Chapter 2

Sziasztok!

Mint már említettem, köszönöm szépen azoknak akik szavaznak/szavaztak. A következő fejezetet máris meghoztam, Lariból majd szünetben szeretnék frissíteni! Jó olvasást, remélem tetszeni fog :)

-          Tudod Alice, én ismertem a szüleidet…- Mourinho mégis honnan ismerhette anyáékat? A többi mondata nem jut el az agyamig, csupán a zsibbadást érzem, és azt a mérhetetlen fájdalmat a szívemnél, ami már-már megszokottá vált ez alatt a másfél év alatt. A fülem zúg, a szívem pedig olyan hevesen dobog, hogy félő kiugrik a helyéről. A focisták körénk gyűlnek, de én már a múltban találom magam.

-          Anya! Anya! –egy kislány szalad mosolyogva az édesanyja felé, aki csak leguggol, és kitárt karokkal várja a csöppséget. A gyerek viszont kacagva irányt változtat, de egy kisebb kőben elbotlik, majd a bibis lábát nézve potyognak a könnyei. A fiatal nő mellé ül, apró talpait az ölébe veszi, majd a kis horzsolásra ad egy gyógyító puszit. A gyerek csodálattal néz anyjára, majd rájön, hogy már nem is fáj a lába. Mosolyogva ugrik a nő nyakába, és úgy szorítja, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné…

-          Ali, Al, Aliii, Alice! Basszus, miért nem nyitja ki a szemeit? –valaki pofozgatja az arcom, majd valami lötty végigfolyik rajtam, egészen le a nyakamig.

-          Jaj, emberek, mi van már? –megcsodálom a napvilágot, ami a borongós égből áll jelen esetben. Többen mintha fellélegeznének, de mivel Benzema simogatja az arcomat, ezért minél hamarabb fel akarok állni.

-          Mi történik veled Alice? –Iker halk hangjára kapom fel a fejem, aminek hála, összefejelek a kopasz csatárral.

-          Hogy érted ezt Casillas? –Karim a homlokát simogatja, majd felteszi a kérdést, én pedig visszahanyatlok az ágyra. Az ágyra? De az előbb még a pályán voltunk!

-          Hogy kerültem ide?

-          Elájultál. Beszéltem neked, aztán egyszer csak elvesztetted az eszméleted. Iker, te hogy értetted azt, hogy mi történik vele?

-          Délután ilyesmi történt velünk. Kint ült a lelátón, aztán egyik pillanatban már rázta a zokogás és semmire nem figyelt. Beszéltem hozzá, kérdezgettem mi volt, de ő csak üveges tekintettel meredt előre, és nem szólt semmit. –próbáltam a tekintetemmel Casillasba sulykolni a szavakat, de egyszerűen nem hallgatott rám.

-          Elég volt! –csattanok fel hirtelen, mire több ember még levegőt is elfelejt venni.

-          Mi történik veled Alice? –Iker felteszi ugyanazt a kérdést, amit percekkel ezelőtt is feltett, de választ most sem kap rá. Felállok, majd egy intés után elhagyom a stadiont.

Már félúton járok, viszont fogalmam sincs, hogy hova kell mennem. Felhívom Fabit, mire ő rögtön kocsiba pattan és elindul értem. Persze elsőnek a lelkemre köti, hogy maradjak ott, ahol vagyok, hiszen ahogy elmondtam, mi található a közelemben, pont tudja, hogy merre keressen.
Ismét visszajöttek azok az emlékek, amik a haláluk óta gyötörnek. Többször volt már arra példa, hogy egy buszon történt mindez meg velem. Egyszerűen előjönnek a régi kedves dolgok, de sajnos van, amikor a telefonhívás jelenik meg a szemeim előtt, amiben közlik édesanyám halálát. Az orvosok azt mondják, mindez azért történik, mert még mindig nem tudtam őket elengedni. De kérdezem én, a családomat valaha el fogom tudni engedni? Mert nem hiszem. Ezekről a dolgokról egyedül Fabio tud, bár mostanában nem nagyon jelentkeztek az emlékképek. Lehet mindent Madrid idézett elő bennem. Dudálásra kapom fel a fejem, majd Fab hatalmas vigyorával találom szembe magam.

-          Hola Kiscsillag. Szabad felajánlanom szolgálataimat? –mosolyogva pattanok be mellé, de úgy tűnik, nem tudom megtéveszteni. – Mi történt?

-          Ugyan, semmisem történt. Csupán elfáradtam. –biztatóan mosolygok rá, de nem veszi be.

-          Ismerlek már egy ideje. Megint előjött, igaz? –bólintok, de látom, hogy még akar valamit mondani.

-          Ne is folytasd Fab. Tudom, mi lenne a következő mondatot. „Menj el az orvoshoz, hiszen ez nem játék!” – próbáltam utánozni a hangját. Kisebb-nagyobb sikerrel, azt hiszem össze is tudtam hozni. – Tudod, hogy csak azt mondaná mindegyik, hogy kéne CT, meg mit tudom én még micsoda. Elküldenének egy csomó vizsgálatra, vagy bemagyaráznák azt, hogy gyogyós vagyok és menjek intézetbe. Kösz, de nem. – helytelenítően csóválta a fejét, de inkább nem szólalt már meg, csupán beindította a motort és elindultunk. Az út alatt senki sem beszélt, még rádiót sem kapcsolt. Élveztük a csend jótékony hatását. Tudja jól, hogy most mind a kettőnknek erre van szüksége.
Mikor hazaérünk, már indulnék fel a lépcsőn, de megállít.

-          Figyelj Ali, holnap bejössz velem az iskolába, ugyanis az érettségi papírjaid nélkül is felvettek.

-          Ezt mégis hogyan érted el?

-          Jól ismer már az igazgató…

-          Furcsa vagy nekem Fabio Antonio Sánchez Gómez. –zavartan elfordítja a tekintetét, ebből gyanítom, hogy titkol valamit. – Mindegy, én most lefekszem aludni, hiszen gondolom, holnap korán kell kelnem. Jó éjt. – gyors tusolás és hajmosás után, nyugovóra tértem.

Reggel fáradtan ébredtem és a fejem is elképesztően fájt. Fabi még nagyba húzta a lóbőrt, de mivel kedves és figyelmes vagyok, lementem kávét készíteni neki. A hűtőből viszont elővettem a jegeskávét, tettem bele egy kis tejszínhabot és azt kezdtem el fogyasztani. Fabio nagy koffeinbarát, még a munkahelyen figyeltem meg ezeket a szokásait.

-          Jó reggelt! Te ilyen korán fent vagy már? – kócosan és pizsamában ültem és szürcsöltem a jegeskávét, persze amikor megláttam barátom kockás hasát az ajtóban, félrenyeltem az éltető nedűt és köhögési rohamot kaptam. Fabio csupán egy bokszert viselt, izmos hasfala megfeszült a hatalmas nyújtózkodás közepette. Álmos tekintetét rám emeli, szerintem ebben a pillanatban simán megfulladhatnék, mivel még félig alszik.

-          Hola Fabi. Örülök, hogy majdnem kinyírtál. Megyek készülődni, a kávét megtalálod a pulton. – elmennék mellette, de megfogja a derekam és magához ölel. –Hé, szépfiú, el fogunk késni a suliból! –a spanyolt nem nagyon érdekli az iskolatéma, mivel még szorosabban fonja karjait a derekam köré, majd a nyakamhoz hajol, és mély levegőt vesz. –Fab, öregem, tartsd már magad, mert mind meghalunk! Nagyon nehéz vagy, és még most rám is tehénkedsz. El ne merj állva aludni! –végigsimít a gerincem mentén, mire jólesően kiráz a hideg. Eltolom magamtól, majd felballagok az emeletre.

Mire barátom is összeszedte magát, addigra késében voltunk, így túlléptük a megengedett sebességet. Csupán egy fekete testhez simulós nadrágot vettem fel tunikával, és mivel kisebbségi komplexusom van még egyelőre a 195 cm-es lakótársam mellett, ezért egy 18 cm-es cipővel toldottam meg magasságomat.
Sietősen lépünk be az iskolába, de úgy érzem nem csak mi késtünk. Miért van az, hogy mindig én kerülök a padlóra? Megjegyzem, most is szó szerint történt minden.

-          Istenem Unai, ha még egyszer találkozunk, vihettek a kórházba…

-          Ne haragudj Alice, csak drágalátos testvérem elaludt, így később indultunk el, ráadásul majdnem karamboloztunk. Már érzem, hogy ez a nap is ugyanolyan szar lesz, mint a többi. Matek óráról már elkéstem, és a tanár nem is nagyon szeret. Milyen órád lesz az első?

-          Hát ööö… - segélykérően nézek Fabira, aki előveszi a papírokat a táskájából, majd a kezembe nyomja és elindul órára. –Úgy látom egyedül maradtam…

-          Mutasd! –Unai kikapja a kezemből az órarendemet, majd meglepett tekintettel közli, hogy mi bizony osztálytársak leszünk. Elindulunk a matek terem felé, már halljuk, hogy a tanárnő éppen kiabál egy hallgatóval. Élmény lesz…

-          Jó na…

-          Első órán késni. Nem szégyelli magát? –jézusom. Azt se tudom, hogy melyik iskolába jöttem név szerint, erre már rögtön az első percbe leteremt a tanár.

-          Elnézést asszonyom, csu…

-          És maga Fernández? Maga mit keres ismét a késők között?

-          Asszonyom! Ő csak segített tájékozódni. Ha valakinek le akarja venni a fejét, akkor vegye le az új lányét, az-az Alice Frewenét. Elnézést kérek, hogy késtem, de az igazgató úrnál volt még egy kis elintézni valóm, és mivel egyedül Unait ismerem, ezért őt kértem meg, hogy segítsen tájékozódni. – a tanárnő feje már majdnem füstölt, viszont Unai elismerő tekintettel mért végig. – Helyet foglalhatunk?

-          Természetesen. Viszont még maga új ember nálunk, és már kellőképpen bemutatkozott, - ennél a résznél egy kicsit elhúzza a száját, de időben rendezi arcvonásait,- ezért kérem, fáradjon a táblához, és rendezze ezt az egyenletet! –szipirtyó! Drága Unai barátom, remélem miattad engem is kipécézett magának… A matematikai feladatot viszonylag könnyen megoldottam, bár sose volt az erősségem ez a tantárgy, a négyes szintet mindig hoztam belőle. Felemelt fővel indultam el helyet keresni magamnak, de egy kedves osztálytársam kirakta elém a lábát, én pedig a helyi focicsapat kapitányának az ölébe pottyantam. Unai és a padtársa teli szájjal vigyorogtak, mind a 32 fogukat tisztán láthatták még ajtóban álló emberek is.

-          Ha végre kiszórakozta magát a fiatalurakkal, akkor illő lenne helyet foglalni! –persze mivel már mindenki hallotta a csengőt, ezért eszük ágában sem voltak tovább hallgatni ezt a rikácsolást. Unai megfogja a derekamat, és úgy állunk fel együtt. Pár haverja minket figyel, viszont ő egy kacsintással elintéz mindent. Lefejtem a kezeit a derekamról, majd elindulok én is az ajtó felé. Több focista csak húgat, de egy srác még be is szól, „Ezt most jól megkaptad barátom…”. A mondat többi részét nem hallottam, ugyanis már a folyosón sodródtam a tömeggel.

A többi órán nem nagyon történtek ilyen események, a tanárok is kedvesen fogadtak, viszont ami nagyon aggaszt az-az, hogy Fabioval reggel óta nem találkoztam. Van egy olyan érzésem, hogy direkt kerül. De mit vétettem vajon ellene? Mivel nincs több órám, de barátomat meg kell várnom, neki pedig beraktak plusz egyet még, ezért ebédidőben az iskola előtt álló padok egyikére leülök, viszont ismét megrohannak az emlékek.

Egy kis szobában található ágy közepén, egy aprócska lány fekszik. A falak a királyi gárda színeiben pompáznak. Hatalmas vihar tombol odakint, minden egyes dörgésre még kisebbé formázza testét az ijedt kislány. Mindig is nagynak érezte magát, ezért mikor szülei villanyt akartak kapcsolni, szabályosan kiabálni kezdett. Sötét volt a helységben, és még az ajtót is becsapta a huzat. A kislány sikított egy hatalmasat, mire két ember is megjelent az ajtóban. Azok az emberek, akikre mindig számíthatott, akik támaszt nyújtottak neki. A csöppség nem mert kibújni a takaró alól, édesanyja kellemes és gyönyörű hangjára dugta ki a lábujjait a paplan alól. Édesapja bohókásan megcsiklandozta a talpait, mire a kislány kacagva pattant ki menedéke alól. Az ágy akkora volt az aprócska gyereknek, hogy hárman kényelmesen elfértek rajta, ezért felkapcsolták az éjjeli fényt, majd egymást ölelve nyugovóra tértek.

Egy hatalmasat sikítva a földre zuhanok, több ember is néz, és páran még a közelembe is merészkednek. A könnyeim megállíthatatlanul folynak, mindenem remeg. Fabio ordítva rohan ki az iskolából, majd átverekedve magát a hatalmas tömegen, elém térdel és átölel. Zokogva simulok az ölelésébe, ő pedig jótékonyan kezdi el simogatni a hátam, a hajam és mindent, amit ér. Unai megsemmisülve áll Iker mellett, fogalma sincs, hogy hova tűnt jelen pillanatban az a cserfes lány, akivel megismerkedett. Próbálom összeszedni magam, de a szívem körül egyre nagyobb és nagyobb űr keletkezett. Casillas szépen elrendezi a terepet, mindenkit beküld órára, majd ő maga is odalép hozzánk. Nem szól semmit, csupán leül arra a padra, amin pár perccel ezelőtt helyet foglaltam. Az igazgató lép ki az udvarra pár tanárral, de mikor bármelyik is hozzám akar érni, a vészcsengő megszólal a fejemben és minél jobban megpróbálok elbújni Fabio karjai között.

-          Mi történt Aliceszel?  - meglepetten kapom fel a fejemet, hiszen az igazgatóúr csak egyszer látott eddig. –Fiam, válaszolnál? –fiam? Most mégis kinek beszél?

-          Elnézést Uram. De kihez szólt most? –hangom a szokottabbnál is rekedtebben és halkabban cseng.

-          Hát Fabiohoz. –mintha tűzhöz értem volna, úgy ugrok ki a spanyol karjai közül, a lendület miatt majdnem a pad másik oldalán kötök ki.

-          Figyelj Ali, én el akartam mondani! –ahogy közelít felém, egyre jobban hátrálok. Iker és Unai is riadtan néznek rám, de nem törődök senkivel, csupán továbbra is hátrafelé haladok.

-          Al állj meg! Most! –a kapus szavaira kapom fel a fejemet, majd reflexszerűen összehúzom magam a figyelmeztető hangra. Már majdnem kiértem az iskola mellett haladó autóútra, de még időben megálltam.

-          Kiscsillag, ígérem mindent megmagyarázok. –csak ráztam a fejem, jelezve Fabionak, hogy nem érdekel a meséje. Több dolgot túléltem már, ezt is túl fogom. Hiszen azt mondta, hogy az édesapja nem dolgozik!

-          Hazudtál nekem Fab. Pont te hazudtál. Akitől nem vártam volna el… - elcsuklik a hangom, de erős maradok. Nem sírhatok többet, hiszen már az első napomon meglátták azt a hallgatók, amit senkinek nem akartam „megmutatni”.

-          Nem hazudtam! Mondtam, hogy hétvégén találkozhatsz a szüleimmel! Azt akartam, hogy ott ismerd meg őket, és nem azt, hogy itt az iskolában. Sokkal másabbak ők otthon, mint itt igazgatóként. – leveszem a magas sarkú cipőmet, majd útnak indulok. –Ali, mégis hová mész?

-          Haza. –tömör, de hatásos mondat volt, ugyanis Fab már nem kérdezett többet. Egy motor hangja felbőgött, majd osztálytársam és a kapus állt meg mellettem egy gyönyörű szép Audival.

-          Gyere, hazaviszünk! –Iker hangjában az aggódást véltem felfedezni, viszont mikor belenéztem a szemeibe, megrémített az, amit láttam. A barna tekintetben, mint mindig, most is elvesztem, majd Unai köhögése zavarta meg a már-már idilli hangulatot.

-          Haza találok egyedül is. Köszönöm. –elindulok szépen lassan, viszont a kocsi az én tempómban araszol mellettem.

-          És mi lesz, ha még egy roham rád jön? Mit csinálsz majd egyedül az utcán?

-          Fogalmad sincs semmiről sem!

-          Beteg vagy Alice. –új cipőmet teljes erőmből hozzávágom, majd megyek tovább. Istenem, miért kell ilyen dolgokkal mindent elrontania? Egyszerűen elegem van a férfiakból! Ajtócsapódást hallok, viszont az meglep, hogy Unai szállt ki az autóból, táskával a vállán. Átkarolja a derekamat, majd együtt haladunk tovább.

-          Mit csinálsz?

-          Hazakísérlek. De nagyon remélem, hogy nem laksz messze, ugyanis utálok sétálni!

-          Akkor készülj fel, mivel kb. még 10 perc mire hazaérünk. –csendben tettük meg az út felét, de azzal a kérdéssel rukkolt elő, ami kicsit szíven ütött ebben a helyzetben.

-          Alice. Valami történt a múltadban, ami miatt ez van most veled. Elmeséled? – Unai szemeiben tényleg az érdeklődést látom, bár ez nem olyan dolog, amit egy ismeretlennel megosztanék.

-          Tudod Fernández nagyon hasonlítasz Casillasra. – újdonsült barátom megállt és úgy néz rám, mint aki még nem látott a földön embert.

-          Tényleg Csodaországban élsz? –meglepett tekintetemet látva magyarázni kezd. – Iker és én testvérek vagyunk. Szia, Unai Casillas Fernández vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek. –játékosan meghajol előttem, ahogy régen a főurak tették, majd egy kézcsók után ismét felegyenesedik.

-          Én komolyan nem tudtam, hogy ti testvérek vagytok. Na várj, itt vagyunk.

-          Örülök, hogy most már azt is tudom, hogy kegyed hol lakik.

-          Jaj! Gyere inkább be. Biztos van valami kaja.

-          Nem, nem. Nem akarok zavarkodni.

-          Ugyan már Unai! Engem nem zavarsz.

-          Akkor elmeséled azt, hogy mégis hogy kerültél Madridba?

-          Nem kellemes történet. És még igazából nem is nagyon készültem fel arra, hogy ezt bárkivel is megosszam.

-          De ha tudnám az előzményeket, legközelebb én is tudnék neked segíteni! –első találkozásunk óta, talán most emelte fel először ennyire a hangját. Kérlelő tekintetének nem tudtam nemet mondani, főztem egy teát és helyet foglaltunk a kanapén. Mindent elmeséltem, töviről-hegyire, többször láttam meglepődöttséget, néha-néha fájdalmat átsuhanni az arcán. A történetem végét már fekve meséltem el neki, a fejem az ölében pihent. Mikor eljutottam a találkozásunkig, abbahagytam a sztorit, és csak bámultam ki a fejemből. Unai mereven nézte a tévé képernyőjét, természetesen minden ki volt kapcsolva, ő mégis azt tanulmányozta, miközben simogatta a hajam. Elnyomhatott az álom, ugyanis ajtócsapódásra riadtam fel. Szegény Unai ülve aludt el, de ő is kinyitotta álomittas szemeit, amit az ajtó felé szegezett.

-          Ne haragudj, hogy ilyen hülye pózban kellett pihenned miattam.

-          Ugyan! Amúgy sem aludni jöttem, csak mivel olyan édesen szuszogtál az ölemben, nem volt szívem felkelteni téged, ezért én is elaludtam. –Fernández megnézte a telefonját, mire hirtelen felpattant és az ajtóhoz rohant. –Ne haragudj, de Iker már itt vár rám kb. fél órája és mennem kell! Köszönök mindent, és bármi van, rám számíthatsz! –felpattantam a kanapéról és barátomhoz szaladtam. Átöleltem, kikísértem, majd adtam az arcára egy puszit. Fabio mindezt végignézte a lépcső tetejéről, majd mikor a spanyol elment, belekezdett a monológba.

-          Miért nem tudod, hogy mire való a telefon? Halálra aggódtam magam miattad! Nem igaz, hogy ennyire felelőtlen vagy! Még ki sem ismerted az embereket! Azt sem tudod, hogy mi hol található Madridban, és azt sem hogy… - a csengő zavarta meg abban, hogy rendesen kioszthasson.

-          Majd én nyitom. –rohanok az ajtóhoz, majd megkönnyebbülve emelem fel a fejemet. A látogatóm 180 körüli volt, de még nem jutottam el az arcáig, amint viszont megláttam Iker szemeit, rögtön be akartam csapni az ajtót.

-          Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy bunkó voltam, de féltelek. Furcsa az egész, hogy ilyen dolgok történnek veled, és nem akarsz orvoshoz menni. Miért nem?

-          Iker, kérlek, most menj el. –szavaimra csalódott fejet vágott be, majd miután lerakta a cipőimet, beszállt a kocsiba és elhajtott… 

Chapter 1.

Sziasztok! :)


Egyszerűen már nem bírom kivárni azt a pár napot, hogy a szavazás lezáruljon. De mivel 24 ember szavazott az igenre, még a nemre csupán 2, ezért bátorkodtam befejezni az első fejezetet.:) Remélem tetszeni fog. Nem lesz végig ilyen borús hangvételű! A szereplőkről már raktam fel képet, igaz akit még nem "ismertek" az Fabio.:) 
Jó olvasást, és köszönöm a szavazóknak, és azoknak az embereknek, akik biztattak! Ez lett az eddigi leghosszabb fejezet a két történet közül:)

Egy éven belül két családtagomat veszítettem el. Édesanyám halála után is folytattam a munkát, hiszen annyira megkedveltem az ottani embereket, hogy képtelen lettem volna elhagyni őket. Több törzsvendég volt, köztük Fabio, aki állandóan azzal szédített, hogy majd egyszer el fog venni feleségül. Szerettem őt, de sosem gondoltam úgy rá, mint potenciális jelöltre.

Aki ebbe a helyiségbe betért, kedve szerint válogathatott az asztalok között. A leghíresebb kluboknak, külön-külön boksz volt fent tartva, és minden sportot szerető ember 22” LCD tévén keresztül nézhette a fontosabb meccseket. A legjobban az El Clásico estéit szerettem. Különböző emberek tértek be hozzánk, mégis egy dologban hasonlítottak. Vagy a Real Madrid, vagy a Barcelona csapatnak drukkoltak, esetleg csak azért nézték a meccset, mert fontos tippmixet tettek. Ezeken az összecsapásokon, mindig én voltam a pincérnő. A főnökkel megbeszéltem, hogy ez az a mérkőzés, amit egyedül sosem mernék, vagy tudnék végignézni. Mindig édesapámra emlékeztet. Minden ilyen meccsnél ordítottunk mikor a Barcelona helyzetbe került, viszont szidtuk a bírót, ha a katalán csapat ellen fújt. Titkon viszont mindig is örültem ezeknek a helyzeteknek.
Most is egy ilyen este van, ugyanis elérkezett ennek a hatalmas összecsapásnak a napja. A vendégek már helyet foglaltak a kijelölt helyen, majd megkezdték az alkoholfogyasztást és természetesen a különböző tippek gyártását is.

-          Alice! Te ma nem dolgozol. Ez az utolsó itt töltött napod, érettségi után el sem köszönsz tőlünk. Tehát szépen foglalj helyet a Real Madrid asztalánál, és viselkedj igazi szurkolóként. – megálltam a pultnál és csak figyeltem a főnökömet, aki mosolyogva vette fel velem a szemkontaktust.  –Gyerünk, kislány csipkedd magad! – bohókásan az oldalamba csíp, mire ugrok egyet, de már az asztal felé veszem az irányt. A vendégek mosolyogva néznek rám, én pedig átszellemülve ülök le közéjük.

A csapatok felállnak egymás mellé, a blankók élén mint mindig, most is Iker Casillas áll. Látszik rajtuk, hogy tartanak ettől a találkozótól, mégis magabiztosan vágnak neki az ismeretlennek. Miután a spanyol himnuszt végighallgatták, egymásnak sok sikert kívánva pacsikat, esetleg öleléseket osztanak ki.


A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés megkezdődik. Egyszer én is ott fogok állni a pálya mellett! Minden álmom az, hogy a galaktikusok fotósa legyek. Bár erre az esély elég csekély.
Mikor Albiolt kiállítják, egy emberként pattannak fel a drukkerek és kezdenek el kiabálni a bírónak, csak kár, hogy ezt ő nem hallja. Végül is tíz emberrel kihoztuk döntetlenre a meccset, és egy 5-0-ás eredmény után szerintem ez fantasztikus. Végre volt közünk a játékhoz, és igazi csapatként játszottunk. Többször megfigyeltem már, hogy ha valami kiállítás történik, és megfogyatkozik a csapatunk, akkor a legtöbben elkezdenek önzőzni, ami semmire nem vezet. Ezután jönnek a lökdösések, szabálytalanságok, végezetül sárgalapok és kiállítások. Most mégis biztosak voltunk a pályán, és hála José Mourinhonak, Adebayor behozatalával változott a felállás. A portugál tréner a minap kijelentette, hogy lesz egy kiállítás a mi oldalunkon. Hát meg kell, hogy mondjam, nem tévedett…

Eljött hát a vizsga napja, több embertől kaptam bíztató SMS-eket. Úgy érzem minden jól sikerült, de nem várom meg az eredményeket, gyorsan berobogok a kávézóba.

-          Sziasztok! Minden feladatot megcsináltam, és úgy érzem, hogy nem hibáztam sokat. A papírjaimat már Madridba fogják küldeni, ugyanis ma délután indul a gépem. Köszönök mindent, nélkületek nem sikerült volna átvészelnem ezt az időszakot. –a barátaim odajönnek hozzám, és elköszönnek. Többen sok szerencsét kívánnak, és bíztatóan mosolyognak rám.

Otthon még egyszer és utoljára, körbejárom a lakást, majd egy nagyot sóhajtva megfogom a bőröndjeimet.

-          Apa, Anya! Remélem, büszkék lesztek rám. Nagyon szeretlek titeket! – az életem e része itt lezárult…

A repülőutat nagyon élvezem, hiszen még sosem volt ilyesmire lehetőségem. A barátom, Fabio, a reptéren fog várni, hiszen ő hamarabb hazautazott. Vele fogok addig lakni, ameddig nem állok biztos lábakon. Anyáék spórolt pénzéből vettem magamnak egy profi gépet, majd ha már megjönnek az érettségis papírok, akkor körbenézek az egyetemeken. Mindenféleképpen sportszakon szeretnék továbbtanulni, de ez még kérdéses lesz. Elsőnek jussak be valahova…

-          Hola Kiscsillag, mehetünk? Minden cuccod megvan?

-          Szia Fabi, persze, máris indulhatunk. Amúgy még egy bőröndömet nem tudtam kihalászni a sok cucc közül, és a szalag sincs mellettem… mindig mire elkapnám a táskám, a szalag továbbmegy. – barátom szó szerint hangos kacagásba kezd, amire többen is megbámulnak minket. –Hé, hagyd már abba! Mindenki minket néz! –kulturáltan körbenézek, majd egy barna szempárral találkozik a tekintetem. Nem tulajdonítok nagy figyelmet ennek, ugyanis Fabi meghozza a bőröndömet, és a barna szem tulajdonosához is egy fiatal srác érkezik. Az arcát annyira nem figyeltem meg, hiszen a tekintete teljesen lekötött és fogja tartott, bár őt nem hiszem, hogy bármi megbabonázta volna, ugyanis könnyedén fordította el a fejét.
 Fabioval elindulunk újdonsült lakásomhoz.

-          Ez valami gyönyörű!

-          Nem az én érdemem. Nem nézne így ki, ha anya nem járna ide takarítani.

-          Mert egy lusta disznó vagy. –vigyorogva néz rám, majd elvonul a konyha irányába.

-          Kérsz valami kaját?

-          Nem köszönöm, ettem a repülőn.

-          Oké. De csinálsz nekem valamit? Naa légysziiiii. –boci szemeinek most sem tudok ellenállni, miközben készítem az ebédet, addig beszélgetünk a további teendőkről.

-          Tudod már melyik egyetemre mész?

-          Még fogalmam sincs. Lehet, csak valami kis vizsgát végzek el, és munka után érdeklődöm. Beszállok a fizetésbe és én fogok főzni. Nincs vita. Örülök, hogy egyáltalán itt lakhatok.

-          Segítek érdeklődni majd. De az egyetem mellett tarts ki! Felsőfokú nyelvvizsgád van spanyolból. Ha meg nem tudod megértetni magad, még mindig ott van az anyanyelved. Amúgy pedig a fizetésbe nem engedem, hogy beszállj, te itt most vendég vagy! Viszont a kaját elfogadom.

-          Igen, tudom. Sejtettem, hogy ilyesmi választ adsz. Nem tudlak az ellenkezőjéről megfűzni, igaz? Kaja után szétnézünk a városba?

-          Persze. És ha gondolod, már utána is járhatsz a továbbtanulásodnak.

-          Valami munka is kéne.

-          Tudok egy neked megfelelőt! – még Fabio tömte a majmot, addig én elmentem gyorsan letusolni. Csak egy strandpapucsot, toppot és egy rövidnadrágot vettem fel, hiszen a hőmérséklet az egekben van. Elengedhetetlen kelléknek számít még a napszemüveg is.

-          Chica! Készen vagy már? Csak rád várok.

-          Ha annyira unatkozol, mosogass el!

-          Jó, itt várlak a lépcsőnél. –gondolhattam volna, hogy valami hasonló választ kapok. Még egy utolsó simítás a hosszú fekete hajamon, majd lesétálok a lépcsőn. Megkérem barátomat, hogy ne kocsival vágjunk neki ennek a csodás időnek, persze sportoló lévén eleget tesz a kérésemnek.

-          Nem fogsz bírni, hazajönni. De felőlem mehetünk. –az út rettentően hosszú volt a városig, nem is gondoltam volna, hogy ami Fab vezetési tempójában 15 perc, az gyalog 50. Fabio mellesleg az egyik egyetem sportszakán jövőre lesz végzős. Az iskolai focicsapat gyökeres tagja és 2 éve már csapatkapitányként mutatkozik a meccseken.

-          Tudod mire gondoltam? Jöhetnél abba a suliba, ahol én tanulok. Na?!

-          Figyelj Fabio. Nem hiszem, hogy felvennének arra az elit helyre. –barátom csak amolyan, „majd meglátjuk” fejet vág be, majd elindulunk egy fagyizó felé. Mikor belépünk, egy kedves öreg néni kezd el spanyolul hadarni. Leülök egy asztalhoz, és várom, hogy a spanyol rendezze a kelyheket. Vajon ki lehetett a barna szempár tulajdonosa? Annyira ismerős volt és mégis annyira ismeretlen… furán hangzik, igaz?!

-          Fabiiii, ugye most rögtön elviszel a Bernabeuhoz!

-          Szivi, ez már egy parancs volt?

-          Csak rejtett felszólítás…

-          Még nem. Elmegyünk az egyetememre, ugyanis még most jelentkezhetsz és nyáron jössz velem.

-          Nyáron?

-          Igen. Ilyen ismerkedős kurzusok lesznek, ahol én is részt veszek. –eddig ez az egyetem nagyon jól hangzik. A vizsgapapírjaim 2 hét múlva érkeznek meg, de azért utána lehet már járni az iskolának. Sokat beszélgettem Fabioval, és megtudtam, hogy a szüleivel a hétvégén találkozni fogok…

Az egyetem egyszerűen fantasztikus! Tele van tanulni vágyó fiatalokkal, és van sportfotói szak is. Az igazgató nagyon szívlelheti a spanyol diákot, hiszen rögtön azt mondta, hogy ha megérkeznek a papírok, jöhetek beiratkozni. Érdekes módon nem volt felvételiztetés se, meg semmi. Mondjuk azt nem tudom, hogy mit beszélgethetnek már fél órája, mivel megkértek, hogy fáradjak ki és nézzek szét a suliban.

Valaki erősen meglök, mire a föld felé kezdek zuhanni.

-          Hé, vigyázz már!

-          Ne haragudj, csak sikeresen felbaszták az agyamat.

-          Mi történt?

-          Mi közöd hozzá? –a szemei emlékeztettek valamire. Bár inkább valakire. Amikor belenéztem a csoki barna szemekbe, rájöttem, hogy ő az a srác, aki a titokzatos szempárral rendelkező személyt ölelte át. –Kislány, ne nézz ennyire. Unai vagyok.

-          Én Alice.

-          Üdv csoda országban, most viszont mennem kell. Á, itt tanulsz?

-          Még nem. Legalábbis nem tudom.

-          Unai! Várj már meg! –és megpillantottam azt a személyt, aki már órák óta a fejembe jár. Unai futásnak eredt, és a híres Iker Casillas pedig utána loholt. Focista révén gyorsabbnak bizonyult, de Unai megfordult és a másik ajtón befutott, amire a blankó nem számított, így időt veszített. A kapus tehetetlenül áll az ajtóban, majd egy közeleső padhoz elvánszorog és ledobja magát rá.

-          Szia. Zavarok? –Iker elővesz egy papírt és egy tollat, majd ráírja a nevét a lapra, és átnyújtja nekem. Kérdő tekintettel nézek rá, mire ő zavartan elkezd babrálni a gravírozott eszközzel.

-          Nem ezért jöttél te is?

-          Én is? Ezt hogy érted? Figyelj. Tudom ki vagy, azt is tudom, hogy hol játszol, és hogy játszol. De úgy vagyok ezzel, hogy te is ugyanolyan ember, vagy mint én, csak nagyobb a hírneved. Nem foglak zargatni ilyen dolgokkal, majd ha kell egy aláírás tőled, akkor az egyik meccseden odamegyek hozzád.

-          Ne haragudj. Csak Unai azért rágott be rám, mert megbeszéltük, hogy együtt töltjük ezt a napot, csak a rajongók nem hagytak minket levegőhöz jutni miközben a kocsihoz mentünk. Most pedig megsértődött azért, mert nem tudtam bunkó lenni és megálltam autogramot osztogatni. Ja, arról meg nem is beszélve, hogy az edző berakott mára egy edzést, és ha hazaszállítom végre ezt a csavargót, akkor lesz fél órám odaérni a tréningre. Érted te ezt?

-          Ali, gyere, menjünk tovább. Felvételt nyertél, és most már, oh…

-          Bocsi, de most mennem kell. Szia! –a hátamon éreztem a tekintetét, miközben legszívesebben Fabio vigyorgó fejét vertem volna be.

-          Fab vonszold már a segged és ne a focistát nézd!

-          Jézusom! Hisz neked tetszik a híres spanyol kapus!

-          Gratulálok, ha lehet még hangosabban! Az utca túloldalán nem hallották rendesen… - a fiú végig kacagva jön mellettem, én pedig egyre kényelmetlenebbül érzem magam a társaságában. –Figyelj, menj csak haza, majd én tájékozódok valahogy, és később utánad megyek. –látom, hogy megszólalna, de csak intek neki és elindulok a híres stadion felé. Iker azt mondta, hogy még van fél óra az edzés kezdetéig, ezért valószínűleg még senki sincs a szentélyben. Igen, számomra már olyan a Santiago Bernabeu, mint egy templom. Veszem a bátorságot, és belépek a kapuin. Elindulok a pálya felé, majd szájtátva szemlélem körbe a stadiont. Már éppen rálépnék a fűre, mire valaki kiált.

Ne! –zavartan tekintek a hang irányába, majd mikor rájövök, hogy nem más kiabált, mint Iker, akkor kicsit megnyugszom. Nem törődve a kapussal, felülök a lelátóra és onnan figyelem a pályát.

-          Ne haragudj az előbbiért, de még ilyenkor nem szabad a pályára lépni. –legyintek egyet, de nem válaszolok semmit. Előveszem az mp4esem, és bömböltetve a zenét a fülest a fülembe dugom. Látom, hogy valamit magyaráz nekem Casillas, de nem hallok semmit, és még ahhoz is lusta vagyok, hogy kivegyem a fülemből a fülhallgatót. Elérem azt a számot, ami anyáék esküvőjén volt, amin elsőnek lassúztak… majd könnyes szemekkel az égre tekintek. Mintha megérezték volna a felhők, hogy a kezdeti hangulatom mostanra már elveszett, ugyanis az eső elkezdett szakadni. Iker felpattan mellettem, de látja, hogy sehova se mozdulok. Számomra most megállt a világ. Csak a dallam jár a fejemben, és a szüleim kedves mosolya. Annyira hiányoznak… Hirtelen megfogják a kezem, és felrántanak a székről. Iker aggódva néz rám, de nem is láthatja, hogy eleredtek a könnyeim! Mély levegőt veszek, amit egy reszelős sóhajjal juttatok ki a világba. A barna szempár tulajdonosa kiveszi a fülest a fülemből, majd elkezd beszélni.

-          Gyere, menjünk be az öltözőbe. Még nincs itt senki, meg tudod szárítani a hajad, és addig keresek valami ruhát a hosszabb edzőcuccok között. Ha gondolod le is tusolhatsz, senki nem fog rád nyitni! –továbbra sem engedi el a kezemet, csupán elkezd húzni arra a részre, ahol még sohasem jártam. Gépiesen követem, viszont a könnyeim az esővel vegyülnek még. Amikor fedett részre érünk, gyors mozdulatokkal letörlöm a kósza cseppeket, és továbbra is követem Ikert.

A kezembe nyom egy törölközőt, majd a vállamat megfogva betol a fürdőrészhez. A gyönyörű sötétkék márványon a Real Madrid címere található, ahogy azon a törölközőn is, amit készhez kaptam. Beállok a tus alá, majd folyatom magamra a meleg vizet. Csak férfi tusfürdő volt a kabinnál, ezért gyorsan megfürödtem, majd magamra csavartam a törölközőt, és kidugtam az ajtón a fejem.

-          Öhm Iker, kéne valami ruha akkor, mivel a másikból folyik a víz. Iker! –résnyire nyitom az ajtót, de mivel senkit nem találok az öltözőben, ezért kilépek a fürdőből. –Iker, Iker itt vagy? Hahóó! – semmi válasz nem érkezik. – Na, remek. Itt állok egy szál semmiben, és még ruhám sincs. - leülök Casillas helyére, majd jobban körbeszemlélem az öltözőt.  –Jó, mindegy. Akkor felveszem a vizes ruhát és lelépek. –hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, viszont a törölközőm beakadt valahova, így leesik rólam. Természetesen, ahogy az lenni szokott, ilyenkor nyílik ki az ajtó, ahol a kapus jön be. Sietősen magamra kapom a törölközőt, de Iker szemét elnézve rá kell, hogy jöjjek, nem voltam elég gyors. Pironkodva és megszégyenülve vágtatok be a fürdőbe, és csúszok le a fal mentén.

-          Kérlek, gyere ki! Ne haragudj, én... én… nem, nem tudtam, hogy már ilyen hamar készen vagy. Sara minimum fél órát szokott a zuhany alatt állni. Elmentem az edzőhöz, hogy megbeszéljem vele, hogy itt vagy. –a mondatát egy fújtatással zárja le, majd ismételten kopog az ajtón. –Még csak a nevedet sem tudom. Gyere ki, kérlek. Nyugi, van barátnőm, nem fogok rád mászni! –oh, hát kapcsolatban van. Fogalma sincs, hogy most ezzel, hogy lelombozta a kedvemet. Vajon igaza van Fabionak? Tényleg tetszik nekem a híres focista? Nem! Nem! Biztos vagyok benne, hogy nem az esetem. Hiszen ha nem lenne barátnője, se lenne köztünk semmi. Nálam sokkal szebb lányok járják Madrid utcáit, arról nem is beszélve, hogy legközelebb már csak a tévéből láthatom… semmi garancia nincs arra, hogy ismét összefutunk akár az iskolában, akár az utcán.


Igazából még sohasem volt párkapcsolatom. Anya mindig azt hajtotta, hogy semmiről sem fogok lemaradni. Tudom, megértem, a szülőknek ez a dolguk. De úgy igazából nem nagyon beszélgettünk ilyen dolgokról. Elmondta, hogy ő és apa hogyan ismerkedtek meg, de ezen kívül erről nem beszéltünk. Az a furcsa számomra, hogy édesapám annyira szerette, hogy képes volt magát megölni, és anya után menni. Tényleg van ilyen szerelem? És ha igen, akkor honnan fogom tudni, hogy számomra is eljött az idő? Miért nincs itt most anya, hogy ezt meg tudjam vele beszélni? Miért kellett a legrosszabb időben elhagynia? Még csak el sem búcsúzhattam tőle. Meg sem köszönhettem az elmúlt éveket, és a tanításait. Azt, hogy olyan embert faragott belőlem, amilyen most vagyok. Még csak el sem mondhattam neki utoljára, hogy szeretem. Vajon tudta, hogy számomra ő volt a legfontosabb? Hogy bármit megtennék most azért, hogy átöleljen és megnyugtasson. Felkeltsen, mint öt éves koromban mikor rémálmom volt. Bebújhassak közéjük a nagy viharok közepette…


Anya évfordulója április 10.-én van, és most már apa halálának idejét is erre a napra sorolhatom be. 2 hónap, és újra át kell élnem a poklok poklát. Az ajtó nyitódására emelem fel a fejemet, majd Iker meghökkenő tekintetével találom szembe magam. –Figyelj, én tényleg nagyon sajnálom… kérlek, ne sírj! Ha gondolod, többet rád se nézek, csak kérlek, ne itasd az egereket… kaptak elég vizet a takarítótól, beszéltem velük és már nem szomjasak…– egy mosollyal nyugtázom Iker próbálkozását, viszont azt észre se vettem, hogy sírok. Igazából még mindig nem tudtam feldolgozni a halálukat, bár szerintem ez az a dolog, amin soha nem tudok teljes mértékben átlépni. Felfogtam, hogy nincsenek, ahogy azt is, hogy egyedül maradtam a világban.


Mivel nem reagálok semmit sem a kapus mondatára, ezért a kezembe nyomja a ruhákat, és egy mosoly után elhagyja a fürdőt. Sietnem kéne, hiszen hamarosan megérkezik a többi játékos, és nem akarok szégyenkezni előttük. Öltözködés közben azon gondolkozom, hogy én nem vagyok kimondottan szép. Illetve nem tartom magam csak egy átlagos lánynak. Vannak hibáim, amit már több barátnőmtől is megkaptam. Többször kihasználtak, és mikor elveszítettem a családomat, akkor elfordultak tőlem és a hátam mögött kezdtek el sértő dolgokat terjeszteni. A legfájdalmasabb Dasy elvesztése volt mindközül. Olyan dolgokat talált ki, hogy édesapám nem felakasztotta magát, hanem én öltem meg. Sajnos emiatt a dolog nem került senki sem annyira a közelembe, csak a kávézóban dolgozó emberek. Egyszerűen már nem merek megnyílni az embereknek, ezért korombéli barátom nem is nagyon akad. Egyedül Fabio, de ő is inkább haver. Bár már bemutatta, hogy bármikor számíthatok rá…


Kilépek a tusolóból, de meglepetésemre az egész Real Madrid ott öltözik át a szemem láttára. Iker pont leveszi a felsőjét, ezért nem láthatta, hogy már ebben a helyiségben tartózkodom. Néma csönd követi a mozdulatomat, mire a kapus is észreveszi a nyilvánvalót.

-          Te lennél az új takarítólány?

-          Áá, szóval te vagy a segédem. A fürdő kicsit vizes, igaz nem tudom, hogy hol található a felmosó, de kérlek, hozd ide. Megmutatom mit, és hogy kell csinálnod, majd elvégezheted a munka piszkos részét. De hé, nem a munkádat kéne végezned? Miért van rajtad blankó mez?! Azonnal öltözz át, szerintem a szertárban találsz tipikus takarítóruhát is. –Ronaldo tág szemekkel engem vizslat, fogalma sincs, hogy miért reagáltam így.

-          Te komolyan nem ismersz meg engem? –a hangjában megbújó hitetlenkedést nem tudta leplezni.

-          Nem. Miért, kéne? –szarkasztikus hangomra még többen felkapják a fejüket, de Cristiano vörösödő feje miatt, az öltöző nagy része röhögésben tör ki.

-          Ne játssz a tűzzel, kislány!

-          Figyelj! Okos vagyok már, ha tűzzel játszanék, lenne nálam poroltó. Viszont én most csak a parazsat piszkálom… - Ronaldonak sem kellett több, csapkodva kivonul az öltözőből. A focisták elismerő tekintettel néznek végig rajtam, mégis aki hozzám mer szólni, az nem más, mint Benzema.

-          Komolyan nem ismersz minket?!

-          Benzema…

-          Megnyugodtam, hogy legalább az én nevemet tudod. Akkor még nincs veszve semmi sem. –mondatát egy jól irányzott kacsintással fejezi be, de nem kerüli el a figyelmemet Iker furcsa tekintete sem.

-          Ismerem én CR7-et is, csupán nem szeretem, ha egy ember így áll hozzám. De örülök, hogy megismertelek titeket. Jó edzést! Ja igen, és Iker! A ruhát majd valahogy visszaszolgáltatom!

-          Tényleg, mit keres rajtad a híres Casillas edzőruhája? És miért vörösek a szemeid? –Benzema kérdésére megpróbálok úgy kacsintani, ahogy ő tette az ismerkedésünk elején, nem tudom, hogy sikerült, viszont a „húgatásból” leszűröm, hogy nagyon is jól alakítottam.

-          Na, sziasztok! Ja, amúgy csak a sampon ment bele a szemembe!

-          Várj már! Ha már ilyen szépen felidegesítetted a barátomat, nem maradnál itt az edzésen is?

-          Hát, nem is tudom… - Ikerre pillantok, de hirtelen fontos dolga akadt a szekrényben, így arra következtetek, hogy nem kéne maradnom. – Tudod Marcelo, sok ember nem lát itt szívesen már, tehát most nem. Majd talán legközelebb… amúgy is, nyílt kapus edzést tartotok ma?!

-          Hát, nem nagyon. De az edző biztos megengedné…

-          Mit engednék meg Marcelo?! –néma csend követte Mourinho hangját. A játékosokban mélységes tisztelet lapult meg.

-          Hola, Alice Frewen vagyok. Elnézést a zavarásért, és azért is, hogy lekötöttem a focistái figyelmét, sőt, hogy felidegesítettem a nagy és rettenthetetlen Cristiano Ronaldot. Már megyek is.

-          Felidegesítetted Ronaldot? –Mourinho hangjában őszintén csengett a hitetlenkedés.

-          Igen uram. De most tényleg megyek, mielőtt még meg nem fojt itt valaki. –a tekintetem Ikerre téved, aki most már minden szavunkat figyelemmel kíséri.

-          Nem akarsz itt maradni? Igaz zárt kapus edzés, de beszélni szeretnék veled valamiről. Vagy inkább valakiről.

-          Uram, mi ismerjük az illetőt? –Marcelo kotnyeleskedett közbe, de ezt tőle már megszokhatták, ugyanis az edző sarkon fordult, és elhagyta az öltözőt. Vajon kiről akar velem beszélni? Mikor mondtam a családnevem, eléggé fura fejet vágott.

José Mourinho elmondta focistáinak a teendőket, majd a kispadhoz leülve int nekem, hogy másszak oda mellé.

-          Tudod Alice, én ismertem a szüleidet…