Összes oldalmegjelenítés

2017. augusztus 4., péntek

Chapter 14.

Sziasztok!

Csak reménykedni tudok benne, hogy vagytok páran, akik olvassátok soraimat. :)
Megérkezett az új fejezet. A Sweet Dreams or Beautiful Nightmare 2 új része holnap kerül fel, addig is jó olvasást.
Puszillak Titeket, Lari. :)



Alice

Úton hazafelé gondolataimban édesanyám szavai csengenek. „Csöpi, érezni fogod, ha eljön az igazi.” De mégis honnan? Honnan fogom tudni, melyik választásom a helyes? Eddig egyetlen férfi sem közelített felém, most pedig rögtön ketten játszanak a kegyeimért. De vajon ki iránt érzem a mindent elsöprő szerelmet? És mikor a nagy Ő-re gondolok, miért Unai jelenik meg lelki szemeim előtt?
Hangos dudálás szakítja félbe gondolatmenetemet, barátom autójával áttértem a szembe jövő sávba. Sűrű mutogatás után bocsánatkérőn nézek a sofőrre, majd folytatva utamat eldöntöm, többet nem agyalok efféle dolgokról. Mindössze sodródom az árral. Úgyis azt a fiút választom, akit nekem teremtettek odafent.
Mosolyogva parkolok le a ház előtt található feljárón, az ajtó pillanatok alatt nyílik ki, majd Fabi mosolygós arca jelenik meg előttem. Kikapva a kocsiból megpörget, majd szorosan magához ölelve hatalmas cuppanós puszit nyom szám sarkára. Kacagva ölelem át nyakát, de szemeibe nézve minduntalan Fernandezt látom visszanézni.
-        Hola kiscsillag. Merre jártál? Mi történt veled? Hagy nézzelek meg jobban. -érzem a talajt talpam alatt, kacagva érzékelem a vizslató szemeit, mellyel körbe jár.
-        Minden rendben Fabi, jól vagyok. Csak volt egy apró balesetem, de nem lesz semmi gond. – szokatlanul csillogó szemeivel ajkaimat pásztázza, de megadva nekem a döntés jogát csupán áll és vár. Megadó sóhajom után adok egy apró puszit szájára majd fáradtan indulok meg a bejárati ajtó felé.
-        Nem is hiányoztam szépségem? -nemleges fejrázásomnak köszönhetően üldözőbe vesz, nevetésem miatt szemeimbe könnyek szöknek. Rég voltam már ennyire felszabadult.
-        Dehogynem Fab, dehogynem. Csak állj le. Kérlek. -kacagva vergődök ujjai között, de minduntalan megtalálja legcsikisebb pontjaimat. -Főzök neked valami finomat Fab. Csak hagyd abba. -kezei villámcsapásként engednek el, majd elkezd a konyha felé tolni.
-        Éheztem. Érted? Fogytam pár kilót, valamint öt napig csak koplaltam, mert nem volt senki aki főzzön rám. -ajkait lebiggyeszti a hatás kedvéért, de szemeiben meglátom a buja csillogást.
-        Jaj szegény kicsi Fabi, a KFC is biztosan csődöt jelentett. Igaz? -kölyök kutya szemeit bevetve bólogat. – Tudod. Menthetetlen vagy.
-        Mesélj Kiscsillag, mi történt a kezeddel? – agyam minduntalan leblokkolja az emlékképeket, érzem nem kéne minden bennfentes titkomba beavatnom, de elvileg párkapcsolatban élünk, megérdemli az igazságot. Paprika vágás közben kezdek bele mesémbe.
-        Unival felmentünk egy csoda szép kilátóba, és ott megvágott valami vasdarab. -röviden és tömören. Így hazudni se hazudtam, valamint remélem nem is fogják érdekelni a részletek. Ujjaim elfehérednek a kés nyelén, levegőm beszorul. Mellkasomban szívem erőteljes dobogásba kezd, szemeim elé jótékony kód borul, majd már csak azt érzem lábaim feladják a szolgálatot.

„Egy fiatal lány ügyeskedve juttatja el a tálcán található alkoholt az őrjöngő futballista szurkolóknak. Mosolyog minden férfi és nő rá, imádják ezen a helyen. Viszont senki nem látja hatalmas gondokkal küzd a fekete hajú lány. Édesapja két napja nem hajlandó beszélni vele, állandóan édesanyja fényképét nézi. Többször próbált beszélgetésbe elegyedni vele, de a férfi annyira nem méltatta tekintetét ráemelje egyetlen lányára. Ételt, sőt italt sem fogad el az öreg, viszont szerelme képét görcsösen szorítja. Alice szíve megszakad ettől a látványtól, de aznap este is el kellett indulnia dolgozni. Nem tehette meg, hogy a családjában depressziós édesapja keresse meg a megélhetésre való pénzt. Iskola után összeszedte magát, es a közeli kávézó felé vette az irányt. Várta ott egy fiatal srác, aki igaz Spanyolországban született, mégis Los Angeles-ben tölti mindennapjait. Fabio nézésébe minden érzését belesűríti, de a lány ebből mit sem ért. Sosem gondolta magát sem szépnek, sem csinosnak így nem vette a felé irányuló jeleket sem. „Hola Kiscsillag. Ma is mesésen nézel ki.” A nyílt bóknak köszönhetően elpirul, vonzódik a fiúhoz, de tudja csak kedveskedni akart neki semmi másra nem számíthat tőle.”

Ágyamban ébredek, Fabio mellettem ülve meredt tekintettel figyel. Hiába volt jelen régebben is pár emlék rohamomon, szerintem a mai napig nem tudja feldolgozni ilyenkor mi történik velem, de az a helyzet, hogy még én magam sem. Sem az előtte, sem az utána lévő pillanatot. Borzasztó fájdalmakkal ugranak be azok a képek, amiket nagy valószínűséggel direkt rejtek el a felszín alá. Nem szívesen gondolok azokra a dolgokra, amiket édesanyám halála előtt, közben vagy után kellett megélnem. Imádtam édesapámat. Mégis úgy éreztem napról-napra zár ki az életéből. Nem beszélt, nem mesélt, sőt egyáltalán nem is szólt hozzám. Az utolsó három napban még köszönésre se méltatott. Felnőttesebb fejjel átgondolva, talán mindezt azért tette, hogy megóvjon. Megvédjen attól, amit ő titkon legbelül már eltervezett.
Telefonom ütemes zenéléssel szakít ki a gondolatmenetemből, osztálytársam fejét meglátva szívem hatalmasat dobban, ám Fabi keze mellettem ökölbe szorul.
-        Szia Uni, hogy vagytok?
-        Kicsi Ali, ezt nekem kéne tőled kérdeznem. Az öreg Casillas megvan, ma már volt nála fizikoterapeuta, valamint gyógytornász. Reménykedünk benne felépül. Mourinho már szervezi neki a rehabilitációs stábot. Bízunk a jóban. -mosolyogva hallgatom míg elhadarja az információt, de az öreg résznél az idősebb Casillas hatalmas taslit ad neki. Ezt a jajgatásból, valamint a röhögésből szűrtem le.
-        Ennek nagyon örülök. Add át üdvözletem mindenkinek.
-        Rendben kicsi Ali. Van kedved találkozni velem valahol holnap? -kérdését meghallva mosolyom még jobban kiszélesedik, már persze ha egyáltalán erre még van lehetőség.
-        Természetesen. Meg bemennék meglátogatni Ikert is, ha nem okoz gondot. -hallom hangján jól esik neki foglalkozom velük. Igazából nem tudom, hogyan váltak mindketten ennyire fontossá nekem, de egy biztos, nem szeretném őket kizárni az életemből. Ahhoz valami nagyon nyomós indok kell. A csengő hangja zavarja meg bennfentes beszélgetésünket, Fabi elindulva az ajtó felé int, hogy kövessem. – Ne haragudj Uni, le kell tennem. – ahogy ez a mondat elhagyja a számat, egy jókora pofon csattan az arcomon. Megszeppenésemtől egy szót nem tudok mondani. Sara dühös tekintetével nézek farkasszemet.
-        Jól vagy Alice? -az aggódó hang térít észhez, így a következő pofon elől hátrébb tudok lépni. Fabi vajon miért nem avatkozik közbe? – Az a némber van ott, igaz? Bántott?
-        Ikerrel trécselsz megint? Nem megmondtam szállj ki az életünkből? Itt van neked Fabio, vagy szerintem Iker szerencsétlen testvérénél is lenne esélyed. -barátom neve előtt ejtett jelzőtől dühbe gurulok.
-        Azt hittem a barátnőm vagy. A kórházba még azt mondtad milyen jóba vagyunk. Most meg idejössz és patáliát rendezel? Húzz el a házunkból és többet ne lássalak meg még a közelében sem! -mindketten pislogva néznek. Nem tudom tekintetemben mit láthatnak, de ez a spanyol nőre nézve nem pozitív kimenetelű dolog. – Iker eljegyzett téged, miért hiszed azt, hogy nekem egyáltalán okomban áll belerondítani a kapcsolatotokba?
-        Azért kislány, mert egy párszor már megtetted. Ismerem a fajtádat. Előadod gyenge, ártatlan kis mivoltodat, közbe pedig hátulról marsz be mindenkit. Szerinted ez szép dolog? -sipákolva fordítok neki hátat. Nem vagyok hajlandó még egy szót erre a némberre pazarolni. Bevágtatva a szobámba kulcsra zárom ajtómat, majd bepattanva a kádba gyors zuhanyzásba kezdek. Találkozok barátommal. Meg kell érdeklődnöm ő egy hasonló helyzetbe, hogyan reagált volna. Szerintem Fabi nem belém szerelmes. Hanem abba a lányba, akit elképzelt felszolgálóként. Lehet akkortájt jöttünk össze? Egyáltalán mióta tart a kapcsolatunk? Éles nyilallást érzek a fejemben, tekintetem előtt megjelenik a megszokott kísértésben tartó barna szempár. Emlékkép viszont nem érkezik, csupán egy pillanat erejéig. Egymás mellett ülve elmerülünk saját gondolatainkban, a piros lámpa segítségével ki akarok pattani, ám Uni megállít. Mit kerestünk mi Unaial egy autóban? Mindenesetre elég érdekes. Képzeletbeli listámra felírom ezt is a többi kérdés mellé.

Gyors törölközés után gardróbomhoz lépek, kivéve egy bordó pánt nélküli ruhát, magamra öltöm. Hajam természetességét meghagyva az apró gubancokon ujjaimmal szántok végig, majd táskámat magamhoz véve kilépek a folyosóra. Nincs már rajtunk kívül senki a lakásban, Sara valószínűleg elvonulásom után bontotta sátrát. Barátom kérdő tekintetébe nézve nemlegesen megrázom a fejem. Most jobban teszi, ha csendben marad. Nincs kedvem a bugyuta féltékenységtől csöpögő kérdéseit meghallgatni. Még csak rá se szólt a lányra. Nem is értem, hogy bízhatnám rá az életemet. Ennyi ismét az evésről. Idejét nem tudom utoljára mikor ettem valami normális kaját, ami nem a kórházi büféből van, de hátha Uni tud valami jó vendéglőt.
Hál istennek a kórház tőlünk mindössze öt kilóméterre található, így egy jó órás séta után meg is érkezem. Megkeresve Casillas kórtermét, mosolyogva lépek be az ajtón, ám ami ott fogad minden képzeletemet összetöri. Sara Iker ölében ülve csókolja azt a férfit, akinek tekintete már egy ideje álmaimban is fogva tart. Bár lehet csak az agyam szüleménye, hiszen öccse szemei is ugyanolyanok, de valamiért gondolatomban Iker szerepel az álmaimban. Amilyen halkan csak tudok kiosonok, nem akarom a turbékoló szerelmes párt semmiben sem megzavarni. Én csak örülök, hogy újra egymásra találtak. Megérdemlik a boldogságot. Telefonomat kezembe véve a megszokott számot tárcsázom, majd várva a kicsöngésre, hirtelen nevemen szólít egy erőteljes férfihang.
-        Ali merre jártál? -mosolyogva indul el felém a fiatalabb Casillas. Kérdését feltéve a telefon hangos csörgéssel adja tudtára éppen őt terveztem felhívni.
-        Látni akartalak titeket.
-        Én is pont Ikerhez jöttem, utána felvettelek volna. -agyam rögtön megálljt parancsol, elkapva a srác kezét nem engedem, hogy elkövesse azt a hibát, amit én nem egészen két percre átéltem.

-        Jobb, ha most hagyod őket. Elég, hm. Félreérthetetlen helyzetben vannak. -Unai keze ökölbe szorul, de érzelmeit palástolva mosolyogva fogja meg derekamat, majd együtt elindulva a kórház kijáratához, szívem szárnyal a boldogságtól.

2017. július 29., szombat

Chapter 13

Sziasztok!
Nem tudom konkrétan 5 év elteltével mennyien maradtunk, de erőt vettem magamon, és folytatom a blogot, ahogy a Sweet Dreams or Beautiful Nightmare 2 -ot is befejezzük Tessával.
Íme a 13. fejezet, remélem páran aki ide tévednek, örömmel olvassák soraimat.
Jók legyetek, puszi Lari :)
Alice

Mély álomból felkelve, értetlen tekintettel fekszem Casillas kezei között. Hol van Unai? Mégis, hogy kerültem ide? Kezembe éles fájdalom nyilall, felszisszenve mászok le a biztonságot jelentő karok közül. A sarokban elhelyezett fotelből két szempár érdeklődve figyel. A fiatal házaspár közül a nő felpattan, majd segítségemre siet. Kezem melegség önti el, vérem elkezdett átszivárogni a vastag kötésen. „Nagyszerű. Megint mibe keveredtél Ali?” Telefonom ütemes zenélése vet véget gondolatmenetemnek, barátom mosolygós arca villog rajta. „Ki tudja hány napja próbál már elérni. Ali egyáltalán mióta vagy itt?” Remegő kezekkel fogadva a hívást a mosdó felé araszolok.
-        Szia Fab, ne haragudj, hogy nem értél el. -várva a kedved megnyugtató hangot a túloldalról, lelkemre mázsás súly telepedik. Hallom barátom a vonal túlsóvégén érces sóhajjal hallgatja mondandómat. -Fab, itt vagy?
-        Mégis elmondanád nekem, hogy mit képzelsz magadról? Lefeküdtünk együtt aludni, aztán mikor felkelek már sehol nem vagy? Mégis mi történt? Merre vagy? Miért tűntél el? -szidalmazása következtében szemem megtelik könnyel. Nagyon aggódott értem és én még csak egy gyors üzenetváltásra se méltattam, hogy legalább megnyugtassam még élek, csak gondom akadt.
-        Ne haragudj Fabio. Hidd el én sem így terveztem. De annyi minden közbejött. Ikernek is balesete volt, aztán nekem is végig hasadt a karomon a bőr és csak minden mindent követett. Nem egyszerű elmondanom. De most beszélek egy dokival és megyek haza. Rendben? -megadó sóhaját meghallva megkönnyebbülök. Nem tehetem ezt a srácokkal. Egyikkel sem. Halk kopogás után egy törékeny lány lép be hozzám érdeklődő tekintettel. -Most le kell tennem. Majd megyek, hívlak ha indulok. Puszi Fabi.
-        Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak szóltam egy orvosnak kötözze át a sebed. Lehet mikor aludtatok megszakadhatott benne egy varrat azért kezdett el vérezni. -Larissa sötétbarna szemei melegséget sugároznak, törékeny ujjai vállam felé nyúlnak. -Segítsek neked valamit? Le akarsz esetleg zuhanyozni?
-        Köszönök mindent Nektek. -tekintetembe megpróbálom lelkemben található összes hálámat belesűríteni. Nagyon jó embereket ismerhettem meg utazásom által. Mosolyogva rázom meg a fejem, majd az ismeretlen hang irányába indulva várom kötéscserémet.
-        Jó napot kívánok! Dr. Gonzallez vagyok, a kezelőorvosa. Apró műtétre került sor, mely a seb tisztítását, összevarrását jelenti jelen esetben. A fiatal hölgy említette átvérzik a kötés. Szeretném megnézni. -bólintásom után közelebb lépek hozzá, majd az ágy előtt elhelyezett székre leültetve, összeszorított szemmel várom kezemben az enyhülést. Nem is értem miért jár ránk a rúd. Miért nem mehet minden egyszerűen? Egy csapzott hajú, ám mosolygós arcú srác jelenik meg az ajtóban. Szívem hatalmasat dobban, mosolyom elterül arcomon. Ép kezemmel integetve, felhívom magamra figyelmét. A doki megadóan sóhajtva elkezdi tanulmányozni sebemet. -Valóban, ahogy sejtettük. Pár varrat megszakadt. Helyi érzéstelenítéssel összevarrom.
-        Rendben, köszönöm doktor úr. Uni ideülhet az ágyra? -bólintását meglátva a srác már lohol is felém, beülve hátam mögé karjait vállamra helyezi. A doki hatalmas tűt elő véve körbe szúrja a sebet, majd jelezve szándékát, az ajtó felé indul.
-        Pár percet kérek, míg a Lidocain hatása el nem kezdődik. Majd visszajövök.
-        Szia kislány, hogy érzed magad? -mocorogva fordulok felé, fejemet combjára hajtom. Jólesik a spanyol közelsége, mégis lelkemből valami hiányzik. Szívem úgy érzem jelen pillanatban ketté szakad. Imádom Unit, mégis agyam jelzi Fabival mindezt nem tehetem meg. Hisz ő a barátom, neki fogadtam hűséget.
-        Megvagyok, bár eléggé elaludtam a karomat. De minden rendben. -kis párosunkra pillantva Lari és Sergio mosolyogva lépnek az ajtóhoz.
-        Hozzunk nektek valamit? Ételt, italt? -nemleges fejrázásunk következtében már csak ketten maradunk a kórteremben, valamint a még mindig alvó Iker. Szeretném hallani a hangját. Tudni akarom, hogy valóban jól van-e. Igazából fogalmam sincs, hogy kerültem ágyába, de szerintem testvére erre választ adhat nekem.
-        Uni, hogy kerültem Iker mellé? -hitetlen pillantását meglátva fejemben a fogaskerekek pörögni kezdenek. Mégis mi történt velünk a tegnap este folyamán?
-        Kihoztak a műtőből és átmásztál hozzá. Nem emlékszel? -nemleges fejrázásom közepette egy halk hang üti meg a fülünket.
-        Unai hoznál nekem egy pohár vizet? -kis Casillas rögtön felpattan, majd fivére arcára egy puszit adva elindul a közeli büfé felé. -Ali, el kell neked valamit mondanom. -a hang, melyre megdobban szívem csak azért, hogy gyorsabb ütemet felvéve idegességemet fejezze ki. -Megkértem Sara kezét.
-        Tudok róla Iker, minden a baleset előtt történt. -bólintása után várom a folytatást, de az nem érkezik. Mindketten csendbe burkolódzva elmerülünk emlékeink tengerében. Fejem éktelen lüktetéssel jelzi, ismét egy rohamom van készülőben. Nem akarom ezt, nem akarom ezt az egészet. Azt sem értem, miért jött egyáltalán minden ennyire elő. Édesanyám halála után két hónapig jelentkeztek, majd amilyen hirtelen jött, el is múlt. Most viszont mióta megismertem a Casillas testvéreket, majdnem minden nap kapok egy lesújtó emléket. Kezemmel fejemhez kapva, halkan morgok. -Még nem Alice. Itt kell maradnod. Nem lehetsz megint te a figyelem középpontjában. -Uni összehúzott szemekkel lép be közénk, a fagyos hangulat érezhető. Apró sikkantás hagyja el ajkaimat, a fiatal srác odaadva testvérének a vizet, felém araszol. -Ne Uni, Ikerrel foglalkozz. Most ő a fontos. – számat vékony vonallá préselem, szemeimet összeszorítva várom az enyhülést. A spanyol aggódva foglal mellettem helyet, óvatosan felemelve ölébe húz, hallom még valamit mormol a fülembe, de agyamig már nem jutnak el a szavak. Ismét az álmok tengerébe merülve megkapom a várva várt enyhülést.


„Egy fiatal lány sürög forog a konyhában. Arcára elégedett mosoly kúszik mikor a sütőt kinyitva édes illatok szállnak felé. Mindig is szerette ezt a fajta időtöltést, hisz ezzel másnak is örömöt tudott okozni. Édesapja fél éve egy mosolyt sem ereszt meg a külvilág felé, most mégis csodálattal néz fiatal lányára. -Nem sokára kész a hálaadási pulyka apa. -Ali arca teljesen átszellemül, édesanyja emlékeit felidézve dúdolva lép arrébb majd hozzálát a terítéshez. -Nélküle már semmi sem ugyanolyan. -a férfi szomorú hangját meghallva csalódottan teszi le az evőeszközöket a tányérok mellé. Szívét lelkét beleadta ebbe a vacsorába, mégse tudott édesapjának örömet okozni. De miért is tudott volna? Hisz szerelmét, lelkitársát, és az egyetlen nőt az életében fél éve veszítette el. Senki nem várhat tőle üdvrivalgást. Mintha aznap, az ő boldogságát is eltemették volna. -Tudom apa. Hidd el nekem is hiányzik. Nem telik egy úgy nap, hogy az itt keletkezett űrt ne érezném. De sajnos meg kell tanulnunk nélküle is boldogulni az életben. Fentről figyel minket. Tudom, mert érzem. Érzem semmi rossz nem érhet többet minket. -mondatai hatására a férfi kezével végig seper az asztalon. A felhelyezett teríték másodpercek alatt hangos csattanással adják a lány tudtára valószínűleg rosszat mondhatott. Apja mogorva arccal ellépked mellette, majd becsapva az ajtót, magára hagyja lányát.”

Hangos sikítással térek magamhoz, Uni karjai erősen tartanak. Szívem majd kiugrik a helyéről, szemeim előtt apró pontok táncolnak. Szeretném, ha mindez véget érne. Szeretnék végre úgy élni mint egy tinédzser, akinek barátaival és szerelmi életével kell csak törődnie. Nem megy. Fel akarom adni, de tudom szüleim miatt nem tehetem. Nem lennének rám büszkék, sőt valószínűleg már eme gondolatmenetet hallva is csóválják a fejüket odafent. A barna szempárba nézve, légzésem csillapodik. Mellkasához bújva kezelő orvosom éppen most dönt úgy, hogy megzavarja az idillikus állapotot. Szívem szerint elküldeném, hisz most csak erre a férfire vagyok kíváncsi, aki törékeny testem úgy tartja kezei között, mintha élete múlna rajta.
Megjelenésem mindenki életét alaposan felforgatta. Mourinhot ki kell faggatnom, mégis honnan ismerte a szüleimet. De félek a rohamoktól. Mi van, ha ez már így lesz még élek? Ha nem utazhatok egyedül sehova mert utolér egy emlékkép éppen akkor, mikor az úttestre lelépek? Vagy, ha éppen vezetni fogok?
-        Kisasszony. Jól van? -aprót bólintva felé nyújtom kezemet, az injekció hatása érezhető, ugyanis karom válltól lefelé teljesen lezsibbadt. Szörnyülködve nézek végig a legalább húsz centis vágáson. „Ez az Ali, ennél jobb már nem is lehetne. Szép se vagy, csinosnak sem mondható az alkatod, még ez a heg is elcsúfítja megjelenésed. Így valóban sok mindenre lesz esélyed. Főleg a beilleszkedésre.” Dorgáló gondolatmenetemnek köszönhetően szemeimben könnyek gyűlnek. -Elnézést. Fájdalmat okoztam? Kér még egy érzéstelenítőt?
-        Nem, minden rendben van. Csak kicsit fáradtnak érzem magam. -szakszerű mozdulatainak köszönhetően pillanatok alatt elvégzi a varratok helyrehozását, valamint a kötéscserét. Köszönömöt motyogva spanyolomat arrébb tolva az ágyon, mellkasára hajtom a fejem. Testvére tekintete fogva tart. Mérhetetlen szomorúság csillan meg benne, de nem tudom hova tenni érzéseit. Hisz az előbb közölte sportriporter barátnője kezét megkérte. A jegyesség pedig a szerelem jelképe. Nem? -Uni mikor mehetek haza?
-        A doktor úr azt mondta megírja a zárójelentésed, és elenged. Egy hét múlva viszont vissza kell jönnöd kötéscserére kislány. -esdeklő tekintetemet meglátva, kacagva válaszol fel nem tett kérdésemre. -Elkísérlek igen.
-        Iker neked meddig kell még bent maradnod? -kérdésemre a focista teste megrázkódik, ám válaszra nem méltat. Mit vétettem megint? Miért érdemlem ezt? Egyáltalán miért mérges rám? – Rendben vedd figyelmen kívül a kérdésemet. -mérgesen loholok vissza a fürdő részhez. Számat elrántva konstatálom csupán csak egy kabin található az apró helyiségben. Ocsmány hálóingemet hátul kikötve, belépek a csempézett tálca részre. Testemre hidegvizet folyatva csak állok és eddigi életemen töröm a fejem.

Régen minden könnyebb volt. Mikor én küzdöttem a betegségemmel. Tudtam én képesek leszek kigyógyulni belőle, hiszen a világ összes pénzéért sem okoztam volna szüleimnek csalódást. Nekem ők voltak a mindeneim, erre mind a ketten egyedül hagytak ebben a kietlen és sivár világban. Fabio nagyon jó barátom. Nem akarom megbántani, viszont mellette nem érzem azt a nyugodtságot, amit a Casillas testvérek közelében. Szeretem őt, mert kár lenne tagadni, sőt nagyon vonzó férfi. De tudom nem adhatom meg neki azt az életet, amire ő jelen esetben vágyik. Mikor megcsókolom, szívem csalódott dobbanását érzem. Nem érdemli meg, hogy kihasználjam. Beszélnem kell vele mindenképpen. El kell mondanom neki már csak barátként tekintek rá, nem tudom úgy kezelni mint szerelmet. Nem is értem, egyáltalán rá miért nem emlékszem? Uni viszont miért köti le gondolataim felét? Érdekes. Halántékomat simogatva, remegő kezeimet szám elé kapom. Mi van akkor, ha nem is vagyunk együtt? Ha csak kihasználja emlékezetkiesésemet? „Alice. Vesd el nagyon gyorsan ezt a gondolatot. Fabio sokat segített neked, inkább hálával tartozol neki.” Na remek, a kis hangok még csak nem is hagynak épeszűen gondolkozni. Bár lehet az egészbe pont ez a jó.
Hangos dörömbölésre kapom fel a fejem, osztálytársam nevemet kiabálva esdekel.
-        Ali, kicsi Ali. Adj valami hangot, hogy jól vagy. Fél órája semmi mást nem hallunk csak a víz folyását. -megemberelve magam elzárom a csapot, tükörbe belenézve egy idegen pillant vissza rám. Arcom szokottabbnál is beesettebb, szemeim alatt vastag karikák húzódnak. Sápadtságom ebben a fényben elviselhetetlenebb, hajszálaim pedig kócosan meredeznek a szélrózsa minden irányába. Nagyszerű.
-        Természetesen. -hangom a szó végére elhalkul, kezemet szám elé kapva elnyomom sikításomat. Görcsösen kapaszkodva a mosód szélébe remegve térdre ereszkedem, majd a fogasról lelógó törölközőt magamra kapom. Látásom elködösül, agyam egyetlen nevet szajkóz, ami a hangok nem jönnek ki torkomon. A dörömbölés abbamarad, úgy látszik barátom megnyugodott, hogy hangomat hallhatta.

„Mosolyogva és álmokkal telve lép be egy fiatal lány a helyi főiskola kapuin. Barátja oldalán úgy érzi nem érheti baj, ám egy hirtelen lökésnek köszönhetően a földön köt ki. Morogva pillant fel támadójára, de csak egy morcos arcot lát. Gyönyörű barna szemeiből süt a harag, a lány felocsúdva a tettétől rákiált. „Hé, vigyázz már!” A srác pillantása magával ragadja. Úgy érzi lelke szárnyal a boldogságtól, de még nem érti magát. Hisz nem is ismerik egymást, mégis valami láthatatlan kötelék húzza a fiúhoz. „Üdv csodaországban.” Gondolataiba mélyedve egy padhoz araszol, majd az előbb történt eseményeken jár az agya. Tetszett neki a fiú, kár is letagadni. Igaz lekezelő stílusa nem éppen megnyerő, de gyönyörű szemei őszinteséget sugároztak a lánynak. Hasonló szempár nézi érdeklődve cselekményét, Ali mosolyogva fordítja a kutakodó barna szemek felé arcát, de amit a fiú átnyújt az meglepi. Egy hófehér papírlapon gyönyörű aláírás látható. „Figyelj. Tudom ki vagy, azt is hogy hol játszol, hogy játszol. Majd ha kell aláírás, egy meccseden odamegyek hozzád.” Nyers stílusa meglepetést okoz, de a fiatal férfin nem látszik sértődöttség jele, csupán csak a csalódottság csillan meg szemeiben.”


Görcsösen szorítva a mosdót, éktelen fejfájással térek vissza a jelenbe. Nem tudom meddig lehettem az emlékképek között, de az ajtó hangos reccsenéssel adja tudtomra, barátaim megijedtek. Uni aggódó tekintettel emel fel, a törölközőt eligazítva testemen kivisz fivére mellé. Letéve az ágyra, erős fáradság kerít hatalma alá, de nem aludhatok el. Megígértem Fabinak ma hazatérek hozzá. Magam mögött kell hagynom ezt a két férfit, mert életem fenekestől felfordult mióta megismertem őket. Törölköző alá felhúzva véres ruhámat, bocsánatkérő tekintetemet rájuk szegezem, majd elindulva az ajtó felé kezelőorvosom keresésére indulok. Nem volt szép viselkedésem, de nem tudom őket jelent pillanatban hova tenni és félek, beleszerettem a fiatalabb Casillasba…

2012. január 14., szombat

Chapter 12.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, és el sem tudom mondani mennyire örülök annak, hogy még mindig érdeklődtök a blog iránt, és írtok kritikát is. Fantasztikusak vagytok!:)
Remélem tetszeni fog az új rész, jó olvasást Nektek!:)

(Alice)

(Pink-Sober [magyar])

Iker szavaira gondolva megpróbálok minden erőmmel azon lenni, hogy Unait megóvjam a leeséstől. Hatalmas szemekkel néz rám, de nem vagyok egy debella állat, így elég nehéz tartanom ő. Kezeim remegnek, erőm fogytán van, de akkor sem engedem el. Sok mindenki mondta már azt nekem, hogy minden fejben dől el, viszont ha ez igaz lenne, akkor Unai is megpróbálna kapaszkodni.
-          Uni baszd meg, legalább próbálkozz azzal, hogy megfogd a korlát másik részét! –sikítva kiabálok vele, mire kitágult szemekkel nyújtózik, de nem éri el. Kétségbeesett tekintetét elnézve, valami hülyeségen töri a fejét. Szorítása enyhülni látszik, majd ádáz szemeit rám emeli.
-          Vigyázz Ikerre! –na, jó, most már tényleg kezd elegem lenni a Casillas testvérekből. Minden erőmet összeszedve próbálok hátrébb csúszni fekvő helyzetbe, ezáltal Uni is közelebb kerül a padlózathoz.
-          Elegem van belőletek. Sportember vagy, nyomd fel magad úgy, ahogy a medence szélén szoktad. –szemeimet összeszorítom, ugyanis nem tesz jót bőrömnek a vason csúszkálás, arról nem is beszélve, hogy a padlón egy vas valami kiáll, és sikeresen végighúztam rajta karomat. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe jutok, de tekintve arra, hogy megállni látszom a helyem, folytatom a csúszást. Hangos sikítás rázza meg a vidéket, ugyanis könyöktől lefelé, egészen a csuklómig egy hatalmas vágás ékteleníti vékony kezemet. Unai elkapva a perem részt, nehézkesen feltornázza magát, majd lihegve mellém fekszik.
-          Tudod, nem néztem volna ki belőled, hogy egyszer megmented az életemet. És most arra gondolok leginkább, hogy mi lett volna, ha te nem vagy itt. Tudod Ali, képes lettem volna feladni mindent. De amikor láttam, hogy te is küzdesz, rájöttem, hogy nem tehetem meg. Amilyen kis hülye vagy, magadat okoltad volna mindenért. –rövidnek mondható monológja alatt közelebb von magához, majd hajamba hajolva szuszogni kezd. Becsukott szemekkel tűröm a fájdalmat, viszont vérem nem könnyíti meg a dolgomat. Végigfolyva kezemen, gyors iramban kezd csöpögni nadrágom szárára. Unai ijedt arccal néz rám, de nem tudja, hogy mit tegyen. –Irány a kórház!
-          Nem! –ádáz tekintetemet elővéve megpróbálom meggyőzni igazamról a spanyol gyereket, de úgy tűnik, nem nagyon megy nekem ez a határozottság, ugyanis ölébe kapva, elindul lefelé a lépcsőn. –Uni, tegyél le, mert nem szeretnék leesni! –fejét nemlegesen rázza, de azt is érzem, hogy a keze nincs megfelelő állapotban. Végigsimítva arcán, amikor elérjük az első fordulópontot, kimászok kezei közül, majd felpipiskedve hozzá, apró csókot lehelek szájára. –Fáj a kezed, és ne merd tagadni. Bemegyek veled az orvoshoz, ha te is megnézeted magad. –kérlelő szemekkel nézek rá, majd egy határozatlan bólintás után, elindulok lefelé a lépcsőn. Nem akarom mondani neki, de kegyetlenül szédülök, és a fülem is zúg. Remegő kézzel fogom meg a korlátot, valahogy nincs jó élményem vele, mégis most hatalmas segítség számomra.
-          Jól vagy Ali? –kérdésére csak bólogatok, majd az utolsó lépcsőfokot is elhagyva elindulok arra, amerre sejtem, hogy idetaláltam. –Hova mész? –karomat elkapva visszahúz, mire összeszorított szemekkel szisszenek fel. –Sajnálom! –szabadkozását meghallva végigsimítok az arcán, majd átölelve, megnyugtató illatát belélegzem. –Kocsival jöttem amúgy. –mondata megüti a fülemet, de már nem tudok teljes mértékben rá figyelni. Agyam felé jótékony köd telepedik, majd karjai között összeesve, átengedem magam a megnyugtató sötétségnek.

(Unai)

Ali ájult testét kezeim közé kapva, elindulok kocsim felé. Nem is gondolkoztam egy percig sem azon, hogy nem tesz jót húzódásomnak a törékeny lány pihekönnyű teste, csupán csak azon agyaltam, hogy minél hamarabb el kell juttatnom a kórházba. Önző voltam, ismét. Ikert is ott hagytam, pedig az orvosok azt mondták, hogy hiába van kómában, akkor is hallja, amit mondani akarok neki. Fanyar mosoly telepedik az arcomra, majd Alit befektetve a hátsó ülésre, bepattanok, és azonnal indítok. Nem tudom, mi lenne velem, ha elveszíteném a bátyámat, de igazából nem is akarok ilyenre gondolni. Ő az én mentorom, legalábbis egyelőre más szót nem találok rá. Szükségem van rá, ahogy neki is rám. Mindent meg kell tennem annak az érdekében, hogy ő felépüljön, és még legalább tíz évig védhesse álomcsapatának hálóját.
Agyalásom következtében elég hamar megérkezünk a kórházhoz, már-már majdnem túlmegyünk rajta. Telefonom ütemes zenélése tudatja velem, hogy fogadnom kéne a hívást, de amikor megpillantom Sergio fejét a kijelzőn, váll rántva kinyomom. Minek vegyem fel, ha úgy is itt vagyok a kórház területén?! A készülék nem hagy békén, folyamatos zenélése kezd idegesíteni. Lenémítva a zsebembe helyezem, majd Ali megfogva, kiemelem a kocsiból. Halk szuszogása megrémít, ahogy az is, hogy fotósok hada áll az épület előtt. Gyors iramot felvéve elindulok a bejárat felé, majd amikor az őröket megfigyelem, segélykérően nézek rájuk. Hatalmasra nyitott szemekkel oszlatják szét körülöttünk a keselyűket, majd az egyik átvéve tőlem Alit, ordít az orvosoknak. Mindenki rémült tekintettel nézi a hófehér arcú lányt, akinek most barna szemeit nem csodálhatjuk meg. Fekete haja erős kontrasztot ad sápadtságának. Vére végigcsorog hosszú ujjain, majd a padlóra csepegve ékteleníti be a fehér követ. Ágyra fektetve azonnal a műtő felé tolják, én pedig magamba roskadva állok, és figyelem, ahogy számomra még egy fontos ember kerül bajba. Sergio képe még mindig villog a kijelzőn, egy újabb hívást bonyolítva idegesíti fel lelkemet. Miért nem lehet békén hagyni? Megfogva a készüléket, erőből a falhoz vágom, mire a körülöttem szorgoskodó emberek egy emberként figyelnek rám. Pár gyerek elkezd sírni, de én már nem tudok senkivel sem törődni. Vissza akarom kapni a régi életemet, nem akarok senki iránt semmit sem érezni. Játszani akarok, és hülyülni a bátyámmal. Erre van a legnagyobb szükségem, és nem arra, hogy a környékemen élő emberek feladják az életüket. Értem, vagy miattam.
Egy hosszú barna hajú srác indul el felém mérges tekintettel, de én csak megkövülve állok, és várom, hogy a sors ismét elrendelje a számomra fontos dolgokat. Mi van, ha Sergio azt akarja velem közölni, hogy elvesztettem a bátyámat? Én abba belehalnék. Hiszen az a kötelék, ami közöttünk van, erősebb, mint bárki másnál. Lehet, nyálasan hangzik, de most az egyszer nem törődök senkivel, hiszen a gondolataimat úgy sem hallja senki sem.
-          Miért nem vetted fel azt a nyamvadt telefont?! –leteremtésére nem reagálok, csupán vállat vonva az egyik faltövébe lecsúszok. –Unai! Ne süllyedj már önmarcangolásba, az isten áldjon meg! Iker felébredt, és téged akar. Senkivel nem hajlandó beszélni! Állj fel, és fuss a testvéredhez. Hozd Alit is! –mondatait elengedem a fülem mellett, egyetlen szóra tudok koncentrálni. „Felébredt!” Gyors léptekkel indulok el a már ismert szoba felé, majd benyitva az ajtón, megkönnyebbült tekintettel nézek meggyötört arcú testvéremre. „A bátyádnak egy erős férfira lesz most szüksége, nem egy kisírt szemű fáradt gyerekre! Ha megtudja, hogy nem játszhat tovább, kell valaki, aki támaszt ad neki! És nem olyan, akinek támaszra van szüksége! Unai azt fogd már fel, hogy gyenge lesz! A lelke sérült nem csak a teste.” Alice szavai utat törnek gondolataim között, majd meglátva összeszorított szemeit, azonnal mellé lépek. Igazából nem tudom, hogy mit kell ilyenkor tenni, hogyan kell egy ilyen helyzetben támogatni valakit, de tudom, hogy Ali most számít rám. Itt kéne lennie, hiszen percek alatt meg tudja nyugtatni az embert. Szívem eszeveszett tempót diktál, ahogy testvérem rám emeli a szemét.
-          Ali? –egyetlen név, mégis agyam jótékony köd alá telepedik. Most mit mondjak neki? Összeesett és műtőben van?
-          Alinek volt egy apró balesete. Beszéltem az orvossal, ebbe a szobába fogják hozni. –szemei pillanatok alatt pattannak ki, majd a gépek csipogása jelzi, hogy meg kell nyugtatnom, ugyanis nagyobb baj származhat ebből még. - Kicsit elvágta a kezét, de mindjárt itt lesz. –azt hiszem, ezt nevezik kegyes hazugságnak. Végigpillantva magán, arcán fájdalom suhan végig. Karját nem tudja mozgatni, ráadásul lába be van gipszelve, bordáin pedig hatalmas kötés van.
-          Mindennek vége, igaz? –érdes hangon kezd el beszélni, viszont nem tudom mi az, amit jelen esetben mondhatnék. Válaszoljak igennel? Akkor soha nem épül fel. Vagy hazudjak neki? És ha később erre rájön és nem beszél velem többet? Hál istennek, éppen időben tolják be a kórterembe Alice meggyötört testét. Bal keze egészen válláig be van kötve, viszont Iker tekintetét nem tudom elkerülni. –Elvágta a kezét, igaz? Leestél a korlát miatt. –az utolsó mondatát meghallva, csodálkozva nézek rá, de ő már a lány egyenletes lélegzését hallgatja becsukott szemekkel.
-          Alice Frewen rokona? –az orvos barátságos szemeit elé helyezi szemüvegét, majd a kórlapot vizsgálva várja válaszomat. Bólintásom után beszélni kezd. –Az a helyzet, hogy az ifjú hölgynek elég nagy sérülést okozott valami rozsdás szegféleség. Rengeteg vért vesztett, ugyanis a vénájához közel szúrta át a bőrét. Fertőzést is elkapott, úgyhogy egy ideig bent kell tartanunk. Meg fog gyógyulni, és a keze is a régi lesz, csak egy tizenhét öltéses heg fogja emlékeztetni erre az incidensre. –elővéve zsebemből az összes nálam található pénzt, jókora összeget csúsztatok az idősödő orvos köpenyébe. Megérdemli az öreg, még ha nem is csinált semmi különös dolgot. Ali fáradtan, nyöszörögve nyitja ki szemeit, majd Ikerre pillantva még levegőt is elfelejt venni. Én ebbe a kapcsolatba nem tudok beavatkozni, és nem is akarok. Felülve az ágyon, becsukott szemmel kapaszkodik meg a rácsos részen. Reszelős sóhaj segít rájönni arra, hogy komoly fájdalmai vannak, Iker is megfeszülve várja, hogy mit akar a fiatal lány. Letolva az ágy kapaszkodó részét, apró lábait a hideg kőre helyezi. Apró nyögés után kitépi kezéből az infúziós kanült, majd megkapaszkodva bátyám ágyában, felém veszi az irányt. Megölelve, zokogva borul nyakamba, majd lassú léptekkel megfordulva, óvatosan bemászik Iker mellé. Fejét bátyám mellkasára hajtja, majd a keletkezett csendet szipogása töri csak meg. Azt hiszem, ez megint azt jelzi, hogy lapátra kerültem, viszont most annyira nem bánt ez-az egész, mint amikor Pati lökött el magától, hiszen titkon nagyon is tudtam, hogy a lány azért csókol meg engem, mert nem emlékszik a bátyámra. Mosolyogva nézem becsukott szemüket, majd felállva a székről, az ajtó felé veszem az irányt. Többen ijedten néznek rám, de mikor meglátják az apró mosolyt arcomon, nyugodtan sóhajtanak fel. Elindulva a büfé felé, veszek egy kávét, és egy szendvicset magamnak, majd visszatérve barátaimhoz, nem gondolok arra, hogy mi lesz holnap…

(Iker)

Megpillantani a számomra oly fontos lányt, fantasztikus érzés volt. Igaz, nem éppen idillikus volt találkozásunk, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy boldog vagyok, hogy mind a ketten élünk. Nem tudom miért volt ismerős érzés, amikor azt mondta Unai, hogy elvágta a kezét. Miért futott végig az a gondolat az agyamon, hogy tudom mi történt?
Törékeny teste karjaim között fekszik, sebesült keze pedig hasamon pihen. Hosszú haja szétterül ép karomon, így csukott szemmel játszani kezdek vele. Annyira érdekes, hogy itt van ez a lány, mellettem van, és nem hagyott el a kritikus időszakban. Bátyámnak, és barátainak is meg kell köszönnöm majd a támogatást.
Halk szuszogása tudatja velem, hogy az álmok mezejére lépett, mire mosolyogva simítok végig hátán. Valaki kinyitja az ajtót, majd hatalmas dobbantás után elindul felénk. Szemeim egy pillanat alatt kipattannak, majd már csak exem ideges tekintetével tudok szembenézni. Ordítani akarna, de nem veszi észre a sarokban pihenő ádáz tekintetű lányt, aki ránk vigyáz.
-          Sara, bármit tervezel, előre kijelenthetem, hogy nem fog összejönni. –Larissaval mindig is jó kapcsolatot ápoltunk, hiszen férjével nagyon jóban vagyok, tekintve a közös csapatra, és a spanyol válogatottra.
-          Nem igaz, már te is áttértél a kiscsaj pártjára? –gúnytól csöpögő hanggal indul el ágyunk felé, de ezt a fiatal lány sem hagyja annyiban.
-          Soha nem voltam senki pártján, jó emberismerő vagyok. Undorító némbernek tartalak, és bármit is forralsz most parányi agyadban, esküszöm, duplán kapod vissza azt a fájdalmat, amit nekik akarsz okozni. –ádáz tekintettel méregeti a spanyol nőt, immáron már álló helyzetben, megfeszülve várja a reakciókat.
-          Nyugi kislány, nem akartam semmi rosszat, csupán megnéztem szerelmespárunkat, hogy-hogy vannak. Apropó, miért nem akarsz végre a férjed árnyékában élni? –szerintem most jött el az a rész, hogy közbeszóljak, ugyanis Lari ragadozó tekintettel indul el volt menyasszonyom felé.
-          Sara, fogd fel végre, hogy köztünk mindennek vége. A baleset előtt félelmem miatt megkértem a kezed, de ez nekem nem fog menni. Hagyj minket békén, és ne sértegesd a barátaimat! –nem is gondoltam volna, hogy ilyen monológot végig tudok mondani szuszogás, és rekedés nélkül. Fogalmam sincs, hogy mióta is nyomom az ágyat, de egy biztos, lehet a futballkarrierem ment rá arra a balesetre. A fiatal spanyol nő fujtatva indul el az ajtó felé, de azért egy mondatot még odaszúr távozása előtt.
-          Vissza fogod te még könyörögni magad hozzám. –haját hátradobva, indulattal telve lép ki a folyosóra, majd mindenkit arrébb lökve, eltűnik látóterünkből.
-          Iker, drága Iker, jól vagy? –suttogva próbálja korrigálni előbbi kirohanását, de a karjaim között fekvő lány nem ébredt fel semmire. Bólintásomnak hála kicsit megnyugszik, majd leülve Ali ágyára, mosolyogva figyel engem. –A többiek hazamentek, Unai körülbelül 5napja egy szemhunyásnyit sem aludt, úgyhogy szerintem mormota révén, végigalussza most már a hetet. Az egész csapat itt volt, amikor megtudtuk a hírt, nem hagytunk egyedül. Ali és Unai folyton melletted volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartóak. A blankók nagy része pedig váltakozva „őrködött” feletted. –mondatai megnyugtatják a lelkemet, hiszen mindig is tudtam, hogy olyan barátaim vannak, akikre mindig számíthatok. Kicsit aggaszt, hogy két közeli ismerősöm, semmit nem pihent, így viszont már megértem, hogy a fiatal lány miért nem ébredt fel a szócsatára.
-          Köszönök mindent nektek Lari. Menj nyugodtan te is haza, és pihend ki magad! –fejrázását elnézve, egyáltalán nem akar távozni a szobából, majd visszatérve a sarokban elhelyezett ülőalkalmatossághoz, kényelembe helyezi magát.
-          Nem, Sergio hazament átöltözni, aztán ő is jön vissza. Nem hagyunk egyedül titeket, hiszen látod, a nagy és szent Casillasnak ellensége van, aki kitudja, hogy mire képes. Arról nem is beszélni, hogy Sara komoly vetélytársnak látja Alit, holott itt már ez a szó nem szerepel. A lány magas fölénnyel elhódított téged Carbonero elől. –mosolyogva, csukott szemmel mondja monológját, mire én csak lepillantok a karjaim között fekvő lányra. Igaza van Larissanak, Ali messze viszi a prímet az előző barátnőim közül. Be kell ismernem, hogy elcsavarták a fejemet, még jobban, mint ahogy anno tette ezt meg Sara.
-          Tudod Larissa, soha nem gondoltam volna arra, hogy nem Sara az igazi nekem. Mindig is úgy éreztem, hogy csak gyáva vagyok, ezért nem merem megkérni a kezét. De aztán összefutottam azzal a lánnyal, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy ki vagyok én, mégsem a pénzemért kezdett el ismerkedni. Érdekelte a jövőm, az életem, a gondolataim. –Sergio vigyorogva lép be a szobába, majd felesége felé véve az irányt, leül ő is a kisebb kanapéra.
-          Én is ezt éreztem, amikor megismertem őt, kit most nem nevezünk nevén, mert a végén még elszállna magától. Boldog vagyok, hiszen megismerhettem őt, és ugyanezt látom rajtad is. –Sergio tudja, hogy most róla volt szó, de nem érti, hogy miként dobódhatott fel ez a téma. Egy biztos, hatalmas lélekerő kell ahhoz, hogy felépülhessek. A csapat, és Alice is számít rám…

2011. december 30., péntek

Chapter 11.

Sziasztok!
Nem tudom hány olvasó található még ezen a blogon, hiszen nagyon csúnyán nem frissítettem már egy ideje, és az utolsó fejezethez sem érkezett annyi visszajelzés, mint régebben.:/ Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült új részt hoznom, ezért oldalt elindítok egy közvélemény-kutatást, miszerint érdemes-e folytatnom ezt a történetet, vagy inkább koncentráljak a másikra. Jó olvasást, azért remélem tetszeni fog!:)


(Unai)

Remegve nyitom ki az ajtót, majd hogy személyesen is meggyőződhessek arról, amit az üvegen keresztül is láttam, belépek a hatalmas kórterembe. Bátyám illata körbelengi a szobát. Egy apró kéz simít végig a hátamon, majd elém állva apró csókot lehel a számra. A kétségek, kételyek hamarosan teljesen felemésztik a testem, de nem tudok ellene semmit sem tenni.
Fájdalommal teli üvöltéssel roskadok le a földre, majd arcomat kezeimbe temetve, testemet rázza a zokogás. Miért nem jön már valaki? Miért nem mondják el, hogy mi történt?!
Kérdéseim sorozatánál, barátom és az edző megjelenik az ajtóban. Szomorú tekintettel néznek ránk, majd mikor Alice kapcsol, hogy csak egy apró hálóing van rajta, rögtön helyet foglal mellettem a földön. Reflexszerűen húzom közelebb magamhoz, majd lábaimat kinyújtva, ölembe emelem az apró lányt. Kérdő tekintettel fordulok a spanyolhoz, majd sürgető mozdulatokkal megpróbálom szóra bírni.
-          Ismét leállt a szíve. A sebe a kötés alatt elkezdett átvérezni, ezért bevitték újra műteni. Az orvosok sem tudják már, hogy valaha is kilép-e ezen az ajtón. Sajnos agya körülbelül két-három percig oxigén nélkül volt, és mint tudjuk, ez már nem az első eset. Lehet károsodást is szenvedett. –fogalmam sincs, hogy mit kezdjek most ezzel a rengeteg információval. Akartam is hallani, meg nem is, viszont senkire nem kiabálhatok rá semmit, ugyanis én kértem meg Sergiot, hogy közölje a dolgokat velem.
-          Uni, ne félj. –apró kezek simulnak az arcomra, mire szemeimet lehunyom. Nem igaz, hogy ekkora nyugodtságot tud számomra hozni ez az apró lány. –Nézz rám! –sürgető hangját meghallva, csupán egy apró mosolyt engedek meg magamnak, de nem akarom, hogy lássa azt a fájdalmat a tekintetemben, amit a hírek okoztak. –Nézz rám! –hajamba túrva felemeli a fejemet, majd mikor egy apró pofonnal jutalmaz, megszeppenve nyitom ki szemeimet. –Nem lesz semmi baj, garantálom, hogy a bátyád kijön innen, és még focizni is fog! Ő lesz a világon az elsőszámú kapus, mindenki őt akarja majd. Viszont Casillas csak megfogja a mezét, és a kamerákba annyit kiált, hogy „Életem a Real Madrid!” Mindenki ujjong, tapsvihar követi minden lépését, ő pedig büszke fejjel öleli meg az egyetlen öcsikéjét, aki a blankók padján foglal helyet. –mondatai őszinte mosolyt csalnak az arcomra. Közepe felé becsuktam a szemem, és magam elé képzeltem, ahogy a mindig lelkis Iker, felém veszi az irányt.
-          Köszönöm. –egyetlen szó, mégis most ez fejezi ki talán a legjobban az érzéseimet. Tudom, hogy ha ez az apró lány nem lenne mellettem, már rég önkívületi állapotba kerültem volna. Sergio és Larissa egymást ölelve pillantanak le ránk, majd a lány arcán egy apró könnycsepp száguld végig. Szememmel követve az útját, szívembe viszont erős fájdalom markol. Az angol lány rám pillantva gyorsan letörli a kósza cseppeket, majd barátom nyakához hajolva elrejti előlünk arcát.
-          Szükségetek van valamire? –mindössze fejrázással reagálok az előbb feltett kérdésre, de az-az igazság, hogy körülbelül két napja enni sem ettem, és aludni sem aludtam. –Jó Unai. Szépen megfogod Alicet, és elmentek haza. Ma már nem akarlak titeket itt látni, ha bármi van, én leszek az első, aki felhív téged! –szemeiben őszinteség tükrözi a kimondott szavakat.
-          Nem megyek sehova. –magabiztos kijelentésemet csupán egy vékony hang cáfolja meg.
-          Uni, igaza van. Muszáj pihenned, hiszen így csak magadat készíted ki.
-          Alice, a bátyám haldoklik! Nem engedhetem meg magamnak a lazsálást! –hangom egyre jobban emelem, de a lány mégsem ijed meg tőlem. Határozott tekintetét elnézve, most jön az a rész, amikor leteremt.
-          Azt értsd már meg azzal a parányi agyaddal, hogy a bátyádnak egy erős férfira lesz most szüksége, nem egy kisírt szemű fáradt gyerekre! Ha megtudja, hogy nem játszhat tovább, kell valaki, aki támaszt ad neki! És nem olyan, akinek támaszra van szüksége! Unai azt fogd már fel, hogy gyenge lesz! A lelke sérült nem csak a teste. –az utolsó szavakat már ordítja, majd felpattanva ölemből, hangosan lihegve szorítja kezeit a halántékára. –Nem Ali, nem. Most nem lehet. –suttogva ejti ki a szavakat, majd megpróbálja összepréselni száját, de a hangos sikítás miatt, nem jön össze.

(Alice)

Megértem Unit, de azt nem vagyok képes felfogni, hogy miért ér aszketikus életmódot. Miért jó az neki, ha kikészíti szervezetét? Meg kéne már értenie azt, hogy a bátya a kritikus időszakban csupán őt fogja elviselni maga mellett. Ha felébred, és észhez tér, nem lesz olyan, hogy legjobb barát. Nem lesz barátnő sem, csupán egy embert visel majd el maga mellett, és az nem más lesz, mint Uni. Azt hiszem, most lenne jó az a csap, amit ha megnyitok, kiereszthetem a gőzt, ugyanis agyam pillanatok alatt éri el azt a szintet, hogy ha olyan létezne, akkor szétdurranna a fejem. Ujjaimat egy pontra szorítom, de ez sem segít abban, hogy a jelenben maradjak. Halkan erősítem magam, hogy itt kell maradnom, vigyáznom kell Unira, de olyan fájdalom egyetlen pontra összpontosul, így sikítva zuhanok a föld felé.

Egy fiatal lány néz farkas szemet álmai stadionjával, ugyanis végre eljutott arra a helyre, ahova mindig is vágyott. Éppen rálépne a fűre, amikor egy férfihang megállítja a cselekvését. Megfordulva tengelye körül, nem talál maga mögött senkit sem. A következő kép már az, hogy a lelátón ül a lány egymagában, és erősen koncentrál egy pontra, és tűri, hogy a fülében megszólaló zene teljes mértékben feleméssze lelkét. Közelebb lépkedve hozzá kiveszem a dugót a füléből, majd meghallva azokat a dallamokat, amiket szüleim esküvőjén hallottam, sikítva esek a padok közé.
Ez nem lehet! Nem lehetek én az a lány a Real Madrid stadionjában! Teljes képtelenség.
-          Alice. –az előbbi férfihangra újra felfigyelek, mire végre felfedezem a folyosón álló személyt. –Arra kértelek, hogy vigyázz helyettem az öcsémre, erre te itt vagy. Miért vagy velem most is? –igazából nem értem teljesen Casillas szavait, hiszen nem én akarok itt tartózkodni, sőt legszívesebben visszapörgetném az időt egészen addig, ameddig meg nem vettem a Madridba szóló jegyeket
-          Iker, miért mondasz nekem ilyeneket? Én nem vagyok családtag. –hirtelen mellettem terem, majd ujjait számra téve, elcsöndesít.
-          Az lehet, hogy nem tartozol a családunkba, de tudom, hogy Unai jelen esetben csak rád támaszkodhat. És ha én már nem… - ijedt tekintettel figyelek fel utolsó mondatára, amit hangja elcsuklása miatt hagy félbe. Két kezem közé fogom az arcát, ahogy az előbb tettem Unival is, majd ajkai felé közelítve, pár milliméter távolságot hagyok közöttünk.
-          Ilyet meg ne halljak még egyszer. Nem tudom miért, de te vagy jelen esetben az egyik legfontosabb személy az életemben. –arcán boldog mosoly jelenik meg, majd megszüntetve a távolságot, apró csókot lehel a számra. –Iker, ez nem helyes, hiszen nem is ismerlek. –arcán fájdalom suhan át, majd pár másodperccel később már legalább tíz méter van közöttünk.
-          Sajnálom Ali, hogy a tudatalattid megpróbál engem kitörölni az életedből. –mondandóját elhadarja, majd elindul a folyosó felé. Felpattanva a padról, minden erőmmel azon vagyok, hogy utolérjem őt. Valami titkon azt súgja, hogy el kell kapnom, mert talán már soha többet nem láthatom gyönyörű szemeit. Tüdőm már sípol, a levegőm egyre jobban fogy, de még mindig abba az irányba loholok, amerre Casillast sejtem.

Egy torony elé érve, hangosan kapkodom az éltető anyagot. Mellkasom fájdalmasan szorul össze, amikor meglátom a kapust a korlátnál állni.
-          Iker, Iker kérlek, ne tedd! – hangos kacagás rázza meg a természetet, mire fellépkedve a milliónyi csigalépcsőn, megfogom a karját.
-          Al, én nem akarok öngyilkos lenni. Bármennyire is érdekesen hangzik, most is azon vagyok, hogy az élők sorába tudhassam magam. Miattad és öcsém miatt. –utolsó mondata melengeti szívemet, de nem élhetem igazán bele magam, hiszen neki ott van Carbonero. –Tudod kicsi lány, a testvéremmel mindig itt kötöttünk ki, ha bármilyen lelki problémánk volt. Az-az érdekes viszont, hogy most te is megtaláltál engem, pedig nem hiszem, hogy bárki is megmutatta volna neked ezt a helyet. –mondatán töprengek, hiszen igaza van. Miként kerültem erre a helyre? Mi történik már megint velem?
-          Casillas, miért beszélgetünk itt? Miért töltöd velem azt az időt, amit Uni mellett kéne elbliccelned? –kérdésemre csupán szívből jövő nevetés a válasz, majd közelebb húzva magához, ismét mézédes csókot varázsol számra.
-          Azért, mert szeretlek. – egyetlen szó, mégis mindenkinek a világot jelenti. Vajon most csak álmodom? És tényleg csak a tudatalattim játszik velem? Hiszen megint minden egy emlékképnek indult, és ez lett belőle. Kinyitva szemeimet Ikerre nézek, ő viszont mosolyogva ugrik le a több méter magas torony korlátjáról. Hangos sikítással hajolok én is kívülre, de mivel ez az épület már több évtizede itt áll, ezért már annyira nem stabil a vasrács. A hegesztésnél megpattanva, szabad utat enged zuhanásomnak.

Hangos lihegéssel térek magamhoz, majd ijedt tekintettel nézek körbe. A madridisták nem engedik be az orvost az ajtón, talán engem féltenek. Azt hiszem, meg is van rá az okuk, hiszen eszméletemet vesztettem ki tudja mennyi időre. Viszont abban biztos vagyok, hogy Iker harcol azért, hogy életben maradhasson. Ajkaimhoz kapva többen végigkövetik ezt a mozdulatsort, de én csak a kapus csókjára tudok gondolni, amit még mindig érzek magamon. Felülve a földön arra a megállapításra jutok, hogy mindenki egy emberként kap utánam, ugyanis hála fejfájásomnak, eldőlni készülök. Unira pillantva csak az aggódást vélem felfedezni tekintetében, majd megpaskolva az arcát, megengedek magamnak egy gyenge mosolyt. Megfontolt léptekkel állok fel, majd nem törődve senkivel, utat török a kórház folyosójára. Lassú, bizonytalan mozgásomnak az a következménye, hogy mindenki árgus szemekkel figyeli a következő jeleket, amik újra az ájulásomhoz vezethetnek.
Kilépve a főbejárat ajtaján, madridi este levegőjével töltöm meg tüdőmet. Céltalanul indulok el egy park felé, majd leülve egy padra az álmomon kezdek el agyalni. Ez biztos nem emlékkép volt, hiszen annyira valóságosnak tűnt Iker! De egy-két dolgot szerintem már csak kitaláltam, ugyanis nem hiszem, hogy a híres spanyol klasszis, akinek gyönyörű barátnője van, pont engem akarna. Meg amúgy sem tudnám megtenni azt Saraval, hogy ráhajtok Ikerre. Az nem én lennék.

Agyam teljesen kikapcsolt állapotba kerül, így csak bámulok magam elé. Nem igaz, hogy ahol én megfordulok, ott valaki mindig bajba kerül. Elmélkedésemet egy kéz zavarja meg, ami arcom előtt integet. Felnézve az engem figyelő lányra, kicsi arrébb csúszok a padon, így ő is elfér mellettem.
-          Hogy vagy? –kedves hangjára csupán csak erősödik bennem az-az érzés, hogy el kell innen mennem. Miért ilyenek velem? Engem kéne okolniuk mindenért.
-          Miért jöttél utánam Lari? –a lány érdeklődve tekint rám, szemei hatalmasra tágulnak.
-          Hidd el nekem, én is olyan voltam, és talán még mindig vagyok, mint te. Mindig mindenért magamat okoltam, még akkor is, ha éppenséggel egy másik országban voltam, amikor megtörtént a baj.
-          Fogalmad sincs, hogy én milyen vagyok. Azt sem tudod, hogy-hogy kerültem ide. Nem tudsz te rólam semmit, mindössze ma találkoztunk! –nem túl aranyos mondataim után felpattanok, és futásnak indulok. „Akár csak álmomban!”
Fogalmam sincs, hol járok éppen, még csak azt sem tudom, hogy mióta bolyongok már ebben az erdőben. Semmi ismerős nincs, semmi, amibe egy kicsit is kapaszkodni tudnék. Meglátva egy ismerős tornyot, szívem erősen kezd el dobogni. Most komolyan, ott lyukadtam ki, ahol már álmomban is jártam?! Kiérve egy tisztás féleségre, az ismerős építménnyel nézek farkas szemet. Megfogva korlátját, lassú léptekkel indulok el a csigalépcsőn. Valahogy álmomban hamarabb felértem a tetejére. De biztos, hogy ez az a torony?
Kérdésemre sajnos nem érkezik sehonnan sem megerősítő válasz, így folytatva utamat nagy nehezen elérem a csúcsot. Lefeküdve a padlózatára, lábaimat lelógatom, majd becsukott szemmel képzelem magam elé a kapust. Ha tényleg harcol, akkor valószínűleg még ma felébred, viszont ha csak az agyam szüleményei voltak azok a képek, akkor csak a legbelső vágyam tört felszínre ilyen módon. „De annyira valóságosnak tűnt!” Reszelős sóhaj segítségével juttatom ki a megfáradt oxigént a levegőbe, majd hatalmasat ásítva, megnyújtózom fekvő helyzetben.
-          Ali, ideje lenne már visszamenned, hiszen szükség van rád. –gondolatomat most az egyszer hangosan mondom ki, hiszen itt nem nézhetnek hülyének. Ezen a helyen még a madár sem jár, és szerintem az álombéli Iker is hazudott, amikor azt mondta, hogy testvérével rendszerint itt találják meg egymást.
-          Alice?! –ismerős hangot meghallva, csupán csak nevetni kezdek.
-          Úgy tűnik, már képzelődöm is. –egy férfias kéz fogja meg a vállaimat, és ránt fél perc alatt álló helyzetbe.
-          Ali, nyisd ki a szemed, én vagyok az! –nemlegesen rázom a fejem, ugyanis nem hiszek én már semmiben.
-          Megbolondultam, és szerintem megint alszom. – egy puha ajak érinti számat. Nem egészen fél órája, esetleg órája, még az idősebbik Casillas csókolt meg, most pedig arról álmodozom, hogy Uni teszi meg a kezdő lépéseket? –Először Iker, most pedig Uni. Nem is gondoltam, hogy ilyen színes a fantáziám. –szemem még mindig csukva tartom, de meghallva a számomra oly kedves nevetést, pilláim megrebbennek. –Bassza meg. Hiszen te tényleg itt vagy. –Unai elengedve vállaimat, kezét gyorsan a hasához kapja, és úgy kacag tovább.
-          Kicsilány. Nem gondoltam volna, hogy így feldobod a kedvem. De amúgy te hogy kerülsz ide?- összehúzott tekintettel mér végig, mígnem leesik nekem is kérdése.
-          Megálmodtam ezt a helyet, de a korlátnak ne dőlj. –baljós érzésem miatt figyelmeztetem a spanyol fenegyereket, de ő nem hallgat rám. Megfogva kezét ijedt tekintettel nézek rá, ugyanis a korlát, ahogy álmomban, itt is kiszakadt…