Chapter 7.

Sziasztok:) Sajnálom, hogy még csak most hoztam a YAMD-ből az új fejezetet, de az év végi hajtás eléggé leterhelt. Remélem tetszeni fog, és jó olvasást mindenkinek!:)
Mivel Larissa története a végére ért, ezért gyakrabban lesz új fejezet Aliceből:)

(Alice)

Unainak miért kellett ilyen undoknak lennie? Főleg a leendő sógornőjével! Egyszerűen annyira mérges lettem rá, hogy legszívesebben megverném. Na jó, azért annyira mégsem bosszankodom ezen az egészen. Barátom kirohanása után, már nem nagyon akadt látogatóm. Sara még az esti órákban küldött egy SMS-t, ami nagyon jól esett fáradt lelkemnek. Igazából nem bírom a bezártságot. Mindig az a tipikus örökmozgó gyerek voltam. Ha esett a hó, azért mentem ki, ha pedig sütött a nap, akkor meg végképp nem tengettem bent a szabadidőmet. Természetesen vannak olyan emberek, akik kijelentik, hogy a nyarat szeretik, mert meleg van, és persze jön a nyári szünet is. Én minden évszaknak látom a maga szépségét.

Na de most kicsit elhatárolódtam eredeti gondolatmenetemről. Valahogy az első találkozás a titokzatos barna szempárral, egy olyan érzést indított el bennem, amiről fogalmam sincs. A szívem hevesebben vert, és keserű szájízzel néztem a távozó alakot a mai nap folyamán. Váll rángatva fordultam a másik oldalamra, de az emlékek máris magukkal ragadtak.

Sum41-Pieces

„Egy kamaszkorú, barna hajú lány, boldog mosollyal tekint a szülei felé, akik egy hatalmas dobozba csomagolt ajándékot nyújtanak át neki. Arcán a görbe vonal már-már félelmetesen alakul át hatalmas vigyorrá, miközben a csomagolást bohókásan tépi le a meglepetéséről. Egy használt, számára gyönyörű akusztikus gitár húzta meg magát. Mindig is imádta a zenét, de nem volt soha annyi pénzük, hogy művészeti iskolába járhasson, vagy csak egy gitárt is a kezébe vehessen, amire azt mondhatja, hogy „Igen, ez az én szépségem”. Elhatározta egy keddi napon, amikor ugyanis talált egy használt hangszert az utcán, hogy valamikor a jövőben meg fog tanulni játszani. A tárgy sajnos elég rossz állapotban volt az utcára hajítva, az összes húrja elszakadt, és a húrozásért is fizetni kellett volna, így a kicsi lány csak a fogásokat, és a hangokat tanulta rajta. Amint kezébe vehette saját szülinapi ajándékát, rögtön leült, és játszani kezdett. A szülők nem akarták neki bevallani, hogy hatalmas költségekbe verték magukat azért, hogy a lány végre 16. születésnapjára, valami ajándékot is kaphasson. Soha nem volt az asztalon, még csak egy szelet torta sem. A szülők nem engedhették meg maguknak az efféle luxust, de idővel a lány is hozzászokott ehhez. Aznap mégis boldog mosollyal ült le, és kezdte játszani az első akkordokat. Dúdolva nyugtatta meg szüleit, akik csak figyelték azt, ahogyan jár a húrokon az egyetlen lányuk keze. A dal végezetével nem hagyta abba a pengetést, újra és újra előadott egy, a szülők számára még ismeretlen dalt. A gyorsabb ritmusoknál felállva, kacagva folytatta tovább a zenélést, majd gondolt egyet és a cipőjét magára kapva, elment a városba. Többen úgy néztek rá, mintha valami idióta lett volna, de ő csak boldog tekintettel lépkedett a macskaköves úton. Egy fiatal sráccal szemben foglalt helyet, de nem törődött a kutakodó sötétbarna tekintettel, csupán elkezdett játszani. A dallamok a szívéből jöttek, de addig, ameddig nem kezdett el bársonyos hangján énekelni, nem sok embernek keltette fel az érdeklődését. Egy szomorú dal utolsó akkordjait megpengetve, a könnyei is eleredtek, hiszen ekkor már tudták, az édesanyjánál daganatot találtak. Gyors mozdulatokkal letörölte a cseppeket, majd a kalapjáért nyúlva, amit maga mellé tett le a padra, észrevette a benne található összeget. Szájtátva nézett körül, és a nagy tömeget meglátva, apró mosolyra húzta a száját. ELőle a fiatal srác már eltűnt, de azt a lány nem tudhatta, hogy a távolból figyeli őt, és arra vár, hogy végre elhagyja a tömeget. A lány kivette a kalapból az összegyűjtött pénzt, majd mosolyogva rakta le a padra, mire az emberek fele hangosan felhördült. –Kislány! Ez a tiéd, megérdemled! –Egy udvarias férfi átnyújtotta neki a kis köteget, majd a tömeg egy emberként oszlott szét. Mosolyogva csúsztatta a zsebébe, de feltűnt számára, hogy egy nagyobb köteget összecsavarva talált az apró, és a papírpénz mellett. Hitetlenkedve nézett körül, próbálta megtalálni a szemével azt a férfit, aki egy kisebb vagyont hagyhatott ott neki. Mikor a tekintete a fiatal srácra tévedt, az csak jobban a fejére húzta a baseball sapkát, majd hatalmas mosollyal fordult meg, és indult el a másik irányba.”

Mosolyogva ébredek fel, hiszen ez az emlék mindig is pozitív löketet adott nekem. Volt már olyan, hogy ismétlődött pár kép, de csak ritkán fordult elő, hiszen ez az egész csak mostanában jött úgy igazán elő. Visszagondolva akkori életemre, ismét elönt a depresszió, bár ezt inkább úgy fejezném ki, hogy csak megütött ennek a szele, hiszen nincs időm önsajnáltatásba merülni, mert barátom kócos, de vigyorgó feje jelenik meg az ajtóban. Látszik, hogy iskolába tart, de miattam korán kelt fel, hiszen csak egy bágyadt mosollyal üdvözöl, majd lehuppanva mellém a fotelbe, becsukja a szemeit és mély lélegzetet vesz.

-          Unai, haragszol rám? –fáradt tekintetét rám emeli, majd már csak az ölelő karjait érzem magam körül. –Ezek szerint nem. –hatalmas sóhajtás után visszaül a helyére, majd már bele is kezdene a beszédbe, de Fabio rózsacsokorral a kezében, megjelenik az ajtóban. Unai valamit morog az orra alatt, de különösebben nem foglalkoztat az-az egy mondat.

-          Szia, életem, hogy vagy? Ma már hazaviszlek a kórházból. –csókkal üdvözöl, viszont erre a mozdulatra drága spanyol barátom csak elhúzza a száját, és a táskáját vállára kapva, köszönés nélkül elhagyja a szobát. –Nem kedvel igazán.

-          De te tudod az indokot… igazam van? –sejtelmes nézésére csak megforgatom a szemem, erre a kérdésemre már nem fog válaszolni.

-          Természetesen. Féltékeny, ennyire egyszerű. –büszke vigyorából kiindulva, meg se merem kérdőjelezni a mondatát. De miért lenne Fernández féltékeny? Ez annyira fura. Hiszen bárkit megkaphat, és én is csak egy lány vagyok a sok közül, aki barátként tekint rá. –Látom a kételyeket a szemedben. Azért féltékeny, mert egy ideje megváltozott a nézete. Már nem csak úgy tekint rád, mint egy sportőrült haverra, hanem úgy, mint nőre.

-          Persze, hiszen úgy, hogy te vagy a barátom, úgy is engem akar Uni. Ugyan már, ezt inkább hagyjuk, és vigyél haza. –egy sporttáskából kivesz pár ruhadarabot. Hatalmas szemeket meresztve rá, értetlenkedés szikrái csillannak meg a szememben. Szerettem nőiesen öltözni, de számomra ez a két szó nem a miniszoknyát és a falatnyi felsőt jelentette. Emlékszem ezeket a ruhákat még barátkozós időszakomban öltöttem magamra. Mikor azt hittem, hogy barátokat csak akkor szerezhet az ember, ha dögös. Természetesen édesanyám nem tudott az ilyen darabokról, hiszen belépve az iskolába az utam rögtön a mosdók irányába vezetett, ahol sikeresen át is vedlettem a farmernadrágot egy csinosabb göncre.

-          Fabio mégis mit csinálsz?! –zavartan tekintek barátomra, akiről teljesen elfeledkeztem a nagy elmélkedésben. Mögém lépve kioldotta a hálóing zsinórját hátul, így még az utolsó pillanatban tudtam elkapni az anyagot.

-          Jaj, édesem, ugyan már. Hiszen láttalak már meztelenül, nem előttem kéne szégyellned magad. –dühös tekintetemre csak feltartott kézzel, viszont perverz mosollyal kezdett kihátrálni a szobából.

 Nickelback-Far away

Percek óta csak ülök az ágyon, de semmi lelki erőm nincs ahhoz, hogy én most elhagyjam ezt a helységet. Amióta bent vagyok, azóta az-az álmom, hogy végre kiléphessek az ajtón, és minden dolgot magam mögött hagyhassak. Nem is értem, egy kis fejsérülés miatt, miért kellett egyáltalán bent maradnom?!

De nem ez a legnagyobb kérdés, ami egy ideje már foglalkoztat. Mikor megláttam a kapusok gyöngyét, valahogy fura érzés kerített hatalmába. Mintha közelebbről is ismerném, és nem csak a képernyőn keresztül láttam volna már. Bár mivel Uni nagyon jó barátom, ezért meg lehet, hogy találkoztam már vele valahol. Csak az a része nem világos, hogy miért lepődött meg mindenki a szobában, amikor kijelentettem azokat a dolgokat, amit egy blankó drukker is tud. Utána kell járnom, hogy mi is történt a balesetem előtt…

(Unai)

Hihetetlenül utálom már az iskolát. Komolyan mondom, egyedül a haverok tartanak már életben, de a foci sem éltet annyira, mint amennyire eddig tette.

Iker egész este valahol máshol tartózkodott, és ha nyálas akarnék lenni, azt mondanám, hogy aggódom érte. Hiszen, ha Saranál tengette szabad perceit, akkor is legalább egy SMS-t írt, ugyanis a házában élek, ezért tudnom kell minden fontos dologról. Bár Sarat nem sorolnám a fontos dolgok közé, főleg azok után nem, hogy teljesen behülyítette Alit. Rettentően mérges voltam, bár az éjszaka folyamán kicsit le tudtam nyugodni, és ebben Po, a nagy és rettenthetetlen házőrző is segített. Elég idióta nevet kapott szerencsétlen kutya, de mentségünkre legyen, hogy a Teletabiban ő a legédesebb izé.

Na, jó viccet félre téve, Iker Totónak nevezte el, de én mindig popó néven csúfolom szegényt, persze ilyenkor kapok egy kisebb fülest bátyámtól, amit csak a testvéri szeretetnek tudok be.

Totó egy bamba pofájú boxer, akit kis családunk legfiatalabb tagjaként mutatunk be mindenkinek. Mindössze 2 hónapos, és két hete él a Casillas rezidencián. Mindig is imádtam ezt a fajtát, de bátyámat sehogy sem tudtam meggyőzni afelől, hogy egy nagytestű eb mindig jól jön a háznál. Viszont egyik nap éppen suliba indultam, és útba ejtettem egy tenyésztőt is.

Hogy hogyan tudtam úgy hazavinni Popót, hogy Iker ne vegye észre?! Ez nagyon egyszerű. Iker éppen Saranál tartózkodott, így mikor belépett a házba elsőnek nem a kiskutyával találkozott, hanem a pisi tócsával, amit mellesleg most szó szerint értek, ugyanis drága testvérem nem vette észre és sikeresen elcsúszott rajta. A hangos koppanásra, röhögve szaladtam le a lépcsőn, miközben a kutya fejét ütögettem meg, dicséret képen.

Az elején még nem nagyon barátkozott vele, de amikor egy elveszített meccs után csalódottan jött haza, és egyből a kanapéra dobta le magát, akkor egészen megkedvelte. Aznap született meg a rosszcsont neve. Totó ugyanis felugrott az izzadt focistára, és lefeküdve a hasára, hatalmas barna szemeivel elkezdte szuggerálni a férfit.

Na de most visszatérve az előző gondolatmenetemre. Popó nagyon bolond kutya, de ha bárkinek bármilyen baja van, ő a leghízelgőbb dög a világon. Hatalmas csapkodással tértem haza, és üvöltöztem a zárral, mint egy megvadult idióta, ugyanis mérges voltam mindenkire. Nem tett jót az sem, hogy felelevenítettem szerelmi életem egy részét, és nem tetszett az sem, hogy tisztességtelenül játszottak az ismerőseim. Fabioval amúgy is volt már pár összetűzésem, de ezekről csak a haveri társaságaink tudnak. És természetesen még bátyám is, aki egy-két bunyó után leápolta elzüllött fejemet.

-          Unai! Csipkedd már magad, mert miattad el fogok késni az edzésről! –természetesen véglegesen bátyám hangjára ébredek fel, aki mogorva fejjel trappolhat éppen fel az ajtóm felé. Mindenkit megszégyenítő gyorsasággal vágtatok be a szobámhoz tartozó fürdőbe, ugyanis, ha még kómás fejjel meglát, akkor futhatok egészen a kórházig, hiszen teljesen biztos vagyok abban, hogy itt hagyna.

Ezért jó férfinak lenni. Alig öt perc alatt kenterbe vágom magam, táskámat lehajítom az emeletről, majd a lépcsőn lefelé rohanva küzdöm fel magamra a pólómat. Iker fejcsóválva figyeli a mozdulataimat, de egy szava se lehet, hiszen időben elkészültem, így senki nem fog sehonnan sem elkésni, és Alihez is be tudok szaladni egy fél órára körülbelül. Ahogy az lenni szokott, az utolsó lépcsőfokot elvétem, és egy nyikkanással sikeresen a földön kötök ki. Felsőmet lehúzom a hasamra, és döglött béka poziciót felvéve, elterülök a kövön. A kis popsi kutya odaüget mellém, majd úgy gondolja, hogy nem mostam meg eléggé a fejem, ugyanis elkezdi nyalogatni az arcomat. Eközben testvérem kacagva dobja a lábamra a táskámat, majd az ajtócsapódással céloz arra, hogy ideje lenne végre elindulni.

Nickelback-Someday

Feszült csend veszi körül a luxusautó belsejét, tudom, hogy Iker is nagyon aggódik a lányért, és ha tehetné, ő maga is meglátogatná.

-          Mi van veled és Carboneroval? –közönyös tekintettel rám néz, majd a tekintetét újra az útra szegezi.

-          Semmi különös. Tegnap nála voltam, kibékültünk és most már végre megtettem az egyik legfontosabb lépést. –azt hittem már nem fog válaszolni se, de ebben a percben azért könyörgök, hogy röhögje el magát és jelentse ki, hogy csak hülyéskedett.

-          Mond, hogy nem kérted meg a kezét. –hangos sóhajára megkapom a legféltettebb választ. –Iker, hányszor mondjam… á, tudod mit? Állj meg! –kiáltok fel, majd összeszedve a cuccom, ki akarom nyitni az ajtót.

-          Mit csinálsz?

-          Tegyél ki. Ma nem alszom otthon. Szia. –meg sem várva a válaszát, kipattanok az autóból, és elindulok a kórház felé.

Most komolyan, hogy lehet a bátyám ekkora hülye? Olyan, mintha nem is lenne a rokonom. Egyáltalán nem hasonlít rám, pedig anyámék mindig azt mondták, hogy én vagyok a meggondolatlan. Ahelyett, hogy beszélgetne Alivel, vagy bemenne hozzá a kórházba, hogy kettesben lehessenek, megkéri annak a macának a kezét. Szép testvérem van, mondhatom…

Nagy morgolódások közepette lépek be az épületbe. A fertőtlenítőszagtól kavarog a gyomrom, mégis mosolyogva indulok el a lány kórterme felé. Az ajtóból figyelem őt, aki egyik pillanatról a másikra válik szomorúvá. „Vajon megint álmodott valamit?!”

Valószínűleg ez történt, hiszen nem egészen két perce, még mosolyogva tekintett ki az ablakon, most pedig még a szemében is árnyékok ülnek. Arca sápadt, feketés haja védőrétegként borul a párnára. Érzem, most kell közbelépnem.

Felvéve azt a tipikus Unai vigyoromat, belépek az ajtón, majd helyet foglalok Alice mellett a fotelban, és becsukva a szemem elkezdek agyalni. Valahogy össze kell őket hoznom, hiszen Iker az egyetlen személy, aki segíthet az amerikai lánynak elfelejteni a múltját, legalább egy kis időre. Fáradt sóhajomnak hála, elbizonytalanodom, hiszen testvérem feleségül fogja venni a spanyol nőt, és én nem tehetek ez ellen semmit sem.

-          Unai, haragszol rám? –hangjára szemeim maguktól kipattannak, majd mikor eljut az agyamig a kérdése, rögtön ott termek mellette és erősen átölelem. –Ezek szerint nem. –el akarok neki mindent mondani. Be akarom avatni abba a pár emlékbe, ami kiesett az utóbbi napokból. Muszáj megtudnia, hogy valamit érez Iker iránt! Vagy ezt már csak én képzelem bele a történetbe?

Mély levegőt véve kezdenék el beszélni, de az-az idióta megint mindent elront. Egy csokor gazzal lép be a szobába, szerencsétlen még nem tudja, hogy ez a lány gyűlöli a vörös rózsát. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne menjek neki ennek az idiótának. Egyszerűen azt nem tudom megérteni, hogy ha annyira szereti, akkor miért hazudik neki?!

Annyira elmondanám Alinek, hogy minden csak kamu, hogy Sara sem a barátnője, és egyik félben sem bízhat normálisan, de az orvos külön figyelmeztetett minket, hogy magától kell rájönnie a dolgokra. Istenem, de milyen áron?! Félek, hogy össze fog törni. Félek, hogy az igazság meg fogja viselni, amúgy is fáradt lelkét.

-          Szia, életem, hogy vagy? Ma már hazaviszlek a kórházból. –cöh, még hogy életem.

-          Hazug idióta, egyszer úgy is helyre teszlek… - még szerencse, hogy morgó hangomat a lány nem hallotta, ugyanis ez a jelenet is csak veszekedést szült volna közöttünk. Vele pedig utálok haragban lenni.

Nem akarom látni az enyelgésüket, mert egyszerűen a hányinger jön rá az emberre, már akkor is, ha meglátja a férfi fejét. Vállamra kapva a táskámat, gyors léptekkel átszeltem a szobát, majd szó nélkül kivágtattam a teremből.

Mogorva tekintetemnek hála, a legtöbb ember próbált kikerülni, és még az ápolónők sem kezdtek el jó pofizni velem. Na, az a másik dolog, amivel ki tudnak nyírni. Nem fogok valakire azért figyelni, mert éppen illegeti magát, vagy mézes-mázos hangon megszólalva, elkezd nyávogni, miközben szemfestéktől összeragadt szempilláit próbálja meg szétválasztani. De hogy-hogy jött az ápolónőkhöz ez a hasonlat? Fogalmam sincs. Egyedül azt tudom, hogy valahogy meg kell akadályoznom azt, hogy Ali, abba a hazug disznóba szeressen bele. Arról nem is beszélve, hogy Ikert meg kell fűznöm, hogy ne kövesse el élete legnagyobb hibáját.

Ó, édes istenem. Nagy feladat vár még rád Unai Casillas Fernández…

(Iker)

Nickelback-Savin' me

Az élet nem mindig gyerekjáték. És ezt a teóriát ismételten be tudtam bizonyítani. Jött egy lány, aki másképp viselkedik a többi embernél, ha meglát egy sztárt, vagy csak éppen egy drága kocsit. Erre a sors rögtön közbeszól, és a lány elfelejti azt, ami számomra is hitetlen.

Mindig is hűséges voltam a barátnőimhez, soha nem voltam benne semmilyen hülyeségben. Megismertem Alicet, erre minden szent dolgom felborulni készült. A felépített kártyaváram összedőlt. Saraval valóban terveztük az esküvőt, és eddig a pillanatig egészen biztos voltam magamban. Tudtam, én ezt a nőt akarom! És most mi van? Ha elkezdek gondolkodni leendő mennyasszonyomon, mindig az amerikai lányhoz jutok el.

„Sara sehol sincs. Hm, ez furcsa, hiszen úgy volt, hogy ma otthon lesz.” A kocsiban ülve azon agyalok, hogy nem szólt-e valami sajtótájékoztató féléről, de nem jut eszembe semmi ilyesmi. Motor hangjára kapom fel a fejem, és meglátom a spanyol nőt a volán mögött. Kivéve a kulcsot a kocsimból, egy szelíd mosolyt felvéve, elindulok a Smartjához.

-          Szia, Sara. –tüntetőleg elfordítja a fejét, majd a táskáját megfogva kipattan a kocsiból és mellettem ellépve, bevágtat a lakásba. –Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. –belépve a házba, a megszokott renddel találom szembe magam, de barátnőm mintha felszívódott volna.

-          Iker, gyere fel, kérlek, úgy érzem, beszélnünk kellene… - nagy levegőt véve, elindulok az emeleti hálók felé, ahol meg is találom Carbonerot, aki törökülésben foglal helyet a hatalmas franciaágyon. Nem gondolkozok, csupán cselekedek, és ismételten egy rossz tettet írhatok fel a listámra. Odalépve a nő mellé, szenvedélyes csókot váltok vele, majd térdre ereszkedve, megkérem a kezét. Lehet életem legjobb döntése is ez az egy mondat, de ez pokollá is teheti a hátralévő időmet.

Meghatódva néz rám, de kék szemeibe nézve, akarva akaratlanul Alit látom meg. A barna tekintetnek hála elmosolyodom, mire a lány felhúz magához egy forró csókra. Talán ez kellett ahhoz, hogy teljes mértékben kijózanodjak, és rájöjjek, nem az amerikai lánnyal van most dolgom. Sara karját megfogva, magam mellé teszem, majd átkarolom a derekát, és álomra hajtom a fejem. A nő körbevonja lábaimat, karom alatt a derekamat átkarolja, fejét a nyakamhoz fúrja, majd elnyomja az álom.

Annyira érdekes az élet. Számtalan próbán kell átmennie az embernek, és vagy életben marad, vagy elbukik és meghal. Talán most kezdődik el egy jobb lét, talán ha nagyobb esélyt adok Saranak, el tudom felejteni az amerikai lány édes csókjait. Ahogy mondani szokták, a tiltott gyümölcs a legédesebb, amit én sikeresen meg is ízlelhettem. De istenem, mit fogok én még ezért a döntésért kapni? Unai valamiért kifejezetten gyűlöli a sportriporter nőt, szerinte engem Sara egyáltalán nem szeret, csak bizonyos okok miatt van velem. De mikor századjára is elmondtam, hogy életem szerelme, akkor mindig csak azt kaptam, hogy „Mindegy tesó, te tudod. A saját életedet cseszed el, nem az enyémet.” Akárhányszor szóba jött az eljegyzés, az öcsém és köztem mindig csak plusz feszültséget gerjesztett, így az utóbbi időben egyáltalán nem hoztam fel se inkább ezt a témát. Csak egy a gond. Ezeket a dolgokat mással nem tudom megbeszélni, hiszen anyáék nem mellettünk élnek, ráadásul ők olyan szinten, mint Unai, nem is tudnak segíteni. Bár ebben az ügyben még öcsém tanácsai sem segítenek…

De nem ilyen dolgokon kéne agyalnom. Elkezdődtek a felkészülési mérkőzések, és jelen állás szerint nem lehetek ott az Amerikai Egyesült Államok elleni meccsen. Természetesen utazom a válogatottal, de nem tudom, hogy pályára léphetek-e Bostonban. Minden a reggeli edzésen derül ki, ahol 120%-ot kell nyújtanom, ahhoz, hogy a kezdő keretbe kerülhessek. Csak egy a gond. Sajnos a vállam még mindig érzékeny ilyen szempontból.

A sok agyalás után, reggel kapkodva és kómásan ébredek fel. Ránézve az órára, megbeszélem saját magammal, hogy kemény öt percem van arra, hogy hazaérjek, hiszen Unai még be akar menni Alicehez, nekem pedig edzésre is be kell még érnem. Gyors fejszámolás után összeszedem a cuccomat, és rögtön kocsiba is pattanok. Ilyenkor áldom a rendőröket, hogy pont ezen az útszakaszon nem tartózkodik senki sem.

Belépve a házba hatalmas csend fogadott, mivel drága öcsém még tuti húzza a lóbőrt. Felordítva az emeletre, kapkodásra bíztatom, majd belépek a szobámba az edzőcuccomért. Vállamra dobva a táskát, feltrappolok az emeletre, de csak az ajtó csukódását kapom el.

A Sara téma köztünk ismét csak feszültséget okozott, és ezt az is alátámasztja, hogy öcsém kiugorva a kocsiból, morcos fejjel indult el a kórházhoz vezető úton.

„Iker, most ki kell kapcsolnod, hiszen az edző megint pihenésre fog kényszeríteni!” Gondolatmenetemet hangos fékcsikorgás szakítja meg, majd már csak egy erős taszítást érezek a vezető oldal felől…