Sziasztok!
Ismételten csak szabadkozni tudok, de tényleg nagyon sajnálom. Sajnos az oldalt sem annyian látogatják már, mint régen, és ez egy kicsit lehangoló. :/ Természetesen megértem, hiszen nincs olyan nagy rendszerességgel új fejezet, de beindult az iskola... Azért remélem tetszeni fog, a komment íróknak most is nagyon szépen köszönöm! :)
(Alice)
A filmek alapján, ilyenkor szokott az jönni, hogy bejelentik, a szeretett személy eltávozott. De ez nem történhet meg. Ilyen biztos nincs! Iker erős férfi, ezt Uni is megmondta.
Az említett személyre felpillantva, körülbelül ugyanazokat az érzéseket tudom kiolvasni a szeméből, ami az én szívemben is megtalálható. Kétségek, félelem, fájdalom és szeretet. A halálos négyes.
A fehér köpenyes férfi közelebb lépve hozzánk, a szokásos ’ sajnálom’ szóval kezdi. Ez már magában nem jelent semmi jót, de a következő szavak, amik elhagyják a száját, sokkolnak.
Remegve esek össze, könnyeim már patakokban folynak. Zokogva figyelem a kórházi csempét, és csak azon tudok agyalni, hogy miért történik ez velem? Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint a gyerekkori álmaimban?
Nem így terveztem az életemet. Azt hittem, hogy aránylag könnyű lesz bejutni egy főiskolára, a szüleim támogatni fognak mindenben, és együtt elköltözünk Madridba. Erre mi történt? Elvesztettem a családomat, és a baráti társaságomból is csak úgy hullnak az emberek. Lehet én vagyok már mindenkire ennyire rossz hatással.
A kezdeti sokk, mostanra már a múlté, jelen esetben inkább a csalódottság, és a bűntudat ragad magával. Mindenről én tehetek. Remegésem nem csillapodik, sőt most már az agyam is zúgni kezd. Uni leülve mögém, apró testem ölébe húzza. Hangjában minden érzését tisztán észreveszem, arról nem is beszélve, hogy mit látok, amikor könnyes szemmel szemeibe pillantok. Egyszerűen félelmetes. Talán most értem azt, hogy milyen kötelék van a két testvér között. Rossz így látni Unait. Könnycseppjei megállíthatatlanul folynak, egy idő után már megunja azt, hogy újra és újra a szeméhez kell kapnia, így a végén már morogva kémleli a pontokban vizes felsőjét.
Fejem lüktetése nem csökken, majd egy kis idő után üveges tekintettel meredek magam elé.
Egy kamasz lány boldogan szeli az utcákat. Alig töltötte be a 17. életévét, épp megünnepelni készül azt, pár emberrel. Nem volt sok barátja, sőt visszahúzódó természetéből kiindulva, nehezen teremtett új kapcsolatokat, mégis akiket egyszer megszeretett, azokat nehezen engedte ki karjai közül.
Magas sarkú cipője ütemesen kopog a macskaköves úton, ezzel is magára vonva a kószáló tekinteteket. Nem szeretett nagyon kirívóan öltözködni, igaz pénzük sem nagyon volt a márkás ruhákra. Most is csak egy farmert, és egy elegánsabb felsőt visel. Kis termetének köszönhetően, a cipő magasságával sem lógott ki a tömegből, egyedül bájos arca, és egy hatalmas gitártok volt feltűnő az átlagos emberek körében.
Megbeszélte barátaival, hogy egy közeli bárban ülnek be, és a lány előad pár szép számot. Az elején Ali még ódzkodott ettől a feladattól, de rájött, semmi értelme, hiszen arra a helyre szinte csak ők járnak. A barátainak pedig énekelt már.
Egy csapat srác várta őt a bejáratnál, mire mosolyogva ölelte meg őket. Valahogy mindig is a fiúk között találta meg azt a nyugodtságot, amire mindig is vágyott. A legtöbb lánynak csupán pletykálásból áll az élete, neki pedig ez a stílus nem jön be. –Na, mi van Ali, csak nem megijedtél? –egy szőkés hajú, gyönyörű kék szemű srác, pajkos mosollyal kezdi el cukkolni a fiatal lányt, aki erre csak egy gúnyos mosollyal válaszol. Levéve válláról a hatalmas gitárt, besétál a pub ajtaján. Tátott szájjal figyeli azt a tömeget, amit ott talál. –Peter, ez mégis micsoda?! –mérges és kétségbeesett hangján a srácok jót mulatnak. Ennyi elég is volt a lánynak. Dühösen trappol egészen a bárig, de Peter felszaladva a színpadra, felkonferálja a fiatal lányt. –Emberek, tudjuk, hogy már türelmetlenül várjátok a feltörő tehetségünket, ezért hagy mutassam be nektek, Alice Frewent. –Ali dühében, ördögi mosollyal lépked az emelvény felé. Barátja átadva neki a helyet, lesétál a közönség közé, majd a bűntársakkal pacsizva, vigyorogva fordul a lány felé. Alice mély levegőt véve, leül a színpadon elhelyezett székre, majd körbepásztázva a helyiséget, kiveszi gitárját a tokból. Megpengetve a húrokat, a srácok üdvrivalgásba kezdenek, majd csendre intve a többieket, figyelmüket újra a lányra összpontosítják. Alice már éppen elkezdené kedvenccé vált számát, de egy részeg ember felmászva mellé, a gitárért nyúl. Segélykérően figyel a srácokra, akik nyomban le is rántják a férfit.
A lány immáron már csak a zenére figyel, és átadva magát annak a mennyei érzésnek, énekelni kezd. Bruno Marsnak van egy száma, amit ő kicsit átírt, és lelassította az egészet. A közönség néma csenddel figyeli az apró lányt, aki a szám végén mosolyogva nyitja ki a szemét, majd hála a visszatapsolásnak, egy kicsit gyorsabb tempójú zenét kezd el lefogni bundjain. (Kowalsky meg a vega - Így szép, így jó) A szám közepén kinyitja a szemét, majd metsző nézéssel, barátja pillantását követi. Senki nem érti azt a szöveget, amit a lány olyan beleéléssel énekel, mégis élvezik a belőle áradó energiát. Hatalmas tapsvihar követi az utolsó hangokat, mire a lány boldog tekintettel kémleli ismét körbe a bárt. Egy fiatal sapkás fiú ül a pultnál, mire Ali felpattanva a székről, gyors léptekkel felé közeledik. A srác észrevéve a lányt, sietős léptekkel fizet, majd távozik. –Alice, ez valami fantasztikus volt! Mit énekeltél utoljára? –Steven, az egyik legjobb barátja siet a lány után. –Ali, itt vagy? Föld hívja Alit, Ali jelentkezz. –barátja meglengeti kezét a lány szemei előtt, de az semmire sem reagál, csupán kezébe nyomva a gitárját, lekapja a magas sarkú cipőjét és futásnak ered. Érdeklődő tekintettel nézik mozdulatait, de pár másodperccel később a lány már az utca kövén szalad. A sapkás fiú hátranéz, majd észrevéve a loholó lányt, ő is felveszi az iramot. Kívülről ez egy macska-egér játéknak tűnik, de tekintve az éjszakai időpontra, nem látja őket senki sem. Alice mindig is jó futó volt, és ezt most is megpróbálta bebizonyítani.
Úgy tűnik, hogy akit üldöz, nem ismeri annyira a várost, így egy kis utcán letérve, megpróbál elé jutni. –Vajon miért adott nekem annyi pénzt egy évvel ezelőtt? Ki ő egyáltalán? –ezek a kérdések vízhangoznak a fejében, de választ nem kap rá. Kiérve a kis utcából, közvetlenül a srác előtt áll meg, aki ezzel elveszítve lendületét, a lánynak rohan. Jajgatások közepette a lány feltesz egy kérdést. –Ki vagy te? –a srác mélyen belenéz a lány szemébe, majd rejtélyesen válaszol. –Az, aki segíteni fog megvalósítani az álmaidat. –hirtelen felpattanva újra futásnak ered. Ali egyedül marad az utcán, majd a hihetetlenül barna szemekre tud csak gondolni, és arra a bársonyos hangra, ami számára megnyugtató, mégis feszélyezett választ adott…
Erős ütést érzek az arcomon, ennek segítségével visszatérek a kórház fertőtlenítőtől bűzlő világába. Uni érdeklődve kémleli az arcom, de semmit nem mutatok most rajta. Nem szabad. Egy szempár jár állandóan a fejemben, és egy megérzés azt súgja, tudja ki az. De ő nem lehet! Hiszen nem is ismerjük egymást. Csak párszor beszéltünk, de ez még nem jelenti azt, hogy ő akart volna segíteni nekem pár évvel ezelőtt.
- Unai?!
- Hmm? –fáradt szemei teljesen beduzzadtak.
- Ne haragudj rám. De megint volt egy álmom. –úgy néz rám, mint akit jó erősen pofon vágtak. De azt hiszem, ezt én mondhatnám, és nem ő.
- Azt hiszed, hogy álmodtál? –hitetlenkedő nézése következtében, kicsit elszégyellem magam.
- Igen…
- Nem álmodtál Ali, megint rohamod volt. Szerinted meddig mehet még ez így? Miért nem mész már el egy…
- NEM! Eszedbe se jusson kimondani azt a szót. Nem kell nekem semmiféle agy kurkász. Semmi szükségem nincs ilyen hülyeségekre. Uni legalább te érts meg! Kérlek…- hangom fokozatosan halkul el. Mondatom elején még ordítottam egy intenzív folyosóján, a végére pedig sírógörcsöt kapva húzódok hátrébb a fiútól.
- Shh, Ali, nyugodj meg kérlek. Sajnálom. –már nem tudom megkérdezni, hogy mégis micsodát? Hiszen én borultam ki, nem ő. Én rendeztem patáliát, nem ő. Egy apró szúrás következtében teljesen elgyengülök, majd az álmok mezejére lépve rájövök, Uni elárult.
(Unai)
Nem tehettem mást. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Önkéntesen sohasem egyezett volna bele egy kivizsgálásba, de az orvos közölte velem, előbb utóbb nagyobb baja lesz. Azt azért mégsem várhattam meg. Nem veszíthetek el még egy számomra fontos személyt. Jó, persze képletesen értve, hiszen Iker még nem halott! Csupán kómába esett. De miért borult vajon ki ennyire a lány a hír hallatán? „Francba Unai! A legjobb lányba szerettél bele.” De ez szerelem egyáltalán? Vagy csak valami ösztönös cselekvés? Az a baj, hogy az élet legfontosabb kérdéseire sohasem kapunk választ. Ebből pedig már elegem van!
Egy a lényeg. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt azért, hogy a családom felépüljön. Apropó, család. Anyáék még csak nem is tudják. Bár az biztos, hogy a hírekből értesültek már, hiszen ez a második nap. Bravó Unai. A szüleid a sajtóból tudják meg a dolgokat. Ezért fogok én még egy kisebb lecseszést kapni…
Érdeklődve nézek az ajtó felé, hiszen egy nagyobb tömeg indul el felém. A düh magától lobban fel testemben, de amikor meglátom az alakokat kirajzolódni, legjobb barátom nyakába ugrok.
- Hogy van?! –Sergio szokásos módon pergő nyelvvel kezd el beszélni. Nem hallottam amúgy még olyan spanyolt, aki ilyen beleéléssel tud minden egyes szót kiejteni a száján.
- Balesete volt. –gondolatban ügyesen vállon veregettem magam, hiszen olyan mondtam, amit még talán Romániában is tudnak már.
- Konkrétabb dolgot mondj már, fiam! –Mourinho félelmetes megjelenése most csupán a helyzet miatt ilyen. Ezt a férfit már nagyon megkedveltem, sőt felajánlotta, hogy a Real Madrid Castillaban biztos helyem van, ha szeretném.
- Szilánkosra tört a sípcsontja. De ez még a kisebb baj. Megműtötték, de ha járni akar, akkor nem folytathatja a focit. –hitetlenkedő pillantásoknak hála, fejemet lehajtom, majd magamban azt hajtva, hogy „egy pitbull vagyok”, megpróbálok nem kisgyerek módjára sírva fakadni.
- KisCasillas, miért van olyan érzésem, hogy ez még nem minden?! –a francba veled Ramos.
- Ezt nem akartam olyan részletesen elmondani. De mivel Iker igazából kapus, ezért ha azt nézzük a lábára nincs olyan nagy szükség, mint a karjára. Persze kirúgások vannak, de ezt azt hiszem, nem nektek kell magyaráznom. –az egyetértő bólogatásoknak hála, tüdőmből hatalmas sóhaj szakad fel, majd körbetekintve a társaságon, monoton hangon kezdem mondani a további diagnózist. –A karján, mint tudjátok, volt egy ortézis. Azért nem ment edzeni. Elvileg tegnap reggel sem indulhatott volna el, de nagyon összeszólalkoztunk, így mérgében felétek vette az irányt. Ekkor történt a baleset. A válla alapból nem volt 100%-os, de most még a kulcscsontja is eltört, és a szalagok is megszakadtak, amit újfent műteni kellett. Nem lehet többet kapus. Hogy hogyan adagolom ezt be neki, még fogalmam sincs. De kérlek Mourinho, valamit találjatok ki. Nem fogja kibírni ezt a hírt! –könyörgő hangom, a végére elcsuklik. -6 órán át műtötték, majd amikor kihozták a műtőből, és az orvos közölte velünk, hogy mi van, leállt a szíve. Visszavitték, háromszor próbálkoztak azzal, hogy újraélesszék, ami hál istennek sikerült is. Azt mondta az orvos, hogy ha harmadjára sem sikerült volna, akkor feladták volna ezt az egészet, de szerencsére erre nem került sor. Mivel több, mint 5 percet töltött halott állapotban, ezért nem tudják az orvosok sem, hogy mennyi károsodás jött létre ezalatt az idő alatt. –mélyeket sóhajtva próbálom magamba lehelni az összes életerőmet, de valahogy nem jön össze.
Egy hangos szipogást hallok, majd megpillantom Sergio feleségét. Larissa, mint mindig, most is tökéletes formában jelenik meg.
Egy hangos szipogást hallok, majd megpillantom Sergio feleségét. Larissa, mint mindig, most is tökéletes formában jelenik meg.
- Hallottam a híreket, hol van most?! –ideges hangját meghallva, bennem is újra fellobbannak ezek az érzések, majd a szoba felé mutatva közlöm vele, a legrosszabb dolgokat.
- Kómában van, és nem mehet be hozzá csak egy ember, az sem maradhat sokáig. –több ember hangulata még jobban megfagy, majd egymásra tekintve próbálják kitalálni, hogy mitévők legyenek.
- Unai? –bájos tekintetével rám néz, majd csapzott hajába beletúrva, megrezegteti a szempilláit.
- Bemehetsz nyugodtan. Én nem bírnám még ki azt a látványt…- közelebb lép hozzám, majd egy apró puszit adva az arcomra, karon ragadja Sergiot.
Hangos sikítás rázza meg a kórházat, mire a lépcsők felé szaladva, a harmadik emelet felé veszem az irányt. Alice hangja fájdalmasan víz hangzik a fülemben. Nem kellett volna ezt tennem. De nem szeretném, ha valami baja lenne. Azt nem viselném már el.
- Unai! Unai! Unai! –nevemet zokogva ejti ki, majd az ápolót próbálja megrugdosni. Viccesen hangzik, hiszen egy apró lány nem ér semmit sem egy debella állat ellen. Nem értem a miértjét, de amikor belépek a kórterembe, és meglátom a szobatársait, ráadásul azt, amit csinál vele az ápoló, az agyam teljesen elborul.
- Maga mégis mit csinál?!
- Lekötözöm a lábát. Az egyik keze már kész. Miért? –odalépek az ágy mellé, majd végigsimítva Ali arcán, gyengéden kezdem kibogozni a kezét. –Uram, ezt maga nem teheti! –magabiztos tekintettel nézek a szemeibe, ezzel is sugallva, hogy bármire képes lennék ezért a lányért. A szobatársai furcsa hangot adnak ki, így szétnézek köztük. Szabályosan már rettegés közben próbálom meg kiszabadítani a lányt, hiszen ezek a nők nem épek. Miért került Ali idegbetegek és fogyatékosok közé?! Ezért nem akarta ő ezt. És én mégis a tudtán kívül belerángattam ebbe az egészbe.
- Unai. Menj Ikerhez. Nem akar már élni. –sírva ejti ki a mondatot a száján. Honnan veszi ezt a lány? Eltépve a karját rögzítő bőrszíjat, kezembe veszem apró testét, majd a lift felé rohanva, minél hamarabb a bátyámhoz akarok érni.
Kilépve a szerkezetből, az első, amit megpillantok az-az, hogy Larissa és Sergio összeroskadva ülnek az egyik műanyag széken. Lerakva melléjük Alit, félve indulok el a kórterem felé, amit immáron már üresen találok…
