Nem tudom konkrétan 5 év elteltével mennyien maradtunk, de erőt vettem magamon, és folytatom a blogot, ahogy a Sweet Dreams or Beautiful Nightmare 2 -ot is befejezzük Tessával.
Íme a 13. fejezet, remélem páran aki ide tévednek, örömmel olvassák soraimat.
Jók legyetek, puszi Lari :)
Alice
Mély álomból felkelve, értetlen tekintettel fekszem Casillas kezei között.
Hol van Unai? Mégis, hogy kerültem ide? Kezembe éles fájdalom nyilall,
felszisszenve mászok le a biztonságot jelentő karok közül. A sarokban
elhelyezett fotelből két szempár érdeklődve figyel. A fiatal házaspár közül a
nő felpattan, majd segítségemre siet. Kezem melegség önti el, vérem elkezdett
átszivárogni a vastag kötésen. „Nagyszerű. Megint mibe keveredtél Ali?”
Telefonom ütemes zenélése vet véget gondolatmenetemnek, barátom mosolygós arca
villog rajta. „Ki tudja hány napja próbál már elérni. Ali egyáltalán mióta vagy
itt?” Remegő kezekkel fogadva a hívást a mosdó felé araszolok.
-
Szia Fab, ne haragudj, hogy nem értél el. -várva a kedved megnyugtató
hangot a túloldalról, lelkemre mázsás súly telepedik. Hallom barátom a vonal
túlsóvégén érces sóhajjal hallgatja mondandómat. -Fab, itt vagy?
-
Mégis elmondanád nekem, hogy mit képzelsz magadról? Lefeküdtünk együtt
aludni, aztán mikor felkelek már sehol nem vagy? Mégis mi történt? Merre vagy?
Miért tűntél el? -szidalmazása következtében szemem megtelik könnyel. Nagyon
aggódott értem és én még csak egy gyors üzenetváltásra se méltattam, hogy
legalább megnyugtassam még élek, csak gondom akadt.
-
Ne haragudj Fabio. Hidd el én sem így terveztem. De annyi minden közbejött.
Ikernek is balesete volt, aztán nekem is végig hasadt a karomon a bőr és csak
minden mindent követett. Nem egyszerű elmondanom. De most beszélek egy dokival
és megyek haza. Rendben? -megadó sóhaját meghallva megkönnyebbülök. Nem tehetem
ezt a srácokkal. Egyikkel sem. Halk kopogás után egy törékeny lány lép be
hozzám érdeklődő tekintettel. -Most le kell tennem. Majd megyek, hívlak ha
indulok. Puszi Fabi.
-
Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak szóltam egy orvosnak kötözze át
a sebed. Lehet mikor aludtatok megszakadhatott benne egy varrat azért kezdett
el vérezni. -Larissa sötétbarna szemei melegséget sugároznak, törékeny ujjai
vállam felé nyúlnak. -Segítsek neked valamit? Le akarsz esetleg zuhanyozni?
-
Köszönök mindent Nektek. -tekintetembe megpróbálom lelkemben található
összes hálámat belesűríteni. Nagyon jó embereket ismerhettem meg utazásom
által. Mosolyogva rázom meg a fejem, majd az ismeretlen hang irányába indulva
várom kötéscserémet.
-
Jó napot kívánok! Dr. Gonzallez vagyok, a kezelőorvosa. Apró műtétre került
sor, mely a seb tisztítását, összevarrását jelenti jelen esetben. A fiatal
hölgy említette átvérzik a kötés. Szeretném megnézni. -bólintásom után közelebb
lépek hozzá, majd az ágy előtt elhelyezett székre leültetve, összeszorított
szemmel várom kezemben az enyhülést. Nem is értem miért jár ránk a rúd. Miért
nem mehet minden egyszerűen? Egy csapzott hajú, ám mosolygós arcú srác jelenik
meg az ajtóban. Szívem hatalmasat dobban, mosolyom elterül arcomon. Ép kezemmel
integetve, felhívom magamra figyelmét. A doki megadóan sóhajtva elkezdi
tanulmányozni sebemet. -Valóban, ahogy sejtettük. Pár varrat megszakadt. Helyi
érzéstelenítéssel összevarrom.
-
Rendben, köszönöm doktor úr. Uni ideülhet az ágyra? -bólintását meglátva a
srác már lohol is felém, beülve hátam mögé karjait vállamra helyezi. A doki
hatalmas tűt elő véve körbe szúrja a sebet, majd jelezve szándékát, az ajtó
felé indul.
-
Pár percet kérek, míg a Lidocain hatása el nem kezdődik. Majd visszajövök.
-
Szia kislány, hogy érzed magad? -mocorogva fordulok felé, fejemet combjára
hajtom. Jólesik a spanyol közelsége, mégis lelkemből valami hiányzik. Szívem
úgy érzem jelen pillanatban ketté szakad. Imádom Unit, mégis agyam jelzi
Fabival mindezt nem tehetem meg. Hisz ő a barátom, neki fogadtam hűséget.
-
Megvagyok, bár eléggé elaludtam a karomat. De minden rendben. -kis
párosunkra pillantva Lari és Sergio mosolyogva lépnek az ajtóhoz.
-
Hozzunk nektek valamit? Ételt, italt? -nemleges fejrázásunk következtében
már csak ketten maradunk a kórteremben, valamint a még mindig alvó Iker. Szeretném
hallani a hangját. Tudni akarom, hogy valóban jól van-e. Igazából fogalmam
sincs, hogy kerültem ágyába, de szerintem testvére erre választ adhat nekem.
-
Uni, hogy kerültem Iker mellé? -hitetlen pillantását meglátva fejemben a
fogaskerekek pörögni kezdenek. Mégis mi történt velünk a tegnap este folyamán?
-
Kihoztak a műtőből és átmásztál hozzá. Nem emlékszel? -nemleges fejrázásom
közepette egy halk hang üti meg a fülünket.
-
Unai hoznál nekem egy pohár vizet? -kis Casillas rögtön felpattan, majd
fivére arcára egy puszit adva elindul a közeli büfé felé. -Ali, el kell neked
valamit mondanom. -a hang, melyre megdobban szívem csak azért, hogy gyorsabb
ütemet felvéve idegességemet fejezze ki. -Megkértem Sara kezét.
-
Tudok róla Iker, minden a baleset előtt történt. -bólintása után várom a
folytatást, de az nem érkezik. Mindketten csendbe burkolódzva elmerülünk
emlékeink tengerében. Fejem éktelen lüktetéssel jelzi, ismét egy rohamom van
készülőben. Nem akarom ezt, nem akarom ezt az egészet. Azt sem értem, miért
jött egyáltalán minden ennyire elő. Édesanyám halála után két hónapig
jelentkeztek, majd amilyen hirtelen jött, el is múlt. Most viszont mióta
megismertem a Casillas testvéreket, majdnem minden nap kapok egy lesújtó
emléket. Kezemmel fejemhez kapva, halkan morgok. -Még nem Alice. Itt kell
maradnod. Nem lehetsz megint te a figyelem középpontjában. -Uni összehúzott
szemekkel lép be közénk, a fagyos hangulat érezhető. Apró sikkantás hagyja el
ajkaimat, a fiatal srác odaadva testvérének a vizet, felém araszol. -Ne Uni,
Ikerrel foglalkozz. Most ő a fontos. – számat vékony vonallá préselem,
szemeimet összeszorítva várom az enyhülést. A spanyol aggódva foglal mellettem
helyet, óvatosan felemelve ölébe húz, hallom még valamit mormol a fülembe, de
agyamig már nem jutnak el a szavak. Ismét az álmok tengerébe merülve megkapom a
várva várt enyhülést.
„Egy fiatal lány sürög forog a
konyhában. Arcára elégedett mosoly kúszik mikor a sütőt kinyitva édes illatok
szállnak felé. Mindig is szerette ezt a fajta időtöltést, hisz ezzel másnak is
örömöt tudott okozni. Édesapja fél éve egy mosolyt sem ereszt meg a külvilág
felé, most mégis csodálattal néz fiatal lányára. -Nem sokára kész a hálaadási pulyka apa. -Ali arca teljesen
átszellemül, édesanyja emlékeit felidézve dúdolva lép arrébb majd hozzálát a
terítéshez. -Nélküle már semmi sem
ugyanolyan. -a férfi szomorú hangját meghallva csalódottan teszi le az
evőeszközöket a tányérok mellé. Szívét lelkét beleadta ebbe a vacsorába, mégse
tudott édesapjának örömet okozni. De miért is tudott volna? Hisz szerelmét,
lelkitársát, és az egyetlen nőt az életében fél éve veszítette el. Senki nem
várhat tőle üdvrivalgást. Mintha aznap, az ő boldogságát is eltemették volna. -Tudom apa. Hidd el nekem is hiányzik. Nem
telik egy úgy nap, hogy az itt keletkezett űrt ne érezném. De sajnos meg kell
tanulnunk nélküle is boldogulni az életben. Fentről figyel minket. Tudom, mert
érzem. Érzem semmi rossz nem érhet többet minket. -mondatai hatására a
férfi kezével végig seper az asztalon. A felhelyezett teríték másodpercek alatt
hangos csattanással adják a lány tudtára valószínűleg rosszat mondhatott. Apja
mogorva arccal ellépked mellette, majd becsapva az ajtót, magára hagyja
lányát.”
Hangos sikítással térek magamhoz, Uni karjai erősen tartanak. Szívem majd
kiugrik a helyéről, szemeim előtt apró pontok táncolnak. Szeretném, ha mindez
véget érne. Szeretnék végre úgy élni mint egy tinédzser, akinek barátaival és
szerelmi életével kell csak törődnie. Nem megy. Fel akarom adni, de tudom
szüleim miatt nem tehetem. Nem lennének rám büszkék, sőt valószínűleg már eme
gondolatmenetet hallva is csóválják a fejüket odafent. A barna szempárba nézve,
légzésem csillapodik. Mellkasához bújva kezelő orvosom éppen most dönt úgy,
hogy megzavarja az idillikus állapotot. Szívem szerint elküldeném, hisz most
csak erre a férfire vagyok kíváncsi, aki törékeny testem úgy tartja kezei
között, mintha élete múlna rajta.
Megjelenésem mindenki életét alaposan felforgatta. Mourinhot ki kell
faggatnom, mégis honnan ismerte a szüleimet. De félek a rohamoktól. Mi van, ha
ez már így lesz még élek? Ha nem utazhatok egyedül sehova mert utolér egy
emlékkép éppen akkor, mikor az úttestre lelépek? Vagy, ha éppen vezetni fogok?
-
Kisasszony. Jól van? -aprót bólintva felé nyújtom kezemet, az injekció
hatása érezhető, ugyanis karom válltól lefelé teljesen lezsibbadt.
Szörnyülködve nézek végig a legalább húsz centis vágáson. „Ez az Ali, ennél
jobb már nem is lehetne. Szép se vagy, csinosnak sem mondható az alkatod, még
ez a heg is elcsúfítja megjelenésed. Így valóban sok mindenre lesz esélyed.
Főleg a beilleszkedésre.” Dorgáló gondolatmenetemnek köszönhetően szemeimben
könnyek gyűlnek. -Elnézést. Fájdalmat okoztam? Kér még egy érzéstelenítőt?
-
Nem, minden rendben van. Csak kicsit fáradtnak érzem magam. -szakszerű
mozdulatainak köszönhetően pillanatok alatt elvégzi a varratok helyrehozását,
valamint a kötéscserét. Köszönömöt motyogva spanyolomat arrébb tolva az ágyon,
mellkasára hajtom a fejem. Testvére tekintete fogva tart. Mérhetetlen
szomorúság csillan meg benne, de nem tudom hova tenni érzéseit. Hisz az előbb
közölte sportriporter barátnője kezét megkérte. A jegyesség pedig a szerelem
jelképe. Nem? -Uni mikor mehetek haza?
-
A doktor úr azt mondta megírja a zárójelentésed, és elenged. Egy hét múlva
viszont vissza kell jönnöd kötéscserére kislány. -esdeklő tekintetemet
meglátva, kacagva válaszol fel nem tett kérdésemre. -Elkísérlek igen.
-
Iker neked meddig kell még bent maradnod? -kérdésemre a focista teste
megrázkódik, ám válaszra nem méltat. Mit vétettem megint? Miért érdemlem ezt?
Egyáltalán miért mérges rám? – Rendben vedd figyelmen kívül a kérdésemet.
-mérgesen loholok vissza a fürdő részhez. Számat elrántva konstatálom csupán
csak egy kabin található az apró helyiségben. Ocsmány hálóingemet hátul
kikötve, belépek a csempézett tálca részre. Testemre hidegvizet folyatva csak
állok és eddigi életemen töröm a fejem.
Régen minden könnyebb volt. Mikor én küzdöttem a betegségemmel. Tudtam én
képesek leszek kigyógyulni belőle, hiszen a világ összes pénzéért sem okoztam
volna szüleimnek csalódást. Nekem ők voltak a mindeneim, erre mind a ketten
egyedül hagytak ebben a kietlen és sivár világban. Fabio nagyon jó barátom. Nem
akarom megbántani, viszont mellette nem érzem azt a nyugodtságot, amit a
Casillas testvérek közelében. Szeretem őt, mert kár lenne tagadni, sőt nagyon
vonzó férfi. De tudom nem adhatom meg neki azt az életet, amire ő jelen esetben
vágyik. Mikor megcsókolom, szívem csalódott dobbanását érzem. Nem érdemli meg,
hogy kihasználjam. Beszélnem kell vele mindenképpen. El kell mondanom neki már
csak barátként tekintek rá, nem tudom úgy kezelni mint szerelmet. Nem is értem,
egyáltalán rá miért nem emlékszem? Uni viszont miért köti le gondolataim felét?
Érdekes. Halántékomat simogatva, remegő kezeimet szám elé kapom. Mi van akkor,
ha nem is vagyunk együtt? Ha csak kihasználja emlékezetkiesésemet? „Alice. Vesd
el nagyon gyorsan ezt a gondolatot. Fabio sokat segített neked, inkább hálával
tartozol neki.” Na remek, a kis hangok még csak nem is hagynak épeszűen gondolkozni.
Bár lehet az egészbe pont ez a jó.
Hangos dörömbölésre kapom fel a fejem, osztálytársam nevemet kiabálva
esdekel.
-
Ali, kicsi Ali. Adj valami hangot, hogy jól vagy. Fél órája semmi mást nem
hallunk csak a víz folyását. -megemberelve magam elzárom a csapot, tükörbe
belenézve egy idegen pillant vissza rám. Arcom szokottabbnál is beesettebb,
szemeim alatt vastag karikák húzódnak. Sápadtságom ebben a fényben
elviselhetetlenebb, hajszálaim pedig kócosan meredeznek a szélrózsa minden
irányába. Nagyszerű.
-
Természetesen. -hangom a szó végére elhalkul, kezemet szám elé kapva
elnyomom sikításomat. Görcsösen kapaszkodva a mosód szélébe remegve térdre
ereszkedem, majd a fogasról lelógó törölközőt magamra kapom. Látásom elködösül,
agyam egyetlen nevet szajkóz, ami a hangok nem jönnek ki torkomon. A dörömbölés
abbamarad, úgy látszik barátom megnyugodott, hogy hangomat hallhatta.
„Mosolyogva és álmokkal telve lép be egy
fiatal lány a helyi főiskola kapuin. Barátja oldalán úgy érzi nem érheti baj,
ám egy hirtelen lökésnek köszönhetően a földön köt ki. Morogva pillant fel
támadójára, de csak egy morcos arcot lát. Gyönyörű barna szemeiből süt a harag,
a lány felocsúdva a tettétől rákiált.
„Hé, vigyázz már!” A srác pillantása magával ragadja. Úgy érzi lelke
szárnyal a boldogságtól, de még nem érti magát. Hisz nem is ismerik egymást,
mégis valami láthatatlan kötelék húzza a fiúhoz. „Üdv csodaországban.” Gondolataiba mélyedve egy padhoz araszol,
majd az előbb történt eseményeken jár az agya. Tetszett neki a fiú, kár is
letagadni. Igaz lekezelő stílusa nem éppen megnyerő, de gyönyörű szemei
őszinteséget sugároztak a lánynak. Hasonló szempár nézi érdeklődve cselekményét,
Ali mosolyogva fordítja a kutakodó barna szemek felé arcát, de amit a fiú
átnyújt az meglepi. Egy hófehér papírlapon gyönyörű aláírás látható. „Figyelj. Tudom ki vagy, azt is hogy hol
játszol, hogy játszol. Majd ha kell aláírás, egy meccseden odamegyek hozzád.” Nyers
stílusa meglepetést okoz, de a fiatal férfin nem látszik sértődöttség jele,
csupán csak a csalódottság csillan meg szemeiben.”
Görcsösen szorítva a mosdót, éktelen fejfájással térek vissza a jelenbe.
Nem tudom meddig lehettem az emlékképek között, de az ajtó hangos reccsenéssel
adja tudtomra, barátaim megijedtek. Uni aggódó tekintettel emel fel, a
törölközőt eligazítva testemen kivisz fivére mellé. Letéve az ágyra, erős
fáradság kerít hatalma alá, de nem aludhatok el. Megígértem Fabinak ma
hazatérek hozzá. Magam mögött kell hagynom ezt a két férfit, mert életem
fenekestől felfordult mióta megismertem őket. Törölköző alá felhúzva véres
ruhámat, bocsánatkérő tekintetemet rájuk szegezem, majd elindulva az ajtó felé
kezelőorvosom keresésére indulok. Nem volt szép viselkedésem, de nem tudom őket
jelent pillanatban hova tenni és félek, beleszerettem a fiatalabb Casillasba…
