Nem tudom hány olvasó található még ezen a blogon, hiszen nagyon csúnyán nem frissítettem már egy ideje, és az utolsó fejezethez sem érkezett annyi visszajelzés, mint régebben.:/ Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült új részt hoznom, ezért oldalt elindítok egy közvélemény-kutatást, miszerint érdemes-e folytatnom ezt a történetet, vagy inkább koncentráljak a másikra. Jó olvasást, azért remélem tetszeni fog!:)
(Unai)
Remegve nyitom ki az ajtót, majd hogy személyesen is meggyőződhessek arról, amit az üvegen keresztül is láttam, belépek a hatalmas kórterembe. Bátyám illata körbelengi a szobát. Egy apró kéz simít végig a hátamon, majd elém állva apró csókot lehel a számra. A kétségek, kételyek hamarosan teljesen felemésztik a testem, de nem tudok ellene semmit sem tenni.
Fájdalommal teli üvöltéssel roskadok le a földre, majd arcomat kezeimbe temetve, testemet rázza a zokogás. Miért nem jön már valaki? Miért nem mondják el, hogy mi történt?!
Kérdéseim sorozatánál, barátom és az edző megjelenik az ajtóban. Szomorú tekintettel néznek ránk, majd mikor Alice kapcsol, hogy csak egy apró hálóing van rajta, rögtön helyet foglal mellettem a földön. Reflexszerűen húzom közelebb magamhoz, majd lábaimat kinyújtva, ölembe emelem az apró lányt. Kérdő tekintettel fordulok a spanyolhoz, majd sürgető mozdulatokkal megpróbálom szóra bírni.
- Ismét leállt a szíve. A sebe a kötés alatt elkezdett átvérezni, ezért bevitték újra műteni. Az orvosok sem tudják már, hogy valaha is kilép-e ezen az ajtón. Sajnos agya körülbelül két-három percig oxigén nélkül volt, és mint tudjuk, ez már nem az első eset. Lehet károsodást is szenvedett. –fogalmam sincs, hogy mit kezdjek most ezzel a rengeteg információval. Akartam is hallani, meg nem is, viszont senkire nem kiabálhatok rá semmit, ugyanis én kértem meg Sergiot, hogy közölje a dolgokat velem.
- Uni, ne félj. –apró kezek simulnak az arcomra, mire szemeimet lehunyom. Nem igaz, hogy ekkora nyugodtságot tud számomra hozni ez az apró lány. –Nézz rám! –sürgető hangját meghallva, csupán egy apró mosolyt engedek meg magamnak, de nem akarom, hogy lássa azt a fájdalmat a tekintetemben, amit a hírek okoztak. –Nézz rám! –hajamba túrva felemeli a fejemet, majd mikor egy apró pofonnal jutalmaz, megszeppenve nyitom ki szemeimet. –Nem lesz semmi baj, garantálom, hogy a bátyád kijön innen, és még focizni is fog! Ő lesz a világon az elsőszámú kapus, mindenki őt akarja majd. Viszont Casillas csak megfogja a mezét, és a kamerákba annyit kiált, hogy „Életem a Real Madrid!” Mindenki ujjong, tapsvihar követi minden lépését, ő pedig büszke fejjel öleli meg az egyetlen öcsikéjét, aki a blankók padján foglal helyet. –mondatai őszinte mosolyt csalnak az arcomra. Közepe felé becsuktam a szemem, és magam elé képzeltem, ahogy a mindig lelkis Iker, felém veszi az irányt.
- Köszönöm. –egyetlen szó, mégis most ez fejezi ki talán a legjobban az érzéseimet. Tudom, hogy ha ez az apró lány nem lenne mellettem, már rég önkívületi állapotba kerültem volna. Sergio és Larissa egymást ölelve pillantanak le ránk, majd a lány arcán egy apró könnycsepp száguld végig. Szememmel követve az útját, szívembe viszont erős fájdalom markol. Az angol lány rám pillantva gyorsan letörli a kósza cseppeket, majd barátom nyakához hajolva elrejti előlünk arcát.
- Szükségetek van valamire? –mindössze fejrázással reagálok az előbb feltett kérdésre, de az-az igazság, hogy körülbelül két napja enni sem ettem, és aludni sem aludtam. –Jó Unai. Szépen megfogod Alicet, és elmentek haza. Ma már nem akarlak titeket itt látni, ha bármi van, én leszek az első, aki felhív téged! –szemeiben őszinteség tükrözi a kimondott szavakat.
- Nem megyek sehova. –magabiztos kijelentésemet csupán egy vékony hang cáfolja meg.
- Uni, igaza van. Muszáj pihenned, hiszen így csak magadat készíted ki.
- Alice, a bátyám haldoklik! Nem engedhetem meg magamnak a lazsálást! –hangom egyre jobban emelem, de a lány mégsem ijed meg tőlem. Határozott tekintetét elnézve, most jön az a rész, amikor leteremt.
- Azt értsd már meg azzal a parányi agyaddal, hogy a bátyádnak egy erős férfira lesz most szüksége, nem egy kisírt szemű fáradt gyerekre! Ha megtudja, hogy nem játszhat tovább, kell valaki, aki támaszt ad neki! És nem olyan, akinek támaszra van szüksége! Unai azt fogd már fel, hogy gyenge lesz! A lelke sérült nem csak a teste. –az utolsó szavakat már ordítja, majd felpattanva ölemből, hangosan lihegve szorítja kezeit a halántékára. –Nem Ali, nem. Most nem lehet. –suttogva ejti ki a szavakat, majd megpróbálja összepréselni száját, de a hangos sikítás miatt, nem jön össze.
(Alice)
Megértem Unit, de azt nem vagyok képes felfogni, hogy miért ér aszketikus életmódot. Miért jó az neki, ha kikészíti szervezetét? Meg kéne már értenie azt, hogy a bátya a kritikus időszakban csupán őt fogja elviselni maga mellett. Ha felébred, és észhez tér, nem lesz olyan, hogy legjobb barát. Nem lesz barátnő sem, csupán egy embert visel majd el maga mellett, és az nem más lesz, mint Uni. Azt hiszem, most lenne jó az a csap, amit ha megnyitok, kiereszthetem a gőzt, ugyanis agyam pillanatok alatt éri el azt a szintet, hogy ha olyan létezne, akkor szétdurranna a fejem. Ujjaimat egy pontra szorítom, de ez sem segít abban, hogy a jelenben maradjak. Halkan erősítem magam, hogy itt kell maradnom, vigyáznom kell Unira, de olyan fájdalom egyetlen pontra összpontosul, így sikítva zuhanok a föld felé.
Egy fiatal lány néz farkas szemet álmai stadionjával, ugyanis végre eljutott arra a helyre, ahova mindig is vágyott. Éppen rálépne a fűre, amikor egy férfihang megállítja a cselekvését. Megfordulva tengelye körül, nem talál maga mögött senkit sem. A következő kép már az, hogy a lelátón ül a lány egymagában, és erősen koncentrál egy pontra, és tűri, hogy a fülében megszólaló zene teljes mértékben feleméssze lelkét. Közelebb lépkedve hozzá kiveszem a dugót a füléből, majd meghallva azokat a dallamokat, amiket szüleim esküvőjén hallottam, sikítva esek a padok közé.
Ez nem lehet! Nem lehetek én az a lány a Real Madrid stadionjában! Teljes képtelenség.
- Alice. –az előbbi férfihangra újra felfigyelek, mire végre felfedezem a folyosón álló személyt. –Arra kértelek, hogy vigyázz helyettem az öcsémre, erre te itt vagy. Miért vagy velem most is? –igazából nem értem teljesen Casillas szavait, hiszen nem én akarok itt tartózkodni, sőt legszívesebben visszapörgetném az időt egészen addig, ameddig meg nem vettem a Madridba szóló jegyeket
- Iker, miért mondasz nekem ilyeneket? Én nem vagyok családtag. –hirtelen mellettem terem, majd ujjait számra téve, elcsöndesít.
- Az lehet, hogy nem tartozol a családunkba, de tudom, hogy Unai jelen esetben csak rád támaszkodhat. És ha én már nem… - ijedt tekintettel figyelek fel utolsó mondatára, amit hangja elcsuklása miatt hagy félbe. Két kezem közé fogom az arcát, ahogy az előbb tettem Unival is, majd ajkai felé közelítve, pár milliméter távolságot hagyok közöttünk.
- Ilyet meg ne halljak még egyszer. Nem tudom miért, de te vagy jelen esetben az egyik legfontosabb személy az életemben. –arcán boldog mosoly jelenik meg, majd megszüntetve a távolságot, apró csókot lehel a számra. –Iker, ez nem helyes, hiszen nem is ismerlek. –arcán fájdalom suhan át, majd pár másodperccel később már legalább tíz méter van közöttünk.
- Sajnálom Ali, hogy a tudatalattid megpróbál engem kitörölni az életedből. –mondandóját elhadarja, majd elindul a folyosó felé. Felpattanva a padról, minden erőmmel azon vagyok, hogy utolérjem őt. Valami titkon azt súgja, hogy el kell kapnom, mert talán már soha többet nem láthatom gyönyörű szemeit. Tüdőm már sípol, a levegőm egyre jobban fogy, de még mindig abba az irányba loholok, amerre Casillast sejtem.
Egy torony elé érve, hangosan kapkodom az éltető anyagot. Mellkasom fájdalmasan szorul össze, amikor meglátom a kapust a korlátnál állni. - Iker, Iker kérlek, ne tedd! – hangos kacagás rázza meg a természetet, mire fellépkedve a milliónyi csigalépcsőn, megfogom a karját.
- Al, én nem akarok öngyilkos lenni. Bármennyire is érdekesen hangzik, most is azon vagyok, hogy az élők sorába tudhassam magam. Miattad és öcsém miatt. –utolsó mondata melengeti szívemet, de nem élhetem igazán bele magam, hiszen neki ott van Carbonero. –Tudod kicsi lány, a testvéremmel mindig itt kötöttünk ki, ha bármilyen lelki problémánk volt. Az-az érdekes viszont, hogy most te is megtaláltál engem, pedig nem hiszem, hogy bárki is megmutatta volna neked ezt a helyet. –mondatán töprengek, hiszen igaza van. Miként kerültem erre a helyre? Mi történik már megint velem?
- Casillas, miért beszélgetünk itt? Miért töltöd velem azt az időt, amit Uni mellett kéne elbliccelned? –kérdésemre csupán szívből jövő nevetés a válasz, majd közelebb húzva magához, ismét mézédes csókot varázsol számra.
- Azért, mert szeretlek. – egyetlen szó, mégis mindenkinek a világot jelenti. Vajon most csak álmodom? És tényleg csak a tudatalattim játszik velem? Hiszen megint minden egy emlékképnek indult, és ez lett belőle. Kinyitva szemeimet Ikerre nézek, ő viszont mosolyogva ugrik le a több méter magas torony korlátjáról. Hangos sikítással hajolok én is kívülre, de mivel ez az épület már több évtizede itt áll, ezért már annyira nem stabil a vasrács. A hegesztésnél megpattanva, szabad utat enged zuhanásomnak.
Hangos lihegéssel térek magamhoz, majd ijedt tekintettel nézek körbe. A madridisták nem engedik be az orvost az ajtón, talán engem féltenek. Azt hiszem, meg is van rá az okuk, hiszen eszméletemet vesztettem ki tudja mennyi időre. Viszont abban biztos vagyok, hogy Iker harcol azért, hogy életben maradhasson. Ajkaimhoz kapva többen végigkövetik ezt a mozdulatsort, de én csak a kapus csókjára tudok gondolni, amit még mindig érzek magamon. Felülve a földön arra a megállapításra jutok, hogy mindenki egy emberként kap utánam, ugyanis hála fejfájásomnak, eldőlni készülök. Unira pillantva csak az aggódást vélem felfedezni tekintetében, majd megpaskolva az arcát, megengedek magamnak egy gyenge mosolyt. Megfontolt léptekkel állok fel, majd nem törődve senkivel, utat török a kórház folyosójára. Lassú, bizonytalan mozgásomnak az a következménye, hogy mindenki árgus szemekkel figyeli a következő jeleket, amik újra az ájulásomhoz vezethetnek.
Kilépve a főbejárat ajtaján, madridi este levegőjével töltöm meg tüdőmet. Céltalanul indulok el egy park felé, majd leülve egy padra az álmomon kezdek el agyalni. Ez biztos nem emlékkép volt, hiszen annyira valóságosnak tűnt Iker! De egy-két dolgot szerintem már csak kitaláltam, ugyanis nem hiszem, hogy a híres spanyol klasszis, akinek gyönyörű barátnője van, pont engem akarna. Meg amúgy sem tudnám megtenni azt Saraval, hogy ráhajtok Ikerre. Az nem én lennék.
Agyam teljesen kikapcsolt állapotba kerül, így csak bámulok magam elé. Nem igaz, hogy ahol én megfordulok, ott valaki mindig bajba kerül. Elmélkedésemet egy kéz zavarja meg, ami arcom előtt integet. Felnézve az engem figyelő lányra, kicsi arrébb csúszok a padon, így ő is elfér mellettem.
- Hogy vagy? –kedves hangjára csupán csak erősödik bennem az-az érzés, hogy el kell innen mennem. Miért ilyenek velem? Engem kéne okolniuk mindenért.
- Miért jöttél utánam Lari? –a lány érdeklődve tekint rám, szemei hatalmasra tágulnak.
- Hidd el nekem, én is olyan voltam, és talán még mindig vagyok, mint te. Mindig mindenért magamat okoltam, még akkor is, ha éppenséggel egy másik országban voltam, amikor megtörtént a baj.
- Fogalmad sincs, hogy én milyen vagyok. Azt sem tudod, hogy-hogy kerültem ide. Nem tudsz te rólam semmit, mindössze ma találkoztunk! –nem túl aranyos mondataim után felpattanok, és futásnak indulok. „Akár csak álmomban!”
Fogalmam sincs, hol járok éppen, még csak azt sem tudom, hogy mióta bolyongok már ebben az erdőben. Semmi ismerős nincs, semmi, amibe egy kicsit is kapaszkodni tudnék. Meglátva egy ismerős tornyot, szívem erősen kezd el dobogni. Most komolyan, ott lyukadtam ki, ahol már álmomban is jártam?! Kiérve egy tisztás féleségre, az ismerős építménnyel nézek farkas szemet. Megfogva korlátját, lassú léptekkel indulok el a csigalépcsőn. Valahogy álmomban hamarabb felértem a tetejére. De biztos, hogy ez az a torony?
Kérdésemre sajnos nem érkezik sehonnan sem megerősítő válasz, így folytatva utamat nagy nehezen elérem a csúcsot. Lefeküdve a padlózatára, lábaimat lelógatom, majd becsukott szemmel képzelem magam elé a kapust. Ha tényleg harcol, akkor valószínűleg még ma felébred, viszont ha csak az agyam szüleményei voltak azok a képek, akkor csak a legbelső vágyam tört felszínre ilyen módon. „De annyira valóságosnak tűnt!” Reszelős sóhaj segítségével juttatom ki a megfáradt oxigént a levegőbe, majd hatalmasat ásítva, megnyújtózom fekvő helyzetben.
- Ali, ideje lenne már visszamenned, hiszen szükség van rád. –gondolatomat most az egyszer hangosan mondom ki, hiszen itt nem nézhetnek hülyének. Ezen a helyen még a madár sem jár, és szerintem az álombéli Iker is hazudott, amikor azt mondta, hogy testvérével rendszerint itt találják meg egymást.
- Alice?! –ismerős hangot meghallva, csupán csak nevetni kezdek.
- Úgy tűnik, már képzelődöm is. –egy férfias kéz fogja meg a vállaimat, és ránt fél perc alatt álló helyzetbe.
- Ali, nyisd ki a szemed, én vagyok az! –nemlegesen rázom a fejem, ugyanis nem hiszek én már semmiben.
- Megbolondultam, és szerintem megint alszom. – egy puha ajak érinti számat. Nem egészen fél órája, esetleg órája, még az idősebbik Casillas csókolt meg, most pedig arról álmodozom, hogy Uni teszi meg a kezdő lépéseket? –Először Iker, most pedig Uni. Nem is gondoltam, hogy ilyen színes a fantáziám. –szemem még mindig csukva tartom, de meghallva a számomra oly kedves nevetést, pilláim megrebbennek. –Bassza meg. Hiszen te tényleg itt vagy. –Unai elengedve vállaimat, kezét gyorsan a hasához kapja, és úgy kacag tovább.
- Kicsilány. Nem gondoltam volna, hogy így feldobod a kedvem. De amúgy te hogy kerülsz ide?- összehúzott tekintettel mér végig, mígnem leesik nekem is kérdése.
- Megálmodtam ezt a helyet, de a korlátnak ne dőlj. –baljós érzésem miatt figyelmeztetem a spanyol fenegyereket, de ő nem hallgat rám. Megfogva kezét ijedt tekintettel nézek rá, ugyanis a korlát, ahogy álmomban, itt is kiszakadt…
