Sajnálom ezt a rengeteg késést, de remélem egy kicsit kárpótollak titeket ezzel a fejezettel.:$ Remélem tetszeni fog, és már alul megcsináltam a "vélemények" sávot. Szavazzatok úgy, ahogy érzitek:) Jó olvasást.
(Alice)
Pár perc agyalás után, sóhajtva állok fel a kényelmetlenné vált ágyról. Megfogva felsőm alját, egy fura érzés markol szívembe. A levegőm bent akad, majd megszédülve visszahuppanok az ágyra. A tüdőm sípol, az oxigén akadozva áramlik a tüdőmbe, de mély levegőt véve megpróbálom ezt a kezdeti sokkosságot áthidalni, hiszen ha még egy napot itt kell szenvednem, teljesen begolyózok.
Óvatosan felállva, megkapaszkodom az ágy szélében, majd gyorsan átöltözve, összepakolom a szétdobált ruhákat. Kilépve a zsúfolt folyosóra, pár pillanat kell még ahhoz, hogy hozzászokjak a zajhoz. Fab mosolyogva indul el felém, majd egy kacsintás után megfogja a kezemet, és a kijárat felé kezd el vezetni.
- Annyira jó lesz! Újra együtt, és most már senki nem állhat közénk! –ádáz tekintetére újra elönt az-az érzés, amitől még a kórteremben lettem rosszul, de kijutva a friss levegőre, a szorító érzés pillanatok alatt elmúlik.
- Hát persze Fabio. –apró mosolyt megeresztve felé, kihúzom a kezem a szorításából, majd csörgő telefonomat elővéve, szívem hatalmasat dobban.
A készülék ütemesen zenél, Uni vigyorgó feje kellemes tompaságot biztosít fáradt testemnek. Ha tényleg igaz az a része, hogy valójában azért változott meg mostanában ennyire, mert féltékeny, akkor jobb lesz, ha kerülöm. Barátom érdeklődő tekintettel fordul a telefonom irányába, mire bizalmatlanul mérem végig. Nem értem miért kell ezt csinálnia! Soha nem adtam szerintem okot arra, hogy féltékeny legyen. De lehet, én csinálok valamit rosszul, hiszen állítólag a legjobb fiú barátom szerelmes belém, és az eddigi kapcsolataimból is hiányzott a kölcsönös bizalom. Mogorva tekintettel pattanok be a kocsiba, majd tüntetően az ablak felé fordulva, szuggerálni kezdem a tájat. Bár már ott tartanék, hogy megfogom a gépem, és utazok az egyik focicsapat meccsére. Az lenne a legjobb. Egy kicsit kikapcsolódni, és távol lenni azoktól a személyektől, akik legbelül megkeserítik az életemet. A kis készülék azóta is ütemesen rezeg, immáron lehalkított állapotban.
- Miért nem veszed fel? –érdeklődő hangjára csak megvonom a vállam, majd a rádióban lévő új slágert felhangosítva, dúdolni kezdem az ismerős dallamot. Jó lenne megnézni azt a filmet, amiben a latin sláger is szerepel. Mindig is érdekeltek a kocsik, de szegényes körülményünknek hála, semmi lehetőségem nem volt az efféle luxushoz.
Valahogy jelen pillanatban annyira magányosnak érzem magam. Engedve a jótékony sötétségnek, pilláimat lecsukva kezdem el énekelni kedvenc soraimat. „I tried to be perfect, but nothing was worth it, i don't believe it makes me real.” Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat, majd kicsit elbóbiskolva, elmerülök az álmok tengerében.
A focistadion lelátóján, egy fiatal lány ül búslakodva. Egyedül érzi magát, de mégis a zenének hála annyira kikapcsolódik, hogy azzal sem törőd, amikor egy férfi leül mellé és őt kezdi el kémlelni. A szomorú dallamok hatására arca fájdalmas grimaszba torkoll. Felpillantva az égre, csukott szemmel várja a hűtő cseppeket, ami a sötét felhőkből érkeznek. A fiatal férfi óvatosan végigsimít a hátán, mire a lány hangos zokogásba kezd. Hirtelen felpattanva kezei közé veszi a nőies ujjakat, majd egy erősebb rántás segítségével, felhúzza a megkeseredett nőt a székekről. - egymás szemeibe nézve egy pillanatra, a gyomromban apró pillangók keletkeznek. A legjobban az bosszant, hogy nem látom a férfi arcát, viszont a kislányos vonások mögött, felfedezem magamat. A sötétbarna tekintet déjá vuként hat rám, de a markáns, mégis kisfiús arc, még mindig nem rajzolódik ki előttem. - Karon ragadva a lányt egy apró folyosó felé kezdi el vonszolni, mire az fáradt, már-már robotos mozgással követi a focistát. - Gyere, menjünk be az öltözőbe. Még nincs itt senki, meg tudod szárítani a hajad, és addig keresek valami ruhát a hosszabb edzőcuccok között. Ha gondolod le is tusolhatsz, senki nem fog rád nyitni! –hangja hatására a pillangók egyre erősebb szárnycsapkodásba kezdenek, ezzel idegesítve még jobban a kívülről szemlélő énemet. Ez biztos csak egy álom lehet. –A lány kezei könnyedén érintik a törölköző puha anyagát, majd hálásan felnézve a férfi arcára, végre én is megláthatom a vonásait. Felismerve az ismerős arcot, aprót sikítva a szám elé kapom a kezem.
Hangos szuszogással ébredek fel a kocsiban, Fabi forró kezei a könnyeimet törlik le. Elhúzódva mellőle próbálom rendezni a légzésemet, de minduntalan visszagondolva álmomra, Iker kedves mosolya jelenik meg előttem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy most az egyszer nem emlékeket láttam, csupán álmodtam. Hiszen soha nem volt még arra példa, hogy egy külön személyként figyeljem végig az eseményeket, ráadásul még önálló gondolatra is képes legyek. Amit viszont teljes mértékben nem értek, az nem más, mint a reakcióm. Amikor belenéztem a szemeibe, a szerelmes regények által emlegetett pillangók repkedtek a hasamban. Bár ezt csak arra tudom igazából fogni, hogy a lelkem legmélyén próbál valamit üzenni. Próbálja tudatosítani az agyamban, hogy Fabio nem hozzám való. Azt a részt viszont még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy én mit is keresek spanyol barátom oldalán. Valahogy ezek a dolgok teljesen kiestek.
Az is érthetetlen még számomra, hogy-hogy emlékezhetek Unira? Hiszen ha barátomra emlékszek, akkor elvileg a Fabival együtttöltött szerelmes pillanatoknak is be kéne ugrania, de ilyen egyelőre még nem történt meg. „Gyerünk, Ali gondolkozz!” Agyamat megregulázva próbálom az emlékeket a felszínre hozni, de fejem erős lüktetése hamar kettétöri a terveimet. Felszisszenve szorítom halántékom egy pontom, de a fájdalom mértéke nem csökken. Utolsó pillanatban megkapaszkodok az ajtóban, majd elveszítve eszméletem, testem a sírástól rázkódik meg.
Egy tizenhat éves lány, törökülésben issza édesanyja szavait. Hatalmas gond volt a családban, de ebből az egészből az apa, semmit nem vett észre. A kislány szóvá tette nemtetszését, mire anya szomorú tekinteteit ráemelte. – Figyelj Ali. Ehhez a dologhoz lényegében neked semmi közöd nincs. –A kislány fájdalmas tekintettel kezdi gyűrögetni a takarót. –Anya, én csak annyit látok, hogy feltűnően jóba lettél egy bizonyos Michaellel. Én megértem, hogy csak a barátod, én megértek mindent, viszont csak azt látom, hogy apa is dolgozik, aztán hazajön, majd este tízkor még alszik, miközben te még Michaellel beszélgetsz telefonon. –sírástól elcsukló hangjára édesanyja szíve összeszorul, majd csalódott tekintetét elfordítva, a padlót kezdi kémlelni. –Sok dologról nem tudsz még. –Csöpi hideg tekintete metszette édesanyja finom vonásait. Az anya- lánya kapcsolat mindig is megvolt közöttük, de talán a legjobban azon a napon nyíltak meg egymásnak a legjobban. –Tudod, én sok dolgot adtam már fel az életemben, és ebbe úgy igazán már az évek során belefáradtam. Sokszor megkaptam, hogy a háztartásunkban csak ő dolgozik, ő adja a családunknak a legtöbb pénzt, de azt nem veszi senki sem figyelemmel, hogy mennyi mindent feladtam miatta. Tudod, ha van, mondjuk 50 dolog, amit a rossz oldalra tudnék sorolni, még a jó oldalon csupán 2 dolog van, akkor is azt mondanám, hogy a mérleg egyensúlyban van. És tudod miért? –nemlegesen rázza fejeit, majd a könnyei maguktól kezdenek el folyni. Szeme hatalmas méretűre dagadt a mai nap folyamán, és az sem tett neki jót, hogy állandóan törölgetnie kellett a sós cseppeket. –Azért Ali, mert világra hozhattam egy ilyen remek gyermeket, amilyen te vagy. Te vagy az, aki segít ellensúlyozni azt a sok rosszat, amit édesapádtól kaptam. –a kislánynak talán ez az egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a mécses véglegesen eltörjön. Fejét egy párnába temetve, testét rázta a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul folytak, és abban a pillanatban jött rá, hogy mekkora döntés elé keveredett édesanyja. Soha nem látta be normálisan az adott helyzetet, de fogalma sem volt arról, hogy a szeretett személy ennyire szenved már ebben a kapcsolatban. –Nem akartam neked elmondani, de mikor én voltam fiatal, anyám ugyanígy megosztotta velem a dolgokat. –könnyes tekintettel felnézett példaképére, majd remegő szájjal ölébe hajtotta fejét. Az anya ujjai automatikusan simítottak végig a hosszú hajon. Egykoron neki is derékig érő haja volt, csak sajnos a már kialakulóban lévő betegsége meggátolta abban, hogy sötét frizuráját megtartsa. –Mikor összeházasodtam apáddal, megegyeztünk, hogy nem lesz az, ami az ő szüleivel, vagy az enyémmel volt. Tudod a nagyszüleid egy háztartásban élnek, de egyáltalán nem is szólnak már egymáshoz. Az én apám pedig volt, hogy egy-egy idegesebb pillanatában megverte az anyámat. Erről természetesen én nem tudtam, így amikor ugyanennyi idős voltam, amennyi most te vagy, kicsit lesokkolt az a hír, hogy apám képes volt ezt megtenni a szeretett nővel. –Ali szemeiben hitetlenkedés szikrái csillogtak meg, majd magabiztos tekintettel ült fel az ágyon, és édesanyja tekintetébe nézve, félhangosan kezdett el beszélni. –Én biztos vagyok abban, hogy apa nem lenne képes megütni egy nőt. Addig nem süllyedne le. –anyja szemeiben könnyek csillantak meg, majd két nedves csíkot hagyva az arcán, a lepedőn landoltak. A kislány félve nézte a könnycseppek útjait, reménykedett abban, hogy édesanyja nem rengeti meg apja iránt érzett tiszteletét. –Tudod Ali, alig voltunk két hónapos házasok. Valami olyan mondat hagyta el a számat, ami apádnak nem tetszett, így egy jókora pofont lekeverve, a falnak csapódtam. Természetesen összeszedve a maradék erőmet, amit nem vett el az ütés ereje, elé álltam és közöltem vele, hogy ez volt az első és egyben utolsó, hogy kezet mert rám emelni. –a kislány a szájához kapva, hatalmasra tágult boci szemekkel nézte anyját, majd megértve az évek alatt összegyűjtött sérelmeket, hatalmasat bólintva kijelentette a legfontosabb mondatot. –Bárhogy is döntesz, én, támogatlak…
Reszkető sóhajjal ébredtem, immáron az ágyamban, majd baloldalra fordulva, szívem erős dobogásba kezdett. Fabio félmeztelenül feküdt mellettem, és hatalmas szuszogásokkal adta tudtomra, hogy elnyomta az álom. Letörölve kikívánkozó könnyeimet, mérgesen a fürdőbe baktattam, majd magamra zárva az ajtót, a kádat forró vízzel töltöttem meg. Vaníliás habfürdőt téve a vízbe, halkan kibaktattam a szobába, majd a telefonommal ismételten visszatértem a gőzzel megtelt helységbe.
Csalódott tekintettel néztem bele az egészalakos tükörbe, majd fanyar mosollyal megállapítottam, hogy ismét fogytam. Nem tudom mi lehetett az oka, valószínűleg megviselt most a kórház is, de amúgy is csontos alkatom, egyre vékonyabb. Levéve a még rajtam hagyott melltartót és bugyit, beszálltam a hatalmas habok közé. Ez kellett már az én szervezetemnek! Sajnos ilyen lehetőségem nem volt a kórházban, pedig úgy gondolom, hogy egy kis zenével, és habfürdővel minden gondot el lehet pár pillanatra felejteni. Számomra pedig most a felejtés szón volt a hangsúly. Telefonom füleseit fülembe helyezve indítottam el a pörgős dallamokat, majd ellazulva kezdtem el halkan dúdolni a számokat.
Sajnos a kórházi rossz előérzetem még mindig nem múlt el, és az sem hagyott nyugodni, hogy Unai legalább tízszer keresett. Az agyam egyetlen nevet szajkóz, de az a személy biztosan az edzésen vetődik a labda irányába. Elképzelve egy jelenetet, hogy Iker vetődik a labda irányába, de egy rossz esés után fájdalmasan zuhan a földre, kiráz a hideg, így még jobban elmerülve a kellemes habok között, tovább dúdolom kedvenc számaimat, immáron már kikapcsolva az agyamat a rémképek elől.
Pár másodperccel később a zene megáll, ami általában SMS fogadásánál, vagy esetleg bejövő hívásnál történik. Itt az előbbi dominált, ugyanis Unai neve villogott a kijelzőn. Megnyitva az apró borítékot, remegő kezekkel olvastam a mondatát. „Szükségem van rád, a kórházban vagyok. U.”
Kipattanva a kádból, ügyesen egyensúlyozok, hogy ne huppanjak el a csúszós talajon, majd gyors törölközés után átszaladtam a szobámba. Persze még az ajtóig settenkedtem, hogy Fabio ne fogjon gyanút, majd onnan végigloholva egy fél folyosót, besurrantam a szobám ajtaján. Amit először kézhez kaptam, magamra öltöttem, majd gondolkozás nélkül felkapva az irataimat és a kocsi kulcsot, elindultam a feljárón álló autó felé.
(Unai)
Mérges voltam mindenkire, így most talán jól jártak a diákok és a tanárok is, hogy békén hagytak az órákon. Az-az érdekes, hogy azóta vagyok ilyen idegbeteg, mióta Ali a képbe jött. Addig azt hiszem én voltam a megtestesült nyugalom, bár azért Ikerrel azt hiszem, senki sem vetekedhet.
Eddig csupán egy órán vagyok túl, de azért én már többes számba beszélek. Mármint így visszatérve a tanárokra. Matekra belépve sokkolt a látvány. Hatvan éves tanárnőmön, Hello Kittys rózsaszín harisnya díszelgett, arról pedig nem is beszélve, hogy a már megszokott kedvességgel vicsorított rám. Piros rúzsa a fogára kenődve ékesíti amúgy is színes természetét. Egy pillanatra hátrahőkölök az ajtóban, majd elhúzva a számat, kimutatom az érzéseimet.
- Tanárnő ma is roppant csinos! –az osztály halk fuldoklásba kezd, majd vigyorogva nézik undorodó tekintetemet. Úgy látszik, ez a nő még mindig nem tudja, hogy igazából nem bóknak szántam a mondatomat, hiszen a feje lassan, de biztosan átvesz egy természetellenes színt. –Jól van tanárnő? Vagy nyissak ablakot? Esetleg hívjam a mentőket? –talán kicsit eltúloztam az aggódást, ugyanis az utolsó szavak már gúnyos hangsúlyban hagyták el az ajkaimat.
- Kifelé! –rikácsoló hangjára csak megforgatom a szemem, majd leülve a helyemre, lepacsizok a haverokkal. –Azt mondtam…- fenyegető hangjára vigyorom szélesedik, de az éppen belépő diri segédje megzavarja a banya károgását.
- Elnézést, hogy óra közben zavarok, de Unai Casillas Fernándeznek velem kell jönnie. –jelentőségteljes pillantását rám emelte, majd egy kis szomorúság csillant meg a szemében.
- Szabad megtudnom, hogy milyen ügyből keresik a fiatalembert? –hát persze. Nem is ő lett volna, ha nem kotnyeleskedik bele a dolgunkba. –Ugyanis az órai magatartása nem megfelelő, állandóan késik, és gúnyolódik velem. –felhúzott orral kémlelte szerencsétlen öltönyös férfit, majd topogva siettette a válaszadásban.
- A bátya balesetet szenvedett, súlyos sérülései vannak, és éppen a műtőbe tolták be, amikor értesítették az iskolánkat. Egyelőre még bent van a műtőben, és igazából nem tudják, hogy mennyi… - felpattanva a helyemről, mérgesen löktem magam mögé a széket. Idegesen hajamba túrva, gyors mozdulatokkal megragadtam a táskám és az ajtó felé indulva még a megilletődött tanárnő elé léptem.
- Magának ehhez semmi, de tényleg. Az égvilágon semmi köze nincs. Jól jegyezze meg azt, amit most mondani fogok. Szálljon le rólam, szálljon ki az életemből. Maga csak egy tanár, akit bármelyik percben kirúgathatok. Szerintem ezt Ön sem akarná. –arcába sziszegem a mondatokat, de egy cseppet sem bánom meg ezt a reagálást. Nem elég, hogy bátyám kitudja él-e még, ez a banya is csak szívatni tud.
Kirohanva a teremből rögtön Ali számát tárcsázom, de úgy tűnik hívásom süket fülekre talál. Miért van az, hogy ha nekem van valakire szükségem, akkor ő sosincs sehol, viszont ha én kellek valakinek lelki szemetesnek, akkor mindenki megtalál?! Mindegy. Ez a része már nem érdekel. Eddig is boldogultam egyedül az életben, ez most is sikerülni fog.
A diri segédje még utánam kiabál, de én már kilökve az ajtót, a tavaszi napsütésben csökkentettem a távot. Ilyenkor áldom anyám eszét, hogy anno e sport miatt íratott erre a főiskolára. Persze itt elsősorban a fotózás található meg, de az egészséges testmozgásnak is hatalmas szerepe van. Gyors tempóba simán lefutottam 5 kilométert.
Megállásom után telefonomon újra tárcsázom kicsi Ali számát, de megint nem veszi fel. Belépve a már ismerős épületbe, a klórszag átitatja a ruhámat, majd a nővérpulthoz sétálva, kérdezgetni kezdek. Mivel még a hármas számú műtőben van, így leülök a szemközti műanyag székekre, majd egy gyors SMS pötyögés után, arcomat tenyerembe temetem.
Nem értem, miért kellett haraggal elválnom tőle? Soha nem csináltunk még ilyet. Ez is amiatt az idióta Sara miatt van. „Öregem, nem foghatod a saját hülyeségedet egy olyan nőre, aki ott sem volt.” A belső hangocskákat kifejezetten gyűlöltem, főleg amikor a legjobb helyzetekben jelentek meg. Ahelyett, hogy helyettük Ali sétálna be az automata ajtón. De ilyenek az emberek. Ha kell valami, akkor mindenki kéznél van, viszont ha már nekik kéne támaszt nyújtani, akkor sehol sincsenek.
- Unai! Unai! Mi történt? – vékony teste nyakamba ugrik, hasa a fejemmel van egy vonalban. Nyugtatólag elkezdi simogatni a hátam, de férfi létemre a könnyek a szemembe szöknek. Világ életemben mindig is a bátyám volt a legnagyobb támaszom. Megvédett bármit csináltam, kiállt mellettem és támogatott. Még egy ideje a lakásában is megtűr, holott neki ott van Sara, akivel elvileg együtt él, de mégse. Hála nekem. –Nyugi. Nem lesz semmi gond. Csak próbálj meg megnyugodni! Kérlek Unai. Tisztán kell gondolkoznod, és el kell mesélned, hogy mi történt. –törékeny teste megrázkódik, de továbbra is apró ujjaival simít végig a gerincem mentén. Megfogva keskeny derekát, lehúzom az ölembe, mire fejét a nyakamba temeti.
- Balesete volt. –rekedt hangomra kicsit megremeg, de közelsége teljesen megnyugtat. – Iker autóbalesetet szenvedett. A műtőben van. Súlyos sérülései voltak, nem tudják, hogy teljesen felépül-e. –kezeimet hosszú sötétbarna hajába rejtem, majd kicsit megemelve a fejét, mélyen a szemeibe nézek. Tekintetem fogva tartja a már-már fekete szempárt, majd egy idő után azon kapom magam, hogy az ajkait pásztázom.
Apró ujjait felemelve végigsimít arcom vonalán, mire becsukott szemekkel élvezem gyengéd érintését. Patrícia óta, semmilyen komoly kapcsolatom nem volt, csupán néha-néha egy-egy alkalmi lány befutott, de a viselkedésük miatt ki is tettem őket körülbelül két hét után. Iker nem nézte jó szemmel ezeket a kapcsolatokat, de mikor Sarat megemlítettem, inkább sértődötten elvonult.
Viszont jött egy lány, aki erős testemre is képes remegéshullámot hozni. Egy lány, aki törődik velem, akit érdekelnek az érzéseim, a kételyeim. Egy lány, aki megváltoztatta a közelében elő emberek életét, és egy lány, akibe a bátyám, és ebben a pillanatban én is szerelmes vagyok…
