Mint már említettem, köszönöm szépen azoknak akik szavaznak/szavaztak. A következő fejezetet máris meghoztam, Lariból majd szünetben szeretnék frissíteni! Jó olvasást, remélem tetszeni fog :)
- Tudod Alice, én ismertem a szüleidet…- Mourinho mégis honnan ismerhette anyáékat? A többi mondata nem jut el az agyamig, csupán a zsibbadást érzem, és azt a mérhetetlen fájdalmat a szívemnél, ami már-már megszokottá vált ez alatt a másfél év alatt. A fülem zúg, a szívem pedig olyan hevesen dobog, hogy félő kiugrik a helyéről. A focisták körénk gyűlnek, de én már a múltban találom magam.
- Anya! Anya! –egy kislány szalad mosolyogva az édesanyja felé, aki csak leguggol, és kitárt karokkal várja a csöppséget. A gyerek viszont kacagva irányt változtat, de egy kisebb kőben elbotlik, majd a bibis lábát nézve potyognak a könnyei. A fiatal nő mellé ül, apró talpait az ölébe veszi, majd a kis horzsolásra ad egy gyógyító puszit. A gyerek csodálattal néz anyjára, majd rájön, hogy már nem is fáj a lába. Mosolyogva ugrik a nő nyakába, és úgy szorítja, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné…
- Ali, Al, Aliii, Alice! Basszus, miért nem nyitja ki a szemeit? –valaki pofozgatja az arcom, majd valami lötty végigfolyik rajtam, egészen le a nyakamig.
- Jaj, emberek, mi van már? –megcsodálom a napvilágot, ami a borongós égből áll jelen esetben. Többen mintha fellélegeznének, de mivel Benzema simogatja az arcomat, ezért minél hamarabb fel akarok állni.
- Mi történik veled Alice? –Iker halk hangjára kapom fel a fejem, aminek hála, összefejelek a kopasz csatárral.
- Hogy érted ezt Casillas? –Karim a homlokát simogatja, majd felteszi a kérdést, én pedig visszahanyatlok az ágyra. Az ágyra? De az előbb még a pályán voltunk!
- Hogy kerültem ide?
- Elájultál. Beszéltem neked, aztán egyszer csak elvesztetted az eszméleted. Iker, te hogy értetted azt, hogy mi történik vele?
- Délután ilyesmi történt velünk. Kint ült a lelátón, aztán egyik pillanatban már rázta a zokogás és semmire nem figyelt. Beszéltem hozzá, kérdezgettem mi volt, de ő csak üveges tekintettel meredt előre, és nem szólt semmit. –próbáltam a tekintetemmel Casillasba sulykolni a szavakat, de egyszerűen nem hallgatott rám.
- Elég volt! –csattanok fel hirtelen, mire több ember még levegőt is elfelejt venni.
- Mi történik veled Alice? –Iker felteszi ugyanazt a kérdést, amit percekkel ezelőtt is feltett, de választ most sem kap rá. Felállok, majd egy intés után elhagyom a stadiont.
Már félúton járok, viszont fogalmam sincs, hogy hova kell mennem. Felhívom Fabit, mire ő rögtön kocsiba pattan és elindul értem. Persze elsőnek a lelkemre köti, hogy maradjak ott, ahol vagyok, hiszen ahogy elmondtam, mi található a közelemben, pont tudja, hogy merre keressen.
Ismét visszajöttek azok az emlékek, amik a haláluk óta gyötörnek. Többször volt már arra példa, hogy egy buszon történt mindez meg velem. Egyszerűen előjönnek a régi kedves dolgok, de sajnos van, amikor a telefonhívás jelenik meg a szemeim előtt, amiben közlik édesanyám halálát. Az orvosok azt mondják, mindez azért történik, mert még mindig nem tudtam őket elengedni. De kérdezem én, a családomat valaha el fogom tudni engedni? Mert nem hiszem. Ezekről a dolgokról egyedül Fabio tud, bár mostanában nem nagyon jelentkeztek az emlékképek. Lehet mindent Madrid idézett elő bennem. Dudálásra kapom fel a fejem, majd Fab hatalmas vigyorával találom szembe magam.
Ismét visszajöttek azok az emlékek, amik a haláluk óta gyötörnek. Többször volt már arra példa, hogy egy buszon történt mindez meg velem. Egyszerűen előjönnek a régi kedves dolgok, de sajnos van, amikor a telefonhívás jelenik meg a szemeim előtt, amiben közlik édesanyám halálát. Az orvosok azt mondják, mindez azért történik, mert még mindig nem tudtam őket elengedni. De kérdezem én, a családomat valaha el fogom tudni engedni? Mert nem hiszem. Ezekről a dolgokról egyedül Fabio tud, bár mostanában nem nagyon jelentkeztek az emlékképek. Lehet mindent Madrid idézett elő bennem. Dudálásra kapom fel a fejem, majd Fab hatalmas vigyorával találom szembe magam.
- Hola Kiscsillag. Szabad felajánlanom szolgálataimat? –mosolyogva pattanok be mellé, de úgy tűnik, nem tudom megtéveszteni. – Mi történt?
- Ugyan, semmisem történt. Csupán elfáradtam. –biztatóan mosolygok rá, de nem veszi be.
- Ismerlek már egy ideje. Megint előjött, igaz? –bólintok, de látom, hogy még akar valamit mondani.
- Ne is folytasd Fab. Tudom, mi lenne a következő mondatot. „Menj el az orvoshoz, hiszen ez nem játék!” – próbáltam utánozni a hangját. Kisebb-nagyobb sikerrel, azt hiszem össze is tudtam hozni. – Tudod, hogy csak azt mondaná mindegyik, hogy kéne CT, meg mit tudom én még micsoda. Elküldenének egy csomó vizsgálatra, vagy bemagyaráznák azt, hogy gyogyós vagyok és menjek intézetbe. Kösz, de nem. – helytelenítően csóválta a fejét, de inkább nem szólalt már meg, csupán beindította a motort és elindultunk. Az út alatt senki sem beszélt, még rádiót sem kapcsolt. Élveztük a csend jótékony hatását. Tudja jól, hogy most mind a kettőnknek erre van szüksége.
Mikor hazaérünk, már indulnék fel a lépcsőn, de megállít.
Mikor hazaérünk, már indulnék fel a lépcsőn, de megállít.
- Figyelj Ali, holnap bejössz velem az iskolába, ugyanis az érettségi papírjaid nélkül is felvettek.
- Ezt mégis hogyan érted el?
- Jól ismer már az igazgató…
- Furcsa vagy nekem Fabio Antonio Sánchez Gómez. –zavartan elfordítja a tekintetét, ebből gyanítom, hogy titkol valamit. – Mindegy, én most lefekszem aludni, hiszen gondolom, holnap korán kell kelnem. Jó éjt. – gyors tusolás és hajmosás után, nyugovóra tértem.
Reggel fáradtan ébredtem és a fejem is elképesztően fájt. Fabi még nagyba húzta a lóbőrt, de mivel kedves és figyelmes vagyok, lementem kávét készíteni neki. A hűtőből viszont elővettem a jegeskávét, tettem bele egy kis tejszínhabot és azt kezdtem el fogyasztani. Fabio nagy koffeinbarát, még a munkahelyen figyeltem meg ezeket a szokásait.
- Jó reggelt! Te ilyen korán fent vagy már? – kócosan és pizsamában ültem és szürcsöltem a jegeskávét, persze amikor megláttam barátom kockás hasát az ajtóban, félrenyeltem az éltető nedűt és köhögési rohamot kaptam. Fabio csupán egy bokszert viselt, izmos hasfala megfeszült a hatalmas nyújtózkodás közepette. Álmos tekintetét rám emeli, szerintem ebben a pillanatban simán megfulladhatnék, mivel még félig alszik.
- Hola Fabi. Örülök, hogy majdnem kinyírtál. Megyek készülődni, a kávét megtalálod a pulton. – elmennék mellette, de megfogja a derekam és magához ölel. –Hé, szépfiú, el fogunk késni a suliból! –a spanyolt nem nagyon érdekli az iskolatéma, mivel még szorosabban fonja karjait a derekam köré, majd a nyakamhoz hajol, és mély levegőt vesz. –Fab, öregem, tartsd már magad, mert mind meghalunk! Nagyon nehéz vagy, és még most rám is tehénkedsz. El ne merj állva aludni! –végigsimít a gerincem mentén, mire jólesően kiráz a hideg. Eltolom magamtól, majd felballagok az emeletre.
Mire barátom is összeszedte magát, addigra késében voltunk, így túlléptük a megengedett sebességet. Csupán egy fekete testhez simulós nadrágot vettem fel tunikával, és mivel kisebbségi komplexusom van még egyelőre a 195 cm-es lakótársam mellett, ezért egy 18 cm-es cipővel toldottam meg magasságomat.
Sietősen lépünk be az iskolába, de úgy érzem nem csak mi késtünk. Miért van az, hogy mindig én kerülök a padlóra? Megjegyzem, most is szó szerint történt minden.
Sietősen lépünk be az iskolába, de úgy érzem nem csak mi késtünk. Miért van az, hogy mindig én kerülök a padlóra? Megjegyzem, most is szó szerint történt minden.
- Istenem Unai, ha még egyszer találkozunk, vihettek a kórházba…
- Ne haragudj Alice, csak drágalátos testvérem elaludt, így később indultunk el, ráadásul majdnem karamboloztunk. Már érzem, hogy ez a nap is ugyanolyan szar lesz, mint a többi. Matek óráról már elkéstem, és a tanár nem is nagyon szeret. Milyen órád lesz az első?
- Hát ööö… - segélykérően nézek Fabira, aki előveszi a papírokat a táskájából, majd a kezembe nyomja és elindul órára. –Úgy látom egyedül maradtam…
- Mutasd! –Unai kikapja a kezemből az órarendemet, majd meglepett tekintettel közli, hogy mi bizony osztálytársak leszünk. Elindulunk a matek terem felé, már halljuk, hogy a tanárnő éppen kiabál egy hallgatóval. Élmény lesz…
- Jó na…
- Első órán késni. Nem szégyelli magát? –jézusom. Azt se tudom, hogy melyik iskolába jöttem név szerint, erre már rögtön az első percbe leteremt a tanár.
- Elnézést asszonyom, csu…
- És maga Fernández? Maga mit keres ismét a késők között?
- Asszonyom! Ő csak segített tájékozódni. Ha valakinek le akarja venni a fejét, akkor vegye le az új lányét, az-az Alice Frewenét. Elnézést kérek, hogy késtem, de az igazgató úrnál volt még egy kis elintézni valóm, és mivel egyedül Unait ismerem, ezért őt kértem meg, hogy segítsen tájékozódni. – a tanárnő feje már majdnem füstölt, viszont Unai elismerő tekintettel mért végig. – Helyet foglalhatunk?
- Természetesen. Viszont még maga új ember nálunk, és már kellőképpen bemutatkozott, - ennél a résznél egy kicsit elhúzza a száját, de időben rendezi arcvonásait,- ezért kérem, fáradjon a táblához, és rendezze ezt az egyenletet! –szipirtyó! Drága Unai barátom, remélem miattad engem is kipécézett magának… A matematikai feladatot viszonylag könnyen megoldottam, bár sose volt az erősségem ez a tantárgy, a négyes szintet mindig hoztam belőle. Felemelt fővel indultam el helyet keresni magamnak, de egy kedves osztálytársam kirakta elém a lábát, én pedig a helyi focicsapat kapitányának az ölébe pottyantam. Unai és a padtársa teli szájjal vigyorogtak, mind a 32 fogukat tisztán láthatták még ajtóban álló emberek is.
- Ha végre kiszórakozta magát a fiatalurakkal, akkor illő lenne helyet foglalni! –persze mivel már mindenki hallotta a csengőt, ezért eszük ágában sem voltak tovább hallgatni ezt a rikácsolást. Unai megfogja a derekamat, és úgy állunk fel együtt. Pár haverja minket figyel, viszont ő egy kacsintással elintéz mindent. Lefejtem a kezeit a derekamról, majd elindulok én is az ajtó felé. Több focista csak húgat, de egy srác még be is szól, „Ezt most jól megkaptad barátom…”. A mondat többi részét nem hallottam, ugyanis már a folyosón sodródtam a tömeggel.
A többi órán nem nagyon történtek ilyen események, a tanárok is kedvesen fogadtak, viszont ami nagyon aggaszt az-az, hogy Fabioval reggel óta nem találkoztam. Van egy olyan érzésem, hogy direkt kerül. De mit vétettem vajon ellene? Mivel nincs több órám, de barátomat meg kell várnom, neki pedig beraktak plusz egyet még, ezért ebédidőben az iskola előtt álló padok egyikére leülök, viszont ismét megrohannak az emlékek.
Egy kis szobában található ágy közepén, egy aprócska lány fekszik. A falak a királyi gárda színeiben pompáznak. Hatalmas vihar tombol odakint, minden egyes dörgésre még kisebbé formázza testét az ijedt kislány. Mindig is nagynak érezte magát, ezért mikor szülei villanyt akartak kapcsolni, szabályosan kiabálni kezdett. Sötét volt a helységben, és még az ajtót is becsapta a huzat. A kislány sikított egy hatalmasat, mire két ember is megjelent az ajtóban. Azok az emberek, akikre mindig számíthatott, akik támaszt nyújtottak neki. A csöppség nem mert kibújni a takaró alól, édesanyja kellemes és gyönyörű hangjára dugta ki a lábujjait a paplan alól. Édesapja bohókásan megcsiklandozta a talpait, mire a kislány kacagva pattant ki menedéke alól. Az ágy akkora volt az aprócska gyereknek, hogy hárman kényelmesen elfértek rajta, ezért felkapcsolták az éjjeli fényt, majd egymást ölelve nyugovóra tértek.
Egy hatalmasat sikítva a földre zuhanok, több ember is néz, és páran még a közelembe is merészkednek. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, mindenem remeg. Fabio ordítva rohan ki az iskolából, majd átverekedve magát a hatalmas tömegen, elém térdel és átölel. Zokogva simulok az ölelésébe, ő pedig jótékonyan kezdi el simogatni a hátam, a hajam és mindent, amit ér. Unai megsemmisülve áll Iker mellett, fogalma sincs, hogy hova tűnt jelen pillanatban az a cserfes lány, akivel megismerkedett. Próbálom összeszedni magam, de a szívem körül egyre nagyobb és nagyobb űr keletkezett. Casillas szépen elrendezi a terepet, mindenkit beküld órára, majd ő maga is odalép hozzánk. Nem szól semmit, csupán leül arra a padra, amin pár perccel ezelőtt helyet foglaltam. Az igazgató lép ki az udvarra pár tanárral, de mikor bármelyik is hozzám akar érni, a vészcsengő megszólal a fejemben és minél jobban megpróbálok elbújni Fabio karjai között.
Egy hatalmasat sikítva a földre zuhanok, több ember is néz, és páran még a közelembe is merészkednek. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, mindenem remeg. Fabio ordítva rohan ki az iskolából, majd átverekedve magát a hatalmas tömegen, elém térdel és átölel. Zokogva simulok az ölelésébe, ő pedig jótékonyan kezdi el simogatni a hátam, a hajam és mindent, amit ér. Unai megsemmisülve áll Iker mellett, fogalma sincs, hogy hova tűnt jelen pillanatban az a cserfes lány, akivel megismerkedett. Próbálom összeszedni magam, de a szívem körül egyre nagyobb és nagyobb űr keletkezett. Casillas szépen elrendezi a terepet, mindenkit beküld órára, majd ő maga is odalép hozzánk. Nem szól semmit, csupán leül arra a padra, amin pár perccel ezelőtt helyet foglaltam. Az igazgató lép ki az udvarra pár tanárral, de mikor bármelyik is hozzám akar érni, a vészcsengő megszólal a fejemben és minél jobban megpróbálok elbújni Fabio karjai között.
- Mi történt Aliceszel? - meglepetten kapom fel a fejemet, hiszen az igazgatóúr csak egyszer látott eddig. –Fiam, válaszolnál? –fiam? Most mégis kinek beszél?
- Elnézést Uram. De kihez szólt most? –hangom a szokottabbnál is rekedtebben és halkabban cseng.
- Hát Fabiohoz. –mintha tűzhöz értem volna, úgy ugrok ki a spanyol karjai közül, a lendület miatt majdnem a pad másik oldalán kötök ki.
- Figyelj Ali, én el akartam mondani! –ahogy közelít felém, egyre jobban hátrálok. Iker és Unai is riadtan néznek rám, de nem törődök senkivel, csupán továbbra is hátrafelé haladok.
- Al állj meg! Most! –a kapus szavaira kapom fel a fejemet, majd reflexszerűen összehúzom magam a figyelmeztető hangra. Már majdnem kiértem az iskola mellett haladó autóútra, de még időben megálltam.
- Kiscsillag, ígérem mindent megmagyarázok. –csak ráztam a fejem, jelezve Fabionak, hogy nem érdekel a meséje. Több dolgot túléltem már, ezt is túl fogom. Hiszen azt mondta, hogy az édesapja nem dolgozik!
- Hazudtál nekem Fab. Pont te hazudtál. Akitől nem vártam volna el… - elcsuklik a hangom, de erős maradok. Nem sírhatok többet, hiszen már az első napomon meglátták azt a hallgatók, amit senkinek nem akartam „megmutatni”.
- Nem hazudtam! Mondtam, hogy hétvégén találkozhatsz a szüleimmel! Azt akartam, hogy ott ismerd meg őket, és nem azt, hogy itt az iskolában. Sokkal másabbak ők otthon, mint itt igazgatóként. – leveszem a magas sarkú cipőmet, majd útnak indulok. –Ali, mégis hová mész?
- Haza. –tömör, de hatásos mondat volt, ugyanis Fab már nem kérdezett többet. Egy motor hangja felbőgött, majd osztálytársam és a kapus állt meg mellettem egy gyönyörű szép Audival.
- Gyere, hazaviszünk! –Iker hangjában az aggódást véltem felfedezni, viszont mikor belenéztem a szemeibe, megrémített az, amit láttam. A barna tekintetben, mint mindig, most is elvesztem, majd Unai köhögése zavarta meg a már-már idilli hangulatot.
- Haza találok egyedül is. Köszönöm. –elindulok szépen lassan, viszont a kocsi az én tempómban araszol mellettem.
- És mi lesz, ha még egy roham rád jön? Mit csinálsz majd egyedül az utcán?
- Fogalmad sincs semmiről sem!
- Beteg vagy Alice. –új cipőmet teljes erőmből hozzávágom, majd megyek tovább. Istenem, miért kell ilyen dolgokkal mindent elrontania? Egyszerűen elegem van a férfiakból! Ajtócsapódást hallok, viszont az meglep, hogy Unai szállt ki az autóból, táskával a vállán. Átkarolja a derekamat, majd együtt haladunk tovább.
- Mit csinálsz?
- Hazakísérlek. De nagyon remélem, hogy nem laksz messze, ugyanis utálok sétálni!
- Akkor készülj fel, mivel kb. még 10 perc mire hazaérünk. –csendben tettük meg az út felét, de azzal a kérdéssel rukkolt elő, ami kicsit szíven ütött ebben a helyzetben.
- Alice. Valami történt a múltadban, ami miatt ez van most veled. Elmeséled? – Unai szemeiben tényleg az érdeklődést látom, bár ez nem olyan dolog, amit egy ismeretlennel megosztanék.
- Tudod Fernández nagyon hasonlítasz Casillasra. – újdonsült barátom megállt és úgy néz rám, mint aki még nem látott a földön embert.
- Tényleg Csodaországban élsz? –meglepett tekintetemet látva magyarázni kezd. – Iker és én testvérek vagyunk. Szia, Unai Casillas Fernández vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. –játékosan meghajol előttem, ahogy régen a főurak tették, majd egy kézcsók után ismét felegyenesedik.
- Én komolyan nem tudtam, hogy ti testvérek vagytok. Na várj, itt vagyunk.
- Örülök, hogy most már azt is tudom, hogy kegyed hol lakik.
- Jaj! Gyere inkább be. Biztos van valami kaja.
- Nem, nem. Nem akarok zavarkodni.
- Ugyan már Unai! Engem nem zavarsz.
- Akkor elmeséled azt, hogy mégis hogy kerültél Madridba?
- Nem kellemes történet. És még igazából nem is nagyon készültem fel arra, hogy ezt bárkivel is megosszam.
- De ha tudnám az előzményeket, legközelebb én is tudnék neked segíteni! –első találkozásunk óta, talán most emelte fel először ennyire a hangját. Kérlelő tekintetének nem tudtam nemet mondani, főztem egy teát és helyet foglaltunk a kanapén. Mindent elmeséltem, töviről-hegyire, többször láttam meglepődöttséget, néha-néha fájdalmat átsuhanni az arcán. A történetem végét már fekve meséltem el neki, a fejem az ölében pihent. Mikor eljutottam a találkozásunkig, abbahagytam a sztorit, és csak bámultam ki a fejemből. Unai mereven nézte a tévé képernyőjét, természetesen minden ki volt kapcsolva, ő mégis azt tanulmányozta, miközben simogatta a hajam. Elnyomhatott az álom, ugyanis ajtócsapódásra riadtam fel. Szegény Unai ülve aludt el, de ő is kinyitotta álomittas szemeit, amit az ajtó felé szegezett.
- Ne haragudj, hogy ilyen hülye pózban kellett pihenned miattam.
- Ugyan! Amúgy sem aludni jöttem, csak mivel olyan édesen szuszogtál az ölemben, nem volt szívem felkelteni téged, ezért én is elaludtam. –Fernández megnézte a telefonját, mire hirtelen felpattant és az ajtóhoz rohant. –Ne haragudj, de Iker már itt vár rám kb. fél órája és mennem kell! Köszönök mindent, és bármi van, rám számíthatsz! –felpattantam a kanapéról és barátomhoz szaladtam. Átöleltem, kikísértem, majd adtam az arcára egy puszit. Fabio mindezt végignézte a lépcső tetejéről, majd mikor a spanyol elment, belekezdett a monológba.
- Miért nem tudod, hogy mire való a telefon? Halálra aggódtam magam miattad! Nem igaz, hogy ennyire felelőtlen vagy! Még ki sem ismerted az embereket! Azt sem tudod, hogy mi hol található Madridban, és azt sem hogy… - a csengő zavarta meg abban, hogy rendesen kioszthasson.
- Majd én nyitom. –rohanok az ajtóhoz, majd megkönnyebbülve emelem fel a fejemet. A látogatóm 180 körüli volt, de még nem jutottam el az arcáig, amint viszont megláttam Iker szemeit, rögtön be akartam csapni az ajtót.
- Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy bunkó voltam, de féltelek. Furcsa az egész, hogy ilyen dolgok történnek veled, és nem akarsz orvoshoz menni. Miért nem?
- Iker, kérlek, most menj el. –szavaimra csalódott fejet vágott be, majd miután lerakta a cipőimet, beszállt a kocsiba és elhajtott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése