Chapter 6.

Sziasztok!:)

Két hét után úgy gondoltam illene ide is írnom egy új fejezetet, úgyhogy már most fel is rakom!:) Remélem tetszeni fog, és a kritikáknak örülnék, hogy egyáltalán érdekel-e titeket ez a történet.:) Jó olvasást.

(Alice)

Az agyam szüntelenül zakatolt. Hogy megbántam-e azt, amit tettem? A válaszom egy határozott nem. Sara bevágtat a fürdőbe, Ikerrel amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk. Még volt arra időm, hogy egy törölközőt kapjak magam elé. Az ajtóban Fabio a nő után kap, és rémült szemekkel néz felénk. Szegény, pedig ő jót akart, de nem tudta megállítani. A kapus határozottan állja barátnője lesújtó tekintetét, majd már várja a pofont, amit jogosan kapna, de Sara ezt a megtiszteltetést most nekem nyújtja, illetve üti át. Nem számítottam rá, és mivel amúgy is közel álltam a falhoz, ezért hatalmasat koppanok a csempén. Az emlékek, mint a szökőár, úgy mostak el a jelen pillanataiból. Még egy kéz utánam kap, de több dologra már nem tudok figyelni.

Egy édesapa csapkodva, mégis boldogan robogott be a kórházi szobába. Egy törékeny kopasz kislány bíztatóan nézett rá, így megenyhült az erős atyai szív is. Nem örült annak, hogy az egyetlen gyereke Madridba készül, pár, számára még ismeretlen emberrel, de beletörődött. Kicsit haragudott Alicere, hiszen mindig is a kedvenc csapatuk a Barcelona volt, most szeme fénye mégis elhalasztott egy ilyen hatalmas találkozási lehetőséget. A csöppség nagyon jól tudta, hogy miért bizonytalan a férfi, ezért vékonyka hangon elkezdett beszélni. –Apu, most gondolj bele. Elmegyek a Real Madridhoz, a híres csatárral, Raúllal focizok, pár edzésen részt veszek, és egy héten keresztül, minden meccset megnézek. –apja mogorva tekintettel ránézett, majd leült az ágy mellé a székre, és kezébe vette azt a kis papírt, amire a lány adatai voltak írva. Összevont szemöldökkel állt fel, majd aggódva elhagyta volna a szobát, hiszen lányának már csak pár hetet jósoltak az orvosok. Rettentően megijedt, bepánikolt, persze ebből Ali csak annyit látott, hogy apja összezavarodott. –Kérlek, ne haragudj rám. –a férfi érdeklődve fordult vissza az ajtóból, nem értette miért kért bocsánatot a kislány. –Egyszer a híres Barcelona futballklub fotósa leszek! De ahhoz, hogy tudjak segíteni a katalán csapatnak, még ki kell tapasztalnom a madridisták játékát. Értsd meg! Most a legerősebb a csapat, és ezt te is jól tudod. –mindig is csodálkozott azon, hogy mennyire érett Csöpi. De ő nem akarta, hogy az egyetlen kislánya már úgy gondolkozzon, mint egy felnőtt! Még túl kicsi volt hozzá. Mindennél jobban meg akarta óvni, fel akarta nevelni, de sajnos anyai ágon öröklődött ez a halálos betegség. Egy homlok puszi után kivonult a szobából. Alice végig azt hitte, apja megharagudott rá, ezért keserves zokogása töltötte be a szobát. Hirtelen a levegője elfogyott, a feje lüktetett, az orra elkezdett vérezni, és egy hatalmas sikítás után összeomlott az állapota. Az orvosok küzdöttek az életéért, mindent megpróbáltak, de ahogy teltek a percek, egyre jobban elvesztek a remények.
A kislány egy sötét helyen találta magát, természetesen sírt, hiszen nem voltak sehol sem a szülei. Hiányzott neki a családja, hiányzott neki Amy, mindenki, aki egy kicsit is közel állt hozzá. Egy szőke hajú fiatal lány jelent meg boldog mosollyal az arcán, szikrázó tekintete égette Ali arcát. Angyalhoz tudta volna hasonlítani azt a személyt, aki azokban a nehéz percekben megjelent. Csodálkozva ismerte fel legjobb barátnőjét, majd meg akarta érinteni az arcát. –Ali, kicsi Ali. Mégis mit csinálsz itt? Hiszen neked még élned kell! Én meghaltam azért, hogy az álmod valóra válhasson. Menj vissza, a szüleid várnak rád. –hirtelen hatalmas lökést érzett, amitől el is esett és újból egy idegen környezetben találta magát. Az ismerős doktor bácsik ott voltak körülötte. Ijedten hallgatta a már megszokottá vált pityegő hangot…

(T.I. - Remember Me feat. Mary.J.Blige)

Hatalmas levegőt véve, zokogva ébredtem fel. Körülöttem idegen emberek tevékenykedtek, mindenki maszkban volt. Félve nézek szét, mire egy férfi artikuláltan kezd el beszélni nekem. Szavai nem jutnak el a tudatomig, pár szófoszlányt megértek, de nem tudom mondattá alakítani őket. Elkezdik tolni az ágyam egy kórteremig, de a váróban pár ember idegesen mászkál. Vajon engem vártak? Fabio szemeibe nézve melegség önti el a lelkem, hiszen egyetlen barátom rám vár. Unait megpillantva kissé meglepődök, de széles mosoly terül el bágyadt arcomon. Viszont van itt egy harmadik férfi is. Ismerős nekem, tudom, hogy már valahol láttam, de nem ugrik be semmi sem. Odaszalad az ágyam mellé, de az ápolónők megkérik, hogy még be nem tolnak a szobába, addig hagyjon békén. Utána bárki bejöhet hozzám, de pihennem kell. Értetlenül csillogó szemeit rám emeli, de én zavartan fordítom el a fejem. Ismerem én őt?
A nővérek után bejönnek barátaim, és egy-egy bőrfotelt elfoglalva, körbeveszik az ágyam. Az igéző barna szempár tulajdonosa, utoljára lép be a 422-es kórterembe, ahol egyedül tartózkodom. Természetesen a betegek közül.

-          Mond Ali, jól vagy? –mosolyogva tekintek Unaira, majd egy határozott bólintás után hangosan felszisszenek.

-          Mit történt velem? –szorítom össze a szemem egy pillanatra, majd pár perccel később ismét boldogan nézek vissza a pár fős társaságra.

-          Mire emlékszel? –az ismerős idegen közelebb lépett az ágyamhoz, majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

-          Arra, hogy eljöttem Los Angelesből, Fabiohoz költöztem, kétszer összeütköztem Unaijal, először hihetetlenül bunkó volt, viszont másodjára ő segített megtalálni a keresett termet. Természetesen nagy segítség voltam, hiszen elkésett volna, de így kihúztam a csávából. Aztán hazamentem, összeestem a fürdőben, de amit utoljára láttam az Fabio rémült tekintete volt. Azt hiszem ennyi. –a fiúk érdeklődve néznek rám, senki nem érti, hogy mi van velem. Unai tekintete köztem, és az idegen férfi között járt, még az utóbbi szomorúan fürkészte pillantásom.

-          Ali, kicsi Ali. Nem emlékszel rá? –meglepődöttségét nem nagyon tudta leplezni, hiszen még a száját is eltátotta, ahogy a barna szemű srácra, vagyis inkább férfire mutatott. Elkezdtem erősen jártatni az agyamat, de mintha még azt is hallottam volna, ahogy a kerekek berozsdásodva nyöszörögnek. Hirtelen beugrott egy kép, majd mosolyogva pillantok barátomra. Határozott bólintásom után a férfi tekintetébe mintha szerelem és boldogság lappangott volna. De szerintem ezt már csak én képzeltem oda. Viszont azt nem értem, hogy miért képzelek én ilyeneket?!

-          Aj, hiszen én annyira buta vagyok. Te vagy Iker Casillas, nem? –a vigyorában mintha Unait láttam volna, ezért viszonoztam is ezt a kedves gesztust. Bólintása után folytattam a gondolatmenetem. –Te vagy a Real Madrid híres világbajnok kapusa. –a mosoly az arcára fagyott, sajnos most szó szerint kell érteni. Zavarodott tekintetemet körbejárattam a szobán lévő embereken, de egyedül Fabi mosolygott rám, Unai pedig valamin nagyon elgondolkozott. Egy középkorú köpenyes úr lépett be a szobámba, majd egy biccentés után ismertette velem a diagnózist.

-          Fejsérülést szenvedett, ami pont a memóriaközpontot sértette.

-          Ez mit jelent úgy egészen pontosan?

-          A rövidtávú memóriád, vagy pont, hogy a hosszú kiesett. –Ikerre pillantva elszégyellem magam. Ezt tudhattam volna, most mégis hülyének érzem magam, hiszen olyan magabiztossággal ejtette ki a szavakat a száján, hogy talán még az orvost sem tudta volna elbizonytalanítani.

-          Pontosan. Mindenre emlékszik? –fürkésző tekintetébe nem merek belenézni, helyette a takaróm sarkát kezdem el szuggerálni, majd gyűrögetni.

-          Természetesen. Tudom a nevem, és mindenkit megismerek a szobában! –határozott kijelentésem után egy szolid mosolyt eresztek meg Fabio felé, aki időközben már a kezemet szorította.

-          Nem emlékszik mindenre. A bátyámat nem ismerte fel. –fejem Unai felé kapom, nem értem ezt az egészet. Milyen testvére? –Ne nézz így Ali. Iker a bátyám. –csak bámulom a másik spanyol srácot, aki csalódott tekintetét rám emeli, majd egy intés után elhagyja a szobát. Hirtelen mázsás súly nehezedett a szívemre, és legszívesebben csak sírtam és sírtam volna.

-          Nos, akkor a rövidtávú memóriája sérült. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem fog visszajönni az emlékezete, vagy ha mégis megjelenne pár kép, akkor se erőltesse. Majd ha úgy gondolja, hogy emlékeznie kell rá, akkor minden be fog ugrani. A nővérek a rendelkezésére állnak, viszont én csak reggel jövök egy vizitnél. Viszlát! –az orvos után újonnan szerzett barátom is kilép az ajtón, én pedig ijedten kiáltok utána.

-          Unai, kérlek, ne haragudj rám. – a spanyol kíváncsian fordul meg, de mikor meglátja az első könnycseppet kicsordulni a szememből, az ágyhoz rohan.

-          Ugyan kislány, miért haragudnék rád? –szipogva rázom a fejem, ami nálam jelenesetben a nem tudom kifejezést jelképezi. –Nem történt semmi. Volt egy kis baleseted, de nem lesz itt semmi baj. Majd segítünk, hogy minden a régi kerékvágásban menjen. De most a bátyám után kell mennem, hiszen edzésre megy, de előtte még hazavisz. Örülök, hogy jól vagy Csöpi. –ezt a becenevet egyedül apa használta még régen. A csöppség szót rühelltem, ezért apa kitalálta annak a rövidítését.

-          Faab, ez mi volt? –kérdezem meg az apró csók után, amit lakótársamtól kapok.

-          Hát erre sem emlékszel? –csalódott tekintetét látva nem éreztem azt a fajta fájdalmat, ami akkor nyilallt belém, amikor Iker szemeibe néztem. –Hát ezt nagyon sajnálom. Mikor idejöttél, és ugye segítettem bejutni az iskolába, akkor elmentünk randizni. Igaz még nem mondtuk ki azt a bizonyos igent, de többszöri találkozás és együttélés után azt láttam rajtad, hogy jól érzed magad velem. Sajnálom, ha ez nem így volt, akkor megyek is. Nem akarok a nyakadon lógni. –hirtelen utána kapok, mielőtt nem lép annyira messze az ágyamtól. Magamhoz húzom egy apró futó csókra, de a szívem fájdul bele a „testi kapcsolatba”. Valami itt nem stimmel. De ezen annyira nem tudok agyalni, ugyanis Fabi mélyítené ajkaink játékát, de egy nyúzott sóhaj után eltolom magamtól.

-          Ne haragudj, csak iszonyúan fáj a fejem, és fáradt vagyok. Holnap találkozunk, rendben? –magabiztos mosolyt küldök felé, hátha minél hamarabb lelép. De hogy gondolhatok így a pasimra? Miért érzem azt, hogy teher számomra? Istenem Alice! Térj már észhez!

-          Rendben Csillagvirág. Szeretlek. –sután magamhoz ölelem, majd valami olyasmit suttogok a fülébe, hogy én is. Igazából mindig is az-az ember voltam, aki csak akkor mondta ki a szeretlek szót, ha tényleg úgy is gondolta. Mostanában ennek a jelentése teljesen eltűnt, vagy legalábbis megváltozott. Még a legnagyobb ellenségek is azt mondják egymásnak, hogy szeretlek, csupán jó pofiból.

Egyedül, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejembe, ezért Unai itt hagyott i-podját a fülembe dugva, elkezdtem bömböltetni a zenét. Az ismerős dallamokat reflexszerűen kezdtem el dúdolni, majd álomba ringatva saját magam, utoljára még a barna szempárral nézek farkasszemet.

(Iker)

(Count On Me - Bruno Mars)

Miután ájultan esett össze a számomra annyira fontos lány, Saraval elég csúnyán összevesztem. Most hozzá kéne tartanom, ehelyett pedig a régi világítótorony felé veszem az irányt. „Iker mi van veled öregem. Te Sarat szereted!”

A telefonom kijelzőjén öcsém neve villog. Köszönés nélkül hagytam ott a kórházat, ráadásul a parkolóig is futva tettem meg az utat. Nincs kedvem felvenni, de ismerem annyira, hogy addig nem hagy békén, ameddig nem beszél velem.

-          Mond. –unottan szólok bele az apró készülékbe, de meglepetésemre egészen emberi hangon beszél velem.

-          Ma nincs is edzésed. Tudod mivel mentettem ki a segged, most először és utoljára?! Azzal, hogy tréninged lesz, és sietned kellett. Leléptem azért, hogy beszéljek veled, tehát most azonnal nyögd ki, hogy hol vagy, mert megkereslek. Addig nem hagylak békén, ameddig nem adod ki magadból a feszültséget. –na, mit mondtam? Természetesen beszélni akar. De mi van akkor, ha én nem akarok?

-          A szokásos toronynál. Gyere ide, itt ülök fent. –válaszára most valahogy nem voltam kíváncsi, így rögtön bontom is a vonalat. Többször jöttem el ide, hiszen valahogy olyan hangulata van ennek az egésznek, amitől megnyugszom. Unaijal találtuk még 12 éves koromban. Akkor még működött, mostanra viszont már csak „látványosságként” és persze az én megnyugtatásomként szolgál. Ha valamelyikünknek bármi problémája akadt, vagy csak szimplán rossz napunk volt, mindig tudtuk hol keressük a másikat.

Hirtelen a vállamon egy erős kezet éreztem, majd felnézve öcsém barna szemeivel találtam szembe magam.

-          Mi történt? –valahogy nem volt kedvem semmiről sem beszélni.

-          Tudod mi kéne nekem? –költői kérdésemre egy hatalmas üveg vodkát vett elő, persze mindezt Unai vigyorral a képén. –Te mégis mit csinálsz?

-          Hát iszunk a bánatunkra. –nemes egyszerűséggel kinyitja, majd legalább 5 korty után átnyújtja nekem.

-          Te nagyokos. Neked miféle bánatod van?

-          Ha te búslakodsz, akkor én azért vagyok itt, hogy én is szomorú legyek. Amit te csinálsz, azt csinálom én is. Ha kell, sírok veled, ha kell nevetek. Mivel te nem vagy az a verekedős ember, ezért megvédem a segged a betolakodók elől. Hiszen erre valók a testvérek!

-          Unai még a végén kicsit is embernek mutatod magad. –óvatosan megütögetem az arcát, mire elcsapja a kezem. - Amúgy elrontottad. –most nem érdekeltek a következmények, nem akartam már a jó Iker szerepét betölteni. Legalább 6 felesnek megfelelő mennyiséget ittam egyhuzamban, mire a spanyol mellettem elismerően füttyentett. Amikor átnyújtottam neki az üveget, hihetetlen hányinger jött rám. Nem nagyon bírom a piát, hiszen szervezetem nincs hozzáedződve, viszont öcsém úgy tűnik, bírja a kiképzést. –Elrontottad, mert nekem nincs edzésem. Hahó –lóbálom meg sérült kezem szemei előtt, de mikor bele nyíllal a vállamba, rájövök, hogy nem volt jó ötlet -, nem rémlik, hogy rossz védés következtében ortézist kell hordanom? Bár igazad van. Nem buktattál le senkit sem, hiszen nem is ismer.–az emlékek hatására morogva kapom ki a már majdnem üres palackot a kezéből, majd a maradék piát le is húzom. Köhögve dőlök hátra.

Nem szeretek részeg lenni, igaz annyira sok alkalmam még nem is volt rá, de ilyenkor űrhajósnak érzem magam. Hogy miért? Most gondolom, sokan kérdezik ezt. Ha gyorsan mozgatom a fejem jobbra és balra, akkor minden lassan mozog. Ha meg kell mozdulnom, el kell indulnom, akkor olyan mintha a levegőben járnék. Na, ez az állapot most nem jött elő, ugyanis állni sem bírok. –Jó vol ez a kadvo! –vigyorogva próbálnék kezeibe csapni, de a kívánt hatást nem érem el, ugyanis ő sem józan már, így nem tudjuk összeérinteni a tenyereinket.

-          Tudod tes-hü –csuklására hatalmasat röhögök, amit inkább nyerítésnek tudhatnak be az emberek, de mivel eléggé kihalt a terület, ezért nem kell semmitől sem tartanom. –Nem gondoltam volna, hogy Sara mellett megszereted Alit is. –érthető szavaira felkapom a fejem, de a hirtelen mozdulatnak hála, belefejelek az egyik korlátba. Röhögve dőlök vissza, viszont fejem koppan a padlón, aminek hatására elkezdek szédülni.

-          Én Alzit nem megszerettem, hanem lefeküdtem vele. Éted te ezt? – a szívem máris reagál a kimondott szavakra, őrült tempót diktálva pumpál még több vért az agyamba, ami viszont egyszerűen nem képes ezeket a dolgokat most felfogni. Azt sem tudom, hol vagyok, mit mondok, és mit csinálok. Öcsém előtt nincsenek titkaim, viszont néha úgy érzem, hogy neki tetszik a lány. –Teccccik neked?- a c-t vagy tsz-t hosszan nyomom meg, de a vége röhögésbe torkollik.

-          Kicsoda? –bamba tekintetébe nézve hirtelen elálmosodok, de egy csuklásroham megállítja a tervemet, miszerint itt, ebben a percben én most alszom egyet.

-          Há Alzi! –szavak formálására egyszerűen képtelen vagyok, de úgy tűnik, testvérem minden egyes szavamat érti. Lehet, ezt a nyelvet csak részegen lehet érteni, hiszen párszor már volt úgy, hogy öcsémet egy szerelmi bánat miatt szó szerint a padlóról kapartam fel és állítottam a zuhany alá, bár akkor egy szavát se értettem.

-          Ali széplány. Iker rámfigyeljéé, figyelsz? –bólintásom után érdekes vigyor terül szét az arcán, de folytatja monológját. –Alice széplány.

-          Igen, ezt már hallottam. Teszik?

-          Nem! Nekem ő olyan, mint amilyen te vagy! Széplány, csinos, kedves és aranyos, de számomra ennyi. Viszont azt nem értem, hogy te mit keresel még Kárbonéró mellett. Látszik, hogy nem szeret. Azok után pedig nem értem, hogy miért vagy vele azok után, nem értem… - kérdő tekintetem láttán hangosan felröhög, majd vállat vonva kémleli tovább a felhőket. Most nem megy a normális kommunikálás, ezért csak hallgatom a bárányok csipogását és figyelem, ahogy a fehér madarak úsznak az égen.

Pár órával később a telefonom ütemes zenélésbe kezd, de öcsém egy okos mozdulattal lesodorta a toronyról. Ijedten ülünk fel, de már csak azt lehetett hallani, ahogy apró darabokra tört a készülékem. Sara biztos tajtékozni fog a dühtől, hiszen nem hívtam, nem kerestem, mikor pedig rávette magát arra, hogy megcsörget, drága testvérem elintézte, hogy ne beszélhessünk. Tarkóra csapás után morogva álltam fel, majd még bizonytalan léptekkel elindultam lefelé.
Már tisztább tekintettel nézek fel, de csak öcsém lógó lábát lehet látni innen lentről. Nem sokkal ezelőtt még én is úgy feküdtem. Felvéve a telefon darabjait, a fontosabb dolgokat, amik nem sérültek, a zsebembe süllyesztem, viszont a többi alkatrészt nemes egyszerűséggel bedobom a kocsim kesztyűtartójába.
A kis Audi Q7esem dorombolva indul el, öcsém pedig kapkodva pattan fel a torony padlójáról. Még az alkohol hatása alatt állok, nem lehetne vezetnem, de ez most engem annyira nem érdekel. Felbőgetve a motort, utam egyenesen a kórházhoz vezet. Fabio győzelemittas mosollyal mér végig, majd fegyvert formálva a kezéből, lelő. Eltátog egy olyasmi mondatot, hogy én vagyok a nyerő, majd beszállva a kocsijába, elhajt.

Talán sértette a férfi büszkeségemet az, hogy Alice nem ismert meg. Talán rosszul esett az, hogy mindenre és mindenkire emlékszik, egyedül rám nem. Fogalmam sincs, de egyenesen Sara házához tartok. Nem teszek kitérőt, nem gondolom meg magam…

(Alice)

Egy kedves hangra ébredek fel, és meglátom az ajtóban Sara Carbonerot. Mosolyogva tekintek a sportriporter nőre, majd kicsit feljebb csúszva az ágyon, a fotel felé mutatok.

-          Szia, Kicsi. Hogy vagy? –zavart tekintetem láttán, szelíd hangon felnevet, majd megfogja, a kezem elkezd suttogni. –Aj, barátnőm. Annyira rossz, hogy nem ismersz meg. Pedig mikor ideköltöztél Fabiohoz, akkor találkoztunk. Igaz nem indult szépen a barátságunk, hiszen majdnem elütöttelek, aztán hatalmas kiabálás közepette sarkon fordultál és leléptél. Egyik nap láttalak a közeli Plazaban, és odamentem bocsánatot kérni hozzád. Egy ebéd közben sokat beszélgettünk, majd egyre többet találkoztunk. Unait felismerted? –bólintásom után gondolataim közé merülve, döntöm hátra a fejem. –Ez érdekes. Pedig ha sem Ikert, sem engem nem ismertél fel, akkor elvileg Unit sem ismernéd. Mert akkor arra lehetett volna fogni, hogy az új arcokat elfelejtetted. –hát igen. Végül is ez logikus lenne. Miután azon gondolkoztam, hogy nem tudom elképzelni magam, ahogy járom a boltokat Saraval, beugrott egy emlékkép. Mosolyogva tekintek fel a látogatómra, majd hatalmas bólintás után kijelentem, hogy emlékszem rá. Felcsillan a szemem, amikor megszorítja a kezem, hiszen nekem van egy barátnőm! Akire számíthatok, és aki a nehéz időkben is mellettem van.

-          Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg. –mintha egy pillanatra a tekintete gúnyossá vált volna. De lehet, megint csak én beszélem be magamnak a sok hülyeséget.

-          Ugyan Al, baleseted volt. Megértem, hogy így…- egy csapzott külsejű spanyol srác lépett be az ajtón, majd rögtön Sarának esett.

-          Te mégis mit keresel itt?

-          UNAI! Elég volt. Ne kezdj balhézni. Sara hozzám jött, engem akart meglátogatni. –pár szót hihetetlen gyorsasággal, morogva ejtett ki a száján, majd dühösen kivágtatott a szobából. Sara munkára hivatkozva elköszönt, és ismét egyedül maradtam a szobában.
Viszont barátom előbbi reakcióját nem tudtam megfejteni…

(Unai)

(Nicki Minaj ft Drake - Moment 4 Life)

Kimondhatatlanul haragudtam ebben a pillanatban Ikerre, amiért bele keverte a szerelmi életébe az amerikai lányt. Nem tudom, hogy az Angyalok városában milyen életet élnek az emberek, de ennyire naiv nem lehet újdonsült barátom. Hogy gondolhatja azt, hogy Sara jót akar? Ahh Jézus Isten… itt még olyan bonyodalmak lesznek kibontakozóban, aminek senki sem fog örülni. Én pedig menthetem Ali seggét a csalódástól. Tudom mennyi szarságon kellett túltennie magát, ahogyan azt is tudom, hogy még soha nem volt szerelmes. De drága bátyám betoppant a képbe, és önmagát meghazudtolva, lefeküdt egy aránylag ismeretlen lánnyal. A nagy San Iker most rossz fiút játszott. Bár ennek szerintem én örülök a legjobban… na meg persze tegnap örülhetett Alice addig a pillanatig, ameddig meg nem jelent a barátnő-barátnő.

Most így belegondolva a dolgokba, nekem az a Fabio sem valami szimpatikus ember. Kívülről azt látom, hogy bele van esve ebbe az angyalba, de valahogy nem tudom kiismerni sem. Csak azt tudom, hogy meg kell óvnom a törékeny lányt, hiszen ha már nekem nem tudtak segíteni, legalább én hagy támogassak másokat. Igaz bátyám többször volt ott mellettem, többször próbált vigasztalni, de inkább az a befelé fordulós típus vagyok ilyen téren.

Legalábbis Patrícia elvesztése fájdalmas pont volt az életemben. Azokat az embereket utálom a legjobban, akik csak teszik a szépet. Hülyítenek, kihasználnak, majd, mint egy csavargóba, úgy rúgnak beléd és dobnak el maguktól. Ez volt vele is. Rengeteget veszekedtünk, de a békülési rendszerünk eléggé élvezetes volt. Többször bántott meg, de persze srác lévén ezt nem vettem annyira magamra.

Egyik nap nem nagyon éreztem jól magam, ezért nem mentem el arra az esküvőre, amire hivatalos volt az egész család, és persze akkori barátnőm, Pati is. Nem aggódtam semmi miatt, hiszen ezekben az emberekben feltétel nélkül megbíztam. Viszont akkor este, Iker vergődve jött haza, hogy szakítsak a barátnőmmel, mert nem éppen tisztességesen játszik. Elvakult szerelmesként bemostam egyet bátyámnak, majd elhagytam a szülői házat. Ott követtem el azt a hibát, hogy nem hallgattam végig a figyelmeztetést. Elmentem a lakodalomféleségre, ami történetesen Fernando Torres és Ollala ünnepsége volt. Ott volt az egész spanyol válogatott, és persze a játékosok családja, a Liverpool teljes kerete, pár játékos az Athletico Madridból, és még pár számomra ismeretlen ember, akit gondolom Oli hívott meg. De ez a része, ha úgy nézzük lényegtelen. Fabregasnak akkoriban nem volt barátnője, de a focisták elmondása szerint, nem nála próbálkozott elsőnek Patrícia. Nandoval és Cescszel nagyon régóta nagyon jó barátságot ápoltam, természetesen Iker segítsége által, így mindenről be tudtak nekem számolni. Legelsőnek drága bátyámra mászott rá a volt barátnőm, de mikor Casillas nemet mondott, akkor jöttek sorba a még szingli célpontok. Ez az egész padlóra tett, de férfi önérzetem és makacsságom miatt, nem költöztem vissza anyáékhoz, sőt még testvéremtől sem kértem bocsánatot. Leléptem egy olasz suliba, majd mikor onnan magatartásom miatt kicsaptak, visszakényszerültem Spanyolország fővárosába.

Azóta Ikernél lakom, és szerencsémre nem az a haragtartó típus.

De most inkább visszatérek más szerelmi életéhez, mert már így is túl sokat agyaltam a múltamon. Nem tudom, hogy ebből mi fog kisülni, de valamit forral a nép ellen drága sportriporter sógornőm. Ahogyan természetesen ebbe a "lázadjunk a szerencsétlenek ellen klubba”, csatlakozott a spanyol macsó, Fabio is…

Chapter 5.

Sziasztok!

Remélem örültök annak, hogy máris meghoztam a fejezetet!
Kolett, ahogy ígértem, összehoztam egy több szemszögből álló részt! Ha így is tetszik, akkor innentől kezdve megpróbálom így megírni!:)) Jó olvasást.

(Iker szemszög)

Mióta itt van ez a lány, azóta minden megváltozott körülöttem. Próbálom elkerülni, de lássuk be, vannak dolgok, amik lehetetlennek bizonyulnak. Unaijal többször beszélgettem már erről az egészről, persze szerintem ő még mindig úgy gondolja, hogy ez a bizonyos lány, nem más, mint Sara.

-          Tesó, kelj már fel! Mielőtt még elindulna Al, azelőtt oda kéne érned hozzá. Aztán pedig húzz el a gyógyszertárba, kell valami krém a válladra. Gyerünk! Csipkedd magad! –a saját öcsém kirúg a saját ágyból. Kicsivel később kómás fejjel lebaktatok a földszintre, ahol meglátom Unait táskával a vállán és egy zoknival a szájában.

-          Öregem, te mit csinálsz?

-          Kssbn vagyk… - milyen jó is lenne, ha érteném, hogy ez a tökkelütött mit beszél. Fáradtan vonszolom át magam a nappalin, majd öcsém ordítására térek észhez. Kapkodva elkészülök, majd elindulok Alice háza felé.

Látom, hogy Fabionak nem tetszik az, hogy szó nélkül bepattant a kocsimba a lány, de mit sem törődve vele, Ali hangos figyelmeztetésére bevágódom a kocsiba. A vállam iszonyúan lüktet, de megpróbálok nem figyelni erre. Annyira érdekes még számomra az, hogy nem úgy reagál, mint az átlag lányok. Saran is látszott, hogy örül annak, hogy velem lehet, viszont ezt Alin nem látom.

(Fabio szemszög)

Alice már Los Angelesben is tetszett, de mindig finoman elutasított, mikor próbálkoztam nála. És most itt van, velem él egy házban, és nem közelíthetek felé. Lassan, de biztosan elveszítem azt a minimális esélyt is, amit most kaptam az égtől. A Casillas testvérek állandóan a nyakán lógnak, amit Kiscsillag még élvez is. Ismerem már annyira, hogy ha én most elhívnám egy randira, sikítva és haj tépve rohanna ki a szobából. Mégis mikor meglátom beszállni a kapus kocsijába, valami elpattan bennem. Fújtatva rohanok ki, de már csak a távolodó autót sikerül elkapnom. Pedig már kezdtem reménykedni…

(Alice szemszög)

Fabio, Ikert sérült vállánál fogva rántja fel az ágyról, és húz be neki egy hatalmasat. A focista megtántorodik, de nem esik el, mert időben megkapaszkodik az asztalomban. Hatalmasan szisszen a hirtelen jött fájdalomtól, ugyanis drága spanyol barátom, ismét a jobb karjánál fogva rántja magához. Jóformán magamhoz sem térek, Fabi máris a lábamnál fekszik. Iker lendíti a jobb kezét, szerintem elfelejthette, hogy megsérült, ugyanis az arca eltorzul, Antonio pedig kacagva hasba rúgja.

-          Elég legyen! –sikítok fel. Majd elszörnyedve nézek a padlóra, ahova Iker az előbb vért köpött. Jönnek az emlékek, de megrázom a fejem, hiszen ha én itt, most elkalandozok, ezek megölik egymást. Illetve jobbára most csak Ikernek lenne baja.

A tüdőm sípol, a levegőt kapkodva veszem. Maradj itt Alice, kérlek, maradj itt! Magamnak hajtogatom az életmentő mondatot, viszont ezt nem én döntöm el. Erősen markolom a lepedőt, kezeim teljesen elfehérednek, a srácok viszont továbbra is egymást ütik. Ziláltan, szuszogva, halkan még megkérem őket, hogy fejezzék be, de ismételten nem hallgatnak rám. A selyem lepedő kicsúszik a kezeim közül, én pedig elmerülök az emlékek tengerében…

(Iker)

Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történik, addig a pillanatig, ameddig meg nem láttam a dühtől eltorzult arcú Fabiot. A vállam, szorítása alatt lüktetett, de egy idő után már azt sem éreztem, hogy egyáltalán ott található-e. Ütött és rúgott, ott ahol ért, de azért én sem voltam rest. A szám már felszakadt, és annyiból voltam hátrányban, hogy jobb kezes vagyok, és a jobb vállam sérült. Lelöktem az ágyra, az agyam teljesen elborult, de mikor lendíteném a kezem, szörnyű fájdalom nyilall végig rajta. A következő pillanatkép számomra viszont már csak az, hogy Alice remegve a föld felé zuhan.

(Alice)

Egy kislány a kórház felé tart édesanyjával. Többen félnének, viszont ő felemelt fővel halad végig a várón, miközben támasza kezét fogja. Alig lehet több 9 évesnél, viszont magabiztosan áll és várja az orvost. Édesanyja csak kívülre mutat nyugodtságot, hiszen tudja, ha ő bepánikolna, a szeme fénye is elveszítené a bátorságát. A kislány lába nagyon fájt, de nem tudták mi lehet a probléma. Egy kedves doktor bácsi fogadta őket, majd mikor megvizsgálta a lány apró talpát, aggódva küldte őket röntgenre. –Hölgyem! Alicenek mióta van eltörve a lába?- az anya csodálkozva néz az orvosra, de választ nem talál a kérdésre. Mivel a lány még kicsinek számít, ezért megműtik a lábát. Ahol a csont már elkezdett összeforrni, azon a helyen sajnos ismét el kell törni a lábát, hiszen nem jól kezdte meg a gyógyulást. A csöppséget azon nyomban betolják egy műtőbe, de ő mosolyogva néz még utoljára az anyjára. Bátor, és igazából belül sem fél. Megígérteti az anyjával, hogy mire felébred, az apukája is ott lesz velük, így nyugodtan szenderül álomba. A műtét sikeres volt, viszont mégsem az történt, amire számítottak. –Asszonyom. A kislánynak egy daganat volt a lábában, amit kioperáltunk, és elküldtük szövettanra. Sajnos oszteoszarkómát diagnosztizáltunk nála a műtét során, ami rosszindulatú csontdaganat. Még nem terjedt szét a szervezetében, de mihamarabb meg kell akadályozni ezt! Sajnálatos módon le kell vágnunk térd alatt a lábát. –a hölgy felzokog, és összeesik a műtő előtti részen. –Mondja doktorúr, nincs más lehetőség?! –remény csillan meg a szemében, de hamar ürességre vált a tekintete. Erősnek kell lennie! Bíztatnia kell a lányát, és ki kell mellette tartania. Nem hagyhatja most cserben…
Kemoterápiák kezdődnek el, és a bátor kislány elsőnek nem érti, hogy miért hullik ki a haja, miért olyan gyenge a szervezete. Ki akar menni az udvarra, és a vele egyidős gyerekekkel akar játszani. Úgy, mint a rendes kölykök. Egy 13 éves lánynak egyik nap bemutatják, Amyvel örök barátságot kötnek. A lány elmondja tapasztalatait, megpróbál a kisebbnek segíteni. Egyik nap csörög Alice telefonja, az a telefon, amit a szobában hagytak neki. Vékony hangon felveszi, majd beleszól egy erőteljes hang. Egy alapítvány hívta fel a kicsi lányt, hogy teljesítsék az utolsó kívánságát…

(Iker)

Alice rázkódik a földön, sír, és ordít. De a szemét nem nyitja ki. Olyan mintha álmodna, de most nem tudjuk még csak felkelteni sem.

-          Te barom! Ez mind a te hibád! –Fabio ismét nekem esik, de egy mondatommal beléfojtom a szavakat.

-          Látod? Most is magaddal foglalkozol, ahelyett, hogy most az egyszer rá figyelnél. –felkaptam az ölembe Alicet, és még a karomban lévő fájdalom sem érdekelt.

-          Mégis mit csinálsz? Még nincs eszméleténél, addig gyorsan vízbe fojtod? –nem törődök vele, csupán a zuhanyrózsát a kezembe véve, óvatosan bevizezem Alice testét, hátha a hidegre felébred…

(Alice)

Bátortalan és tanácstalan kislány útnak indul, egészen legjobb barátnője, Amy szobájáig lépked. A lány mosolyogva ugrik a kicsi nyakába, és ezt a hatalmas mosolyt tartva közli vele, hogy elmúlt a betegsége. Segítettek a kezelések, és segített az is, hogy hitt abban, hogy meg fog gyógyulni. Beteg emberként minden perc, maga a megváltás. Alice közölte azt, hogy nemrég keresték őt, és nem tudja, mit kérhetne. –Kicsi! Szereted a focit, nem? –a kislány mosolyogva bólintott, de még mindig nem tudta, hogy barátnője mire akar kilyukadni. –Kérj egy találkozót a híres Real Madrid csapattal, plusz kérj egy hetes bérletet minden meccsre, és kérd azt, hogy 2 edzésen hagy vegyél részt. Ha jól tudom, a kedvenced, Raúl is ott játszik! 1998 van kislány. Ne szalaszd el a lehetőségeidet! –Alice tudta, hogy barátnőjének is ez az álma. Ez egy olyan dolog, ami egyikkőjüknek megvalósítható, és ha neki nem is jönne össze, majd megkéri a nénit, hogy hozza össze barátnőjének ezt. Mosolyogva lépkedett vissza a szobájához, Alberto plüssmacival a kezében. Mikor közölte a hölggyel az álmát, mehetett is egy kezelésre.
Amy naponta látogatta meg, viszont 2 hónap után, egyre kevesebbszer járt be hozzá. A kicsi azt hitte, hogy barátnője már elfelejtette őt, és talált egy egészséges gyerekeket.
Hatalmasat tévedett, ugyanis Amy betegsége kiújult, de tudta, ezt már nem fogja túlélni. Nem akart kórházba menni, nem akarta, hogy barátnője lássa, ahogy szenved. 5 hónapot tartózkodott otthon, majd megígértette anyjával, hogy beszél a kicsi Aliceszel. Amy belehalt a csontrákba, de Alice álma megvalósult. Meggyógyult, és focizhatott a híres Raúl Gonzálezzel…

Sírva tértem magamhoz, ráadásul reszkettem a jeges víztől. Iker bal karjával biztosan tartott, jobbal pedig gyorsan elzárta a vizet. Átkarolom a nyakát, de a háttérben megpillantom Fabiot, aki fájdalmas tekintettel minket figyel. Iker lefejti róla a vizes ruhákat, majd csak egy melltartót és egy bugyit hagy rajtam. Kiemel a kádból, érzem, ahogy izmai tiltakoznak ettől a tettől, még sincs erőm arra, hogy megálljak a saját lábamon. Amit most láttam az emlékeimben, az volt majdnem a legnehezebb időszakom. Rájönni, hogy rákos vagyok és mégis erősnek mutatni magam. Aztán mikor Amy mama bejött hozzám kisírt és feldagadt szemekkel, hogy közölje lánya halálát, az sem volt éppen sétagalopp.
Mikor meggyógyultam, rá 10évre diagnosztizálták édesanyámnál is a rákot. A család éppen hogy felejtett, minden procedúra kezdődött előröl. Hangos zokogásba kezdek, mire Iker egy puha törölközővel teker körbe. Most, ebben a pillanatban, senki nem mondaná meg, hogy 22 éves vagyok. Teljesen kiszolgáltatottan simulok a spanyol kezeibe, miközben látom, hogy Fabionak hűlt helye van az ajtóban.

(Fabio)

Miért kellett megjelenniük? Már annyira sincs szüksége rám Alicenek, hogy megnyugtassam egy-egy ilyen roham vagy mi után. Köcsög tett lesz, de így nem élhetünk együtt. Bár, ha én most kirakom a házamból, akkor megy a focistához, és az megint csak nem nekem kedvez.
De mi van velem? Hiszen minden második lányt megkaphatnék. De akkor miért érzem azt, hogy nekem csak ő kell? Gyerünk Fabio! Tedd félre ezt a puhány éned, és menj el egy bárba…

(Iker)

Minél jobban meg kell védenem ezt a lányt! –ezt a mondatot szajkóztam a fejemben. Igaz, most nem tudom, hogy mi történhetett, mit élhetett át újra, de az a fél óra, amit most a tudatlanságban töltöttem, minimum 10 évet öregített rajtam. Alice megtámaszkodik a mosdókagylón, még én a hosszú haját próbálom szárazabbra törölni. Hirtelen letolja a melltartó pántjait, majd hátranyúlva kikapcsolja azt és leveszi. Hatalmasat nyelve törlöm tovább a haját, de a bugyijától is megszabadítja magát.  Természetesen a rácsavart törölköző még mindig takarja előlem domborulatait, de most nagyon kell arra koncentrálnom, hogy csak a törölközővel érjek hozzá. A vágy, amit iránta érzek, hirtelen kap lángra bennem, és az sem segít, hogy teljes testével nekem dörgölődzik. Agyamat ellepi a köd, majd egy kis taszítással a tusoló alá juttatom a lányt…

(Unai)

Iker hol a francba lehet már?! Már 6 is elmúlt, és testvéremről semmi hír. Sara facebookon egyre mérgesebb, és különböző cikkeket küld a falamra. Viszont ezekben a cikkekben egy a közös. Testvérem és Alice található rajta, félreérthetetlen pózban. Persze a sportfotós még nem találkozott Alivel, sőt nem tudhatja senki sem, hogy kicsoda ő. Bár elég sokan tippelgetnek, hogy ki a rejtélyes lány, de még csak közel sem járnak a megoldáshoz. A telefonom ütemes zenélésbe kezd, izgatottan kapom a kezembe a kis készüléket, de sajnos csak Sara hív.

-          Szia Unai. Hol van a bátyád?

-          Szia, Sara, köszönöm jól vagyok. Minden rendben, és jól sikerült a mai fotózásom is. Köszönöm kérdésed. És? Te hogy vagy? –megpróbálom húzni az időt, de ez a spanyol szépségnél nem éppen nyerő.

-          Ezek engem nem érdekelnek. Hol van Iker? –tér ismét a lényegre, viszont a mondata végén egy hatalmasat sikít. –Jó tudod mit? Ne válaszolj! Odamegyek! –válaszomat már nem várta meg, csupán rám csapta a telefont. Istenem Iker, mibe keveredtél?!

(Alice)

Vágytam a kapus érintésére, szükségem volt a közelségére. Hirtelen már a kabinban találom magam, Casillas belép utánam, és megnyitja a meleg vizet. Teste nekem feszül, a kósza vízcseppek eláztatják a ruháját. Szenvedélyesen megcsókol, majd fenekem alá nyúlva felemel az ölébe. A törölköző szétnyílik, Iker pedig egy hatalmas sóhajjal pásztázza végig a testem. Az agyam egyik rejtett zugában tudom, hogy meg kell állnunk, de a testem, a szívem erre a gondolatra nemet mond…

(Fabio)

Meg van, mit kell tennem! Hazafelé veszem az irányt, de az összes létező piros lámpa meggátol abban, hogy minél hamarabb otthon legyek. Beszélnem kell Aliceszel, és csak reménykedni tudok abban, hogy Casillast még a ház közelében sem látom.

Sajnálatos módon a feljárón még mindig ott áll a fehér Audi Q7-es, ezért csak a kocsi mögött állok meg. Belépek a házba, majd a lépcsőfokokat kettesével szedve, feljutok az emeletre. Sehol senki. A fürdőből vízcsobogás hangja szűrődik ki, majd meghallom Alice hangját.

-          I, Iker. Ezt nekünk nem kéne…

-          Te is akarod… - vártam, hogy Ali elutasítsa, de nem tette.

-          Abba ne hagyd! –hangja egy szemérmetlen nyögésbe torkolt. Idegbeteg módjára csörtettem be a szobába, majd szerencsére megpillantottam a férfi telefonját az ágyon, ami őrült módjára csörgött az ágyon. A hívó fél egy roppant csinos hölgy volt, többször láttam már a sport csatornán.

-          Halló!

-          Iker? Iker te vagy az? Nagyon megjárod, amiért nem vetted fel!

-          Kivel beszélek?

-          Sara Carbonero. Iker Casillas barátnője… - hát itt van. Megfogtalak ember!

-          Gyere a lakásomra. Ha most a kapus házában vagy, akkor csak indulj el az utcán balra. Egy hatalmas fehér ház előtt áll a barátod kocsija, és egy fekete Cadillac Escalade. Caio! – és most már csak várnom kell.

Alig telt el 10 perc, egy piros BMW állt meg a ház előtt, és kiszállt az a nő belőle, aki tönkreteheti Casillast.

-          Hola! Nagyon remélem, hogy nem vertél át! Ki vele, hol van a válogatott?! –a fürdő felé intek, mire a spanyol szépség feltépi az ajtót, és a párunkat félreérthetetlen pózban találjuk…

Chapter 4.

Sziasztok, meghoztam a 4. fejezetet! :)) Remélem tetszeni fog. Már csak május első hetében jelentkezek újra, ugyanis ez a hét hatalmas hajtással lesz tele számomra. Nem lesz időm írni... De a következő fejezettel ígérem sietek! Jó olvasást:)

Kedden hajrá Schalke! :)) Szerdán pedig Hala Madrid, most kell a Barcelona-t megfogni.. ;))

"Nagy meglepetésemre a ház előtt Casillas áll, Unai barátom nélkül…"

Tekintetével fáradtan követi minden lépésemet, majd mikor beszállok a kocsijába, csodálkozás ül ki az arcára. Megnyomom a dudát, mire észbe kap és bepattan mellém.

-          Szia. Azt hittem nehezebb lesz megfűzni téged. –időközben láttam, hogy Fabio elindult felénk, megjegyzem elég mérges tekintettel nézett ránk.

-          Iker, ne magyarázz, hanem indíts! –a spanyol amilyen gyorsan csak tudott, a gázra lépett, de még egy felénk repülő cipő eltalálta az autót.

-          Huh, ez meleg volt. Fogd pórázra ezt a vérebet, ha lehet. Nem akarok legközelebb meghalni. –egy tarkóra csapással jutalmazom ezt a mondatát, mire, mint egy sértődött óvodás, úgy néz rám.

-           Láttad már a cikket? –érdeklődve figyeli az arcom, de uralkodok az arckifejezésemen. Évek óta többször megtanultam már azt, hogy senkit sem érdekel, mit érzek az adott pillanatban. Jobb kezem lecsúsztatom az ajtóhoz, és látatlanban, ökölbe szorítom.

-          Igen Iker, láttam. –mosolyogva tekintek a kapusra, amivel meglephettem, hiszen majdnem letért a megadott útról. –Hidd el, nem jelentett nekem semmit sem, - fölényes tekintettel nézek rá – annyit meg főleg nem, hogy én itt, most, veled meghaljak. Tehát ha lehet, az utat figyeld!

-          Egyet nem értek. Miért nem őrjöngsz? Vagy kérsz számon?

-          Azért, mert semmi jogom hozzá. Tegnap, illetve ma éjszaka pedig semmi nem történt köztünk. Én megijedtem, és te ott voltál.

-          De te is akartad. –érdeklődve nézek a szemébe, ugyanis éppen lehúzódott az út szélére.

-          És ezt te mégis honnan veszed? – átölel, majd mohón kap a szám után, de kitépem magam karjai közül és kipattanok a kocsiból. –Miért harcolsz az érzéseid ellen? Anyukád is szeretné, ha boldog lenne az egyetlen kislánya. –mintha az égiek jelezni akartak volna, egy hatalmasat dörrent az ég, és eleredt az eső.
Ott álltam egy híres focistával a szakadó esőben, miközben a derekamat ölelte és apró köröket rajzolt a csípőmre ujjaival. Feltekintek a meleg barna tekintetbe, nem is emlékeztem arra, hogy ő valójában ilyen magas. A tekintete fogva tart, és a félmosoly, ami az arcán bujkál, még férfiasabbá teszi őt. Kezem felcsúsztatom a nyakánál, mire megfogja a csuklóm és a tenyerembe csókol.

-          Iker el fogok késni. Nekem ma iskola van. Jobban mondva már lekéstem az első órát. De hé! Már neked is edzésen kéne lenned! –noszogatom, de csak vigyorogva néz le rám. –Most mégis mi van?

-          Ma nincs edzésem.

-          Rendben, de attól én még új diák vagyok a suliban, és nem kéne lógnom. –eltolom magamtól, majd beszállok a kocsiba és onnan várom a spanyolt.

Megbabonázva nézem, ahogy a kósza cseppek végigfolynak a nyakán. Megnyalhattam az ajkam, ugyanis Iker nevetése töltötte be az utasteret. Elpirulva kezdem el tanulmányozni a tájat, de nem arra megyünk amerre az iskola található.

-          Casillas, hova viszel?

-          Hát haza. –ezt a mondatot olyan természetességgel mondta, mintha azt jelentette volna ki, hogy délután bizony sütni fog a nap.

-          Ugye ezt nem gondolod komolyan? Hogy jutok suliba? Ha? Képes lennél hazavinni, hogy utána fél órát gyalogolhassak az iskoláig?! Akkor inkább rakj ki itt, mert innen hamarabb beérek! –felháborodásomra csak egy mosollyal reagál, ami még jobban felbosszant.

-          Te, ma, nem mész iskolába. –na jó, ebből a nyugodtságból most már elegem van. Nem nézek rá, csupán összevonom a szemöldököm és bosszúsan szemlélem továbbra is az utat. Megállunk egy piros lámpánál, majd mikor ki akarnék pattanni, lezárja a biztonsági zárat.

-          Mit csinálsz?! –mérgesen kérdezi meg a nyilvánvalót.

-          Mint már mondtam, nekem ma suli!

-          De neked ma nincs iskola, értsd már meg! Unai mondta, hogy gyakorlatra megy az osztályotok, de mivel te még ezt nem nagyon tanultad, ezért te nem mész velük. Később fogsz majd kapni egy feladatot, amit, mint házi dolgozat, úgy kell beadnod! Tegnap elfelejtett szólni, és megkért, hogy ma szórakoztassalak, ha tudlak. Az utolsó meccsemen pedig egy védés után rosszul érkeztem a talajra, nem elég, hogy rázuhantam a karomra, még fel is csúsztam egészen a kapufáig, ezáltal pedig megrándult és kificamodott a vállam. Ezért nincs 3 hétig edzésem. Helyettem Adan vagy Dudek fog védeni, tehát nyugi! Hazaviszlek. –mire befejezte a mondandóját, a lámpa is zöldre váltott, így elindult a forgalom. Aggódva nézek hol az arcára, hol a vállára, mire megadóan sóhajt, és rám emeli a tekintetét, mivel a sor ismételten megállt. Ilyen téren imádom Madridot. Forgalmasabb, mint hittem. –Nem haltam meg, sőt nincs is semmi bajom, csak ezt az ortézist kell hordanom, aztán kontroll és ennyi. Nem kell értem törnöd azt a csinos kis pofidat. –mint ahogy a nagymamák szokták, megcsipkedte az arcomat, mire felnevettem, de a hangulatom rögtön átváltott.

-          Ennyi? Mi az, hogy ennyi Iker? Miben tudok segíteni?

-          Jézusom. Hallod te magad ilyenkor? Eszméletlenül magas a hangod. –mindezt vigyorogva mondta. –Egyébként, egy masszázst elfogadnék.

-          Na, azt várhatod. Amúgy nem érted aggódom. Csupán gondolkoztam.

-          Ez a nézésed és a hangod sem arról árulkodott…

-          Azon gondolkoztam, hogy ha annyira fáj a vállad, hogy bírtál el tegnap este?! –sunyi mosoly jelenik meg a szája szélén, de az istenért sem szólalna meg. –Sírba teszel…

-          Vannak tartalékaim… maradjunk annyiban. És kezd el törni a buksid azon, hogy mit csináljunk ma délután.

Egész úton azon gondolkoztam, hogy mégis mit csinálhat egy hétköznapi lány egy világhírű focistával. De a felsorolásból azt se hagyjam ki, hogy ennek a híres kapusnak, van egy gyönyörű sportriporter barátnője. Nem hiszem, hogy Iker máshogy gondolna rám, de tudom magamról, hogy jelen esetbe, ha több időt töltök vele, akár bele is szerethetek. Ő az a férfi, akivel el tudom képzelni magam. Csak sok tényező közénk áll. De jézusom, min gondolkozok én?! Alice. Barátnője van!

-          Nagyon elgondolkoztál. Bosszússá vált az arcod és…

-          Ne elemezz Casillas, csak vigyél haza! –csattanok fel, majd a mosolygó tekintetbe nézek.

-          Ne zavartasd magad édes, de már egy ideje itt állunk a ház előtt. –vigyorgó képét látva fújtatok egyet, majd kipattanok a kocsiból. A ruhám elég rendesen elázott. Egy dolog nyugtat, az pedig nem más, mint hogy Iker is vizes cuccal ült be a kocsijába. Kicsit lehűlt az idő, mivel az eső szüntelenül szakad, és már a fűtött csodát is elhagytam. Kiráz a hideg, így amilyen gyorsan csak tudok, berohanok a házba. Kapkodva szabadítom meg magam az elázott ruhadaraboktól, de egy ajtócsapódásra felkapom a fejem. A farmeromat már rég lekaptam magamról, de mikor a kapus szemeibe nézek, a pólómat próbálom minél lejjebb húzni, hogy ne lásson semmit.

-          Nyugi. Ledobom magam a kanapéra, pihenek, ameddig elkészülsz. A karom úgyis fáj, nem kellett volna vezetnem sem. –közben már feladtam a pólóm igazítását, hiszen nem akarom teljes mértékben elnyújtani. Iker pedig már látott női lábakat, sőt még az enyémet is megszemlélhette.

-          Rendben. Akkor maradunk itthon, nézünk egy filmet vagy valami.

-          Dehogy. Kicsit pihenek, és már jól leszek. –figyelmen kívül hagytam a mondatát, majd felrohantam az emeletre. Egy gyors fürdés után felvettem egy játszós nadrágot, egy itthoni pólóval, majd a hajamat magas kontyba fogtam, és lementem a kapushoz.

-          Találtál valami érdekes műsort? – leülök elé a földre, miközben ő a kanapén terpeszkedik. Még csak az sem jutna az eszébe, hogy arrébb másszon, azért, hogy én is elférhessek mellette.

-          Nem, nem találtam semmit. Német műsorok mennek, meg ilyen meseféleségek.

-          Akkor semmi. Kérsz valamit enni? Inni? –nemlegesen megrázza a fejét, majd csukott szemmel kezd el beszélni.

-          Most jólesne egy masszázs.

-          Rendben. –hirtelen kinyitja a szemeit, majd rám néz. Vigyorogva figyelem, na, drága Iker, most megfogtalak. –Megadom azt a számot, amit még Fabi mondott nekem. –csalódott tekintetére felkacagok, majd felbattyogok barátom szobájába. Nem találok semmilyen férfiasabb testápolót, így be kell érnie a focistának az én kókusz illatú krémemmel.

-          Iker, kérlek, gyere már fel! –hallom, ahogy pár lépcsőfok recseg a lába alatt, akarva akaratlanul az jut eszembe, hogy a régi házunkban is ilyen hangot adtak ki.

Egy kislány kacagva pattan fel az ágyáról, édesanyja helytelenítően, mégis mosolyogva rázza a fejét. Többszöri figyelmeztetés után is kirohan a szobából a csöppség, tudja, hogy édesapja hazaért. A lány szobája az emeleten található, minden egyes nap az apja munka után az ő szentélye felé vette az irányt. Férfias léptei alatt recsegett a fa, ezzel hívta fel magára a figyelmet. A kislány a felsőfokról várta apját, majd mikor már elég közel volt hozzá, teljes erőből karjai közé vetette magát.

-          Alice, Alice! Itt vagy? –időközben a földre kerültem. Iker hangjára megrázom a fejem, a gombócot a torkomban pedig megpróbálom lenyelni. Szívem hevesen dobog, szaporán veszem a levegőt, és most a nyugtatásomat az sem segíti, hogy a kapus a hátamat simogatja. Elhúzódok tőle, majd bemegyek a fürdőbe és hideg vízzel megmosom az arcom.

-          Mond Alice. Jól vagy?

-          Természetesen. –mosolyogva nézek a férfire, majd a krémemet megfogva, visszalépek a még földön ülő focistához. –Pólót és azt az izét vedd le, megmasszírozom a hátad. Rád fér, ha már egész nap boldogítani fogsz. –bekapcsolom a laptopom, és elindítom a számlistámat. Mire megfordulok, a focista már kiszolgáltatottan fekszik az ágyamon. Mindig elképedek azon, hogy milyen jó teste van egyes férfiaknak. Persze Iker előnyére váljék az, hogy ő bizony profi sportoló. Válla mellett rám néz, mire észbe kapva felveszem a krémet az asztalról. A We are the champions spanyol változata szólalt meg, mire dúdolva ültem Casillas csípőjére. A hideg krémre halkan felszisszen, mire mosolyogva mégis gonoszan még többet nyomok a hátára.

-          Te akartál masszázst édes, nem én. –fülénél suttogom a szavakat, mire elkezd mocorogni alattam.

-          Gondoltam megkímélsz, és elsőnek a kezeidbe nyomod, és utána kened szét a hátamon. –halkan dúdolom kedvenc számaimat, miközben alaposan megdolgozom a kapus hátát.

-          Jobb vagy, mint egyes masszőrjeink… - a végére elfúl a hangja, ugyanis érzékeny területhez értem. A válla kicsit kék, így azon csak végigsimítok, és a bal válla felé veszem az irányt. –Annyira nem fáj, nehogy azt hidd, csupán hirtelen jött az érintésed.

-          Iker, alig nyúltam hozzád. Ennyire nehéz lenne beismerni, hogy fájdalmaid vannak? –csóválom a fejem, de nem hagyom abba kényeztetését. A kókusz illat már betölti a szobát, de mikor kellőképpen beledörzsölöm bőrébe a krémet, újabb adagot nyomok immáron már a kezembe. Észre se vettem, hogy eltelt az idő, ahogy azt sem, hogy a kapusok gyöngye már az igazak álmát alussza. Óvatosan felállok, a laptopomon kikapcsolom a zenét, és bevetem magam az internet elé. Végre valahára felkukkantok facebookra, majd az első utam Sara Carbonero adatlapjára vezet. Még a képeit sem tudom meglesni, ahogy azt sem, hogy mit írt ki a falára, ezért Unainál próbálkozok. Sajnálatos módon barátom üzenő falán egy cikk virít, ami ma hajnalban készülhetett, az egyik kőkerítésnél.  Hurrá, ez kellett most az amúgy is nyugodt lelkivilágomnak.

Ülök, és gondolkozom, a laptopomon már a képernyőkímélő villog. Meglepetésemre édesanyámék jelennek meg az egyik képen, és mosolyogva néznek rám. Mennyivel könnyebb volt még az élet akkor, amikor még mellettem voltak… Imádtam Los Angelest. Ott születtem, és ott töltöttem eddigi életemet. Mégis egyszerűen az-az a város, ami állandóan álmaimban van, csak sajnos nem úgy tartózkodik benne, mint Madrid.
Egyik napról a másikra vált rémálommá az életem. De nem panaszkodom, és amúgy is. Ezen már felesleges agyalni, hiszen minden okkal történik.
Kicsit bosszankodva csapom le a gépem tetejét, majd lemegyek a földszintre vizet inni. A tévét még bekapcsolva találom, de ezen a felálláson rögtön változtatok. Nem tett jót, hogy alig aludtam az éjszaka, próbálom magam felfrissíteni, de sehogy sem jön össze. Az eső kint szüntelenül szakad, pedig még csak 4 óra van. Felbattyogok az emeletre, majd, mint egy zsák, bedőlök Casillas mellé. Nem ébred fel semmilyen zajra, így az álom engem is hamar utolér.

Álmomban Carboneroval találtam szembe magam, ami nem tett jót az amúgy is csekély önbizalmamnak. Viszont ami meglepett az-az volt, hogy édesanyám helytelenítően rázta a fejét arra, hogy ennyiben hagytam ezt a dolgot. –Menj utána, szerezd meg magadnak! –suttogta anya, de bármennyire is erőlködtem, sehova se tudtam megmozdulni.
Sara sátáni kacaja törte meg a csendet, én pedig Fabio ordítására, és Iker nyögésére keltem fel…