aztán ő is jön vissza. Nem hagyunk egyedül titeket, hiszen látod, a nagy és szent Casillasnak ellensége van, aki kitudja, hogy mire képes. Arról nem is beszélni, hogy Sara komoly vetélytársnak látja Alit, holott itt már ez a szó nem szerepel. A lány magas fölénnyel elhódított téged Carbonero elől. –mosolyogva, csukott szemmel mondja monológját, mire én csak lepillantok a karjaim között fekvő lányra. Igaza van Larissanak, Ali messze viszi a prímet az előző barátnőim közül. Be kell ismernem, hogy elcsavarták a fejemet, még jobban, mint ahogy anno tette ezt meg Sara.
- Tudod Larissa, soha nem gondoltam volna arra, hogy nem Sara az igazi nekem. Mindig is úgy éreztem, hogy csak gyáva vagyok, ezért nem merem megkérni a kezét. De aztán összefutottam azzal a lánnyal, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy ki vagyok én, mégsem a pénzemért kezdett el ismerkedni. Érdekelte a jövőm, az életem, a gondolataim. –Sergio vigyorogva lép be a szobába, majd felesége felé véve az irányt, leül ő is a kisebb kanapéra.
- Én is ezt éreztem, amikor megismertem őt, kit most nem nevezünk nevén, mert a végén még elszállna magától. Boldog vagyok, hiszen megismerhettem őt, és ugyanezt látom rajtad is. –Sergio tudja, hogy most róla volt szó, de nem érti, hogy miként dobódhatott fel ez a téma. Egy biztos, hatalmas lélekerő kell ahhoz, hogy felépülhessek. A csapat, és Alice is számít rám…
