Sziasztok!
Elnézést azért, hogy hosszabb időre eltűntem. Talán ez lett az eddigi fejezeteim közül a legrövidebb, azért remélem ugyanolyan örömmel fogjátok olvasni, mint eddig!:) Remélem tetszeni fog.
Ennél nagyobb szívás talán nincs az életben. De ez szerelem? Vagy csak fellángolás? Egyáltalán Iker mit érezhet iránta? Igazából fogalmam sincs. Viszont minden áron meg kell védenem Alit, és ha azon fog múlni, össze fogok vele jönni. Iker úgyis hatalmas baklövést készül elkövetni, amiben nem nyer majd támogatást. Efelől biztos vagyok!
Fejemet homlokának döntöm, kissé vizes haját simogatva ringatom az ölemben. Reszelős sóhaj szakad fel a torkából, mire érdeklődő tekintetemet ráemelve, várom a reakcióját.
- Unai, én félek. –Ali mindig is erős lány volt. Mindent átvészelt, és a legtöbbször senkinek sem szólt arról, hogy mi történik vele. Megpróbálta egyedül megoldani a gondjait, és sose pakolta másra a terhét. Most mégis törékenynek tűnik, és nem csak alkatilag, hanem lelkileg is.
- Nem lesz semmi gond. –magabiztos tekintetem elmerül sötét barna, már-már fekete szemeiben, majd még magamat is meglepve ezzel a cselekedettel, a szájához hajolok. Apró puszit lehelve mézédes ajkaira, kicsit távolabb húzódok és figyelemmel kísérem a mozdulatait. Egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni. Apró kezeit ismét arcomra simítja, majd lágy csókot adva, megnyugtatja fáradt lelkem. –Köszönöm.
Kislányos mosolyát elnézve, örülök annak, hogy szó szerint összefutottunk az első napon. Nem is tudom, hogy ha akkor nem megyek neki, most ismerném-e egyáltalán. Az addig rendben van, hogy egy iskolába járunk, de vannak olyan emberek, akik ismernek engem, de én őket nem. Bár ha azt nézzük, ez nem meglepő.
Viszont nem csak annak örülök, hogy összeütköztünk, hanem annak is, hogy a bizalmába tudtam férkőzni. Közel engedett magához, viszonylag rövid idő alatt. Voltak, sőt vannak lánybarátaim is, de Ali valamiben különbözik tőlük. Ő törődik velem, és nem érdekli más ember véleménye. De vajon ő mit gondol rólam? Fontos vagyok neki? „Unai, hiszen hívtad és itt van. Miért ne lennél fontos neki?” Na, remek. Nem elég az, hogy a bátyámnak balesete volt, most műtik, nem tudok róla semmit, még saját magammal is elkezdek veszekedni.
Fáradt sóhaj hagyja el számat, mire az ölemben ülő lány, rám emeli szomorú szemeit. Már vagy négy-öt órája bent van Iker a műtőben, és semmit nem tudunk róla. Nem igaz, hogy nincs egy orvos, vagy egy nővér, aki közölné velünk az állapotát. Az ember azt hinné, hogy minden úgy történik, mint a filmekben. Erre sehol semmi.
Alice felrakja a lábait a mellettem lévő székre, majd közelebb húzódva hozzám, fejét nyakamhoz hajtja. Kezemet automatikusan fonom szorosabbra derekán, majd a másikkal gyengéden simogatni kezdem a hátát. Pár pillanat múlva már csak az összefüggő szuszogását hallom, ami megmosolyogtat. Erősnek kell lennem. Bármi is történik.
Egy órával később körülbelül, bár az időt egyáltalán nem mérem azóta, amióta átléptük a második tétlen órát. Egy orvos lép ki fáradt tekintettel az ajtón, majd elindulva felénk, mélyen a szemeimbe néz.
- Jó estét! Ön Iker Casillas rokona? –hatalmas bólintásom után kezet fogok vele, majd szavaira összpontosítva, figyelem az életmentő mondatait. –Mint ahogy azt észlelhette, hat órát töltöttünk bent a műtőben. A sípcsontja szilánkosra tört, nagyjából helyrehoztuk.
- Elnézést, hogy közbeszólok. De ugye futballozhat még?! – kétségbeesett hangom hallatán, kezeit vállamra helyezi, majd folytatja a jelentést.
- Sajnos, ha járni akar, akkor nem. De mivel ő kapus, ezért van ettől nagyobb problémánk is. A kezén volt egy ortézis, ami azt jelenti, hogy már amúgy sem volt 100%-os állapotban. Most viszont eltört a kulcscsontja, amit szintén meg kellett műtenünk, és a szalagok is megszakadtak. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de sajnálattal kell közölnünk, hogy többet nem futballozhat a bátya. Az egészsége múlik rajta, amit gondolom, nem akarnak kockáztatni. Két bordája megrepedt, viszont a lengőbordáját el kellett távolítanunk, ugyanis nagy volt a veszély arra, hogy valamilyen fontos szervet felsérthet, esetleg átszúrhat. –szavai hatására sokkot kapok. A bátyám, aki titkon a példaképem, többet nem űzheti azt a sportot, ami az életét jelenti. Hogy fogom ezt beadagolni neki? Hogy fogja megmondani a csapattársaknak, hogy a kapitányuk többé nem lép a pályára?
- Csak van valami terápiás megoldás! Kérem, mondja, hogy van! – könyörgő hangomra csak nemlegesen rázza a fejét, majd egy „Sajnálom!” szó után, magunkra hagy. Ali csendesen pihen még mindig az ölemben, de én már nem tudom tartani magam. Szégyen, nem szégyen, talán most jön ki rajtam a kezdeti sokk.
Arcomat két vékony csík ékteleníti, de erőm sincs már arra, hogy letöröljem könnyeimet. Megsemmisülve ülök a kórházi műanyag széken, ölemben egy lánnyal, és azon agyalok, hogy mit fogok mondani a bátyámnak. Elég érdekes személyiség vagyok, ugyanis ez az egész baleset két érzést váltott ki belőlem. Repesek az örömtől, hiszen Iker él, és egyelőre maradandó károsodása nincs. Tekintek itt arra, hogy minden végtagja még a testén található. Viszont ott van a negatívság is, miszerint többé nem lehet focista. De mellette kell lennem, és segítenem kell átvészelni neki a nehezebb hónapokat. Beszélnem kell Mourinhoval, aki már biztosan értesült a hírekről, hátha van valami terápiás mód, ami segítségével újra a régi lehet Iker. Meg kell tenniük. Meg kell gyógyítaniuk! Ha kell embert ölök, csak legyen a régi.
De talán mindenben az a legrosszabb, hogy ezen a napon akár el is veszíthettem volna. Ráadásul nem éppen a testvéri szeretet árulkodott az utolsó beszélgetésünkben. Talán az ember a nehezebb időkben fogja fel, hogy egy adott családtag mit jelent neki. Hogy mi lenne vele nélküle…
(Alice)
Unait megpillantva a folyosón, a szívem összeszorult a látvány miatt. Gyorsítva a tempómon, az utolsó métereket már futva teszem meg. Nyakába borulva próbálom nyugtatni, de amikor kiejti azt az egyetlen mondatot a száján, apró sikoly hagyja el a számat. „Balesete volt.” Ez a mondat ismétlődik a gondolataimban, ezt hallom mindenhol. Fogalmam sincs, mit érezhet most a fiú, de valahogy át tudom érezni. Többször mesélte, hogy a szüleivel is teljes mértékben megértik egymást, de talán egyedül fivére tudja átérezni azokat a dolgokat, amiket ő ebben a korban megél. Hát persze, hiszen Iker az idősebb, ő is átélte már a csalódást és társait.
Próbálom megnyugtatni Unit, ami hellyel közel sikerül is, mégis a legjobban a lelki világát féltem. Szemei ajkaimat pásztázzák, majd rövid időn belül megérezhetem száját számon. Kisfiús tekintettel pillant rám, de én megszüntetve a közöttünk elterült távolságot, megcsókolom. Lelki szemeim előtt megjelenik Iker arca, de a hangja összefüggő masszaként zúg a fülemben. Egy ház előtt ülünk az utcán. Amikor közelít, hátrébb csúszok.
Elég gáz dolog, hogy a fiatalabb Casillasszal csókolózok, és közben az idősebbre gondolok. Elszakadva ajkaitól, fejemet a vállához hajtom, majd az álmok világába átlépve, mosolyogva figyelem a fürdőszobámat.
A fürdőszobában egy fiatal lány tevékenykedik, de néha-néha gondolataiba merülve bámul maga elé. Kintről neszezés üti meg a fülét, így megfogva kedvenc testápolóját, kilép az ajtón, ahol egy helyes férfi várja. Arcát nem látom, viszont a lány nagyon is tudatában van azzal, hogy ki lehet a titokzatos személy. Barna szemei melegséget árasztanak, és az a tekintet, ahogy a lányra néz, filmbe illő. –Pólót és azt az izét vedd le, megmasszírozom a hátad. Rád fér, ha már egész nap boldogítani fogsz. –csilingelő hangjában felfedezem sajátomat, így az arca kiélesedik szemeim előtt. Bekapcsolja a gépén a zenét, majd halk dúdolással a férfi derekán helyezkedik el. Hátára nyomva a krémet, egy kicsit megugrik a barna szempár tulajdonosa, majd rosszallóan csóválja meg a fejét. - Gondoltam megkímélsz, és elsőnek a kezeidbe nyomod, és utána kened szét a hátamon. –hangjára hátamon kellemes bizsergés fut végig, így közelebb lépdelve az ágy felé, külső szemlélőként kezdem el figyelni a párost. Jobb vállán hatalmas folt éktelenkedik, így a lány csupán végigsimít rajta, és a másik oldal felé veszi az irányt. –Nem fáj az annyira, nehogy azt hidd! –mondatán jót mosolygok, majd leülve a földre figyelem édes arcát, ahogy elalszik. Szívem meglódul, de nem értem a miértjét. Ki volt nekem ez a férfi? Egyáltalán ki ő? Kérdésemre nem kapok választ, viszont a laptop előtt ülő lány mögé lépve, megpillantom Unait a képernyőn.
Ennek a férfinek jó teste van, és a szemei hasonlítanak Uni szemeihez. –Istenem Ali, gondolkozz már! –halántékomra szorítva kezeimet, szemeimet összeszorítom, számat pedig apró vonallá préselem. A fájdalom pillanatok alatt ragad magával, így a földre esve halk szitkozódásba kezdek. A barna szemű férfi felül az ágyon, majd mellém lépve, hátamra simítja kezét. –Mond kislány, jól vagy? –hangja áramütésként hat rám, majd mikor kirajzolódnak a markáns vonások, aprót bólintva emelem kezeimet az arcához. –Szeretlek. –egy szó, mégis mindent kifejez. –Én is szeretlek. Ali, kérhetek tőled valamit? –a lány még mindig a laptopját figyeli, így határozott bólintással Iker arcát kezdem el kémlelni. –Vigyázz helyettem is Unaira. –a levegőm bent akad, tüdőm sípolni kezd. Ez most valami célzás? Fel akarja adni?
Zokogva ébredek fel, és tudatosul bennem az, hogy még mindig a kórházban vagyok. Unai teste megrázkódik, majd erősen magához szorítva kezd el szipogni. Az orvosok gyorsan lépkednek a folyosón, majd a műtő felé rohanva, kinyitják az egyik ajtót, ahol megpillantom Ikert. Több ember állja körbe, és kiabálva utasítják egymást a cselekvésre. Kezeimet számhoz kapom, és az álmomban szereplő mondatot felidézve, magamhoz szorítom barátomat. „Vigyázz helyettem is Unaira.”
Felpattanva a fiatal srác öléből, egészen az ajtóig szaladok, majd belépve a helyiségbe, Ikerrel kezdek el kiabálni.
- Iker, kérlek. Iker! Ne hagyj itt minket. Nem teheted ezt meg a testvéreddel, hisz szüksége van rád! –két férfi elindul felém, közben Unai megjelenik az ajtóban, és megfogva a derekamat, elemel a földről és kihúz az ajtón. Vergődök kezei között, ütöm szegényt ahol érem. Iker mellett akarok lenni.
- Nyugodj meg Alice. Bízom benne, hidd el, erős férfi! –elcsukló hangjára felfigyelve, megfordulok kezei között majd átölelve férfias testét, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Önző ember módján, az előbb csak magammal törődtem, és nem figyelve barátomra, hisztit rendeztem. De igazából miért is? Hiszen ez csak egy álom volt. Talán a titkos vágyam? De nem is ismerem Ikert. A fenébe is! Miért álmodtam már vele másodjára? Ráadásul külső szemlélőként.
- Unai én félek. –halk hangomra felkapja a fejét, majd érzelemmel teli tekintettel néz a szemeimbe.
- Hidd el Ali, én is. –szomorú hangjára hatalmasat sóhajtok, majd a műtőajtót kezdem el szuggerálni.
Fél órával később, csalódott tekintettel egy orvos lép ki az ajtón. Szívem hatalmasat dobban, ugyanis a szemében sajnálatot és részvétet láttam megcsillanni…
