Chapter 8.

Sziasztok!

Sajnálom ezt a rengeteg késést, de remélem egy kicsit kárpótollak titeket ezzel a fejezettel.:$ Remélem tetszeni fog, és már alul megcsináltam a "vélemények" sávot. Szavazzatok úgy, ahogy érzitek:) Jó olvasást.

(Alice)

Anberlin- The feel good drag

Pár perc agyalás után, sóhajtva állok fel a kényelmetlenné vált ágyról. Megfogva felsőm alját, egy fura érzés markol szívembe. A levegőm bent akad, majd megszédülve visszahuppanok az ágyra. A tüdőm sípol, az oxigén akadozva áramlik a tüdőmbe, de mély levegőt véve megpróbálom ezt a kezdeti sokkosságot áthidalni, hiszen ha még egy napot itt kell szenvednem, teljesen begolyózok.

Óvatosan felállva, megkapaszkodom az ágy szélében, majd gyorsan átöltözve, összepakolom a szétdobált ruhákat. Kilépve a zsúfolt folyosóra, pár pillanat kell még ahhoz, hogy hozzászokjak a zajhoz. Fab mosolyogva indul el felém, majd egy kacsintás után megfogja a kezemet, és a kijárat felé kezd el vezetni.

-          Annyira jó lesz! Újra együtt, és most már senki nem állhat közénk! –ádáz tekintetére újra elönt az-az érzés, amitől még a kórteremben lettem rosszul, de kijutva a friss levegőre, a szorító érzés pillanatok alatt elmúlik.

-          Hát persze Fabio. –apró mosolyt megeresztve felé, kihúzom a kezem a szorításából, majd csörgő telefonomat elővéve, szívem hatalmasat dobban.

A készülék ütemesen zenél, Uni vigyorgó feje kellemes tompaságot biztosít fáradt testemnek. Ha tényleg igaz az a része, hogy valójában azért változott meg mostanában ennyire, mert féltékeny, akkor jobb lesz, ha kerülöm. Barátom érdeklődő tekintettel fordul a telefonom irányába, mire bizalmatlanul mérem végig. Nem értem miért kell ezt csinálnia! Soha nem adtam szerintem okot arra, hogy féltékeny legyen. De lehet, én csinálok valamit rosszul, hiszen állítólag a legjobb fiú barátom szerelmes belém, és az eddigi kapcsolataimból is hiányzott a kölcsönös bizalom. Mogorva tekintettel pattanok be a kocsiba, majd tüntetően az ablak felé fordulva, szuggerálni kezdem a tájat. Bár már ott tartanék, hogy megfogom a gépem, és utazok az egyik focicsapat meccsére. Az lenne a legjobb. Egy kicsit kikapcsolódni, és távol lenni azoktól a személyektől, akik legbelül megkeserítik az életemet. A kis készülék azóta is ütemesen rezeg, immáron lehalkított állapotban.

-          Miért nem veszed fel? –érdeklődő hangjára csak megvonom a vállam, majd a rádióban lévő új slágert felhangosítva, dúdolni kezdem az ismerős dallamot. Jó lenne megnézni azt a filmet, amiben a latin sláger is szerepel. Mindig is érdekeltek a kocsik, de szegényes körülményünknek hála, semmi lehetőségem nem volt az efféle luxushoz.

Valahogy jelen pillanatban annyira magányosnak érzem magam. Engedve a jótékony sötétségnek, pilláimat lecsukva kezdem el énekelni kedvenc soraimat. „I tried to be perfect, but nothing was worth it, i don't believe it makes me real.” Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat, majd kicsit elbóbiskolva, elmerülök az álmok tengerében.

A focistadion lelátóján, egy fiatal lány ül búslakodva. Egyedül érzi magát, de mégis a zenének hála annyira kikapcsolódik, hogy azzal sem törőd, amikor egy férfi leül mellé és őt kezdi el kémlelni. A szomorú dallamok hatására arca fájdalmas grimaszba torkoll. Felpillantva az égre, csukott szemmel várja a hűtő cseppeket, ami a sötét felhőkből érkeznek. A fiatal férfi óvatosan végigsimít a hátán, mire a lány hangos zokogásba kezd. Hirtelen felpattanva kezei közé veszi a nőies ujjakat, majd egy erősebb rántás segítségével, felhúzza a megkeseredett nőt a székekről. - egymás szemeibe nézve egy pillanatra, a gyomromban apró pillangók keletkeznek. A legjobban az bosszant, hogy nem látom a férfi arcát, viszont a kislányos vonások mögött, felfedezem magamat. A sötétbarna tekintet déjá vuként hat rám, de a markáns, mégis kisfiús arc, még mindig nem rajzolódik ki előttem. -  Karon ragadva a lányt egy apró folyosó felé kezdi el vonszolni, mire az fáradt, már-már robotos mozgással követi a focistát. - Gyere, menjünk be az öltözőbe. Még nincs itt senki, meg tudod szárítani a hajad, és addig keresek valami ruhát a hosszabb edzőcuccok között. Ha gondolod le is tusolhatsz, senki nem fog rád nyitni! –hangja hatására a pillangók egyre erősebb szárnycsapkodásba kezdenek, ezzel idegesítve még jobban a kívülről szemlélő énemet. Ez biztos csak egy álom lehet. –A lány kezei könnyedén érintik a törölköző puha anyagát, majd hálásan felnézve a férfi arcára, végre én is megláthatom a vonásait. Felismerve az ismerős arcot, aprót sikítva a szám elé kapom a kezem.

Hangos szuszogással ébredek fel a kocsiban, Fabi forró kezei a könnyeimet törlik le. Elhúzódva mellőle próbálom rendezni a légzésemet, de minduntalan visszagondolva álmomra, Iker kedves mosolya jelenik meg előttem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy most az egyszer nem emlékeket láttam, csupán álmodtam. Hiszen soha nem volt még arra példa, hogy egy külön személyként figyeljem végig az eseményeket, ráadásul még önálló gondolatra is képes legyek. Amit viszont teljes mértékben nem értek, az nem más, mint a reakcióm. Amikor belenéztem a szemeibe, a szerelmes regények által emlegetett pillangók repkedtek a hasamban. Bár ezt csak arra tudom igazából fogni, hogy a lelkem legmélyén próbál valamit üzenni. Próbálja tudatosítani az agyamban, hogy Fabio nem hozzám való. Azt a részt viszont még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy én mit is keresek spanyol barátom oldalán. Valahogy ezek a dolgok teljesen kiestek.

Az is érthetetlen még számomra, hogy-hogy emlékezhetek Unira? Hiszen ha barátomra emlékszek, akkor elvileg a Fabival együtttöltött szerelmes pillanatoknak is be kéne ugrania, de ilyen egyelőre még nem történt meg. „Gyerünk, Ali gondolkozz!” Agyamat megregulázva próbálom az emlékeket a felszínre hozni, de fejem erős lüktetése hamar kettétöri a terveimet. Felszisszenve szorítom halántékom egy pontom, de a fájdalom mértéke nem csökken. Utolsó pillanatban megkapaszkodok az ajtóban, majd elveszítve eszméletem, testem a sírástól rázkódik meg.

P!nk - Family Portrait

Egy tizenhat éves lány, törökülésben issza édesanyja szavait. Hatalmas gond volt a családban, de ebből az egészből az apa, semmit nem vett észre. A kislány szóvá tette nemtetszését, mire anya szomorú tekinteteit ráemelte. – Figyelj Ali. Ehhez a dologhoz lényegében neked semmi közöd nincs. –A kislány fájdalmas tekintettel kezdi gyűrögetni a takarót. –Anya, én csak annyit látok, hogy feltűnően jóba lettél egy bizonyos Michaellel. Én megértem, hogy csak a barátod, én megértek mindent, viszont csak azt látom, hogy apa is dolgozik, aztán hazajön, majd este tízkor még alszik, miközben te még Michaellel beszélgetsz telefonon. –sírástól elcsukló hangjára édesanyja szíve összeszorul, majd csalódott tekintetét elfordítva, a padlót kezdi kémlelni. –Sok dologról nem tudsz még. –Csöpi hideg tekintete metszette édesanyja finom vonásait. Az anya- lánya kapcsolat mindig is megvolt közöttük, de talán a legjobban azon a napon nyíltak meg egymásnak a legjobban. –Tudod, én sok dolgot adtam már fel az életemben, és ebbe úgy igazán már az évek során belefáradtam. Sokszor megkaptam, hogy a háztartásunkban csak ő dolgozik, ő adja a családunknak a legtöbb pénzt, de azt nem veszi senki sem figyelemmel, hogy mennyi mindent feladtam miatta. Tudod, ha van, mondjuk 50 dolog, amit a rossz oldalra tudnék sorolni, még a jó oldalon csupán 2 dolog van, akkor is azt mondanám, hogy a mérleg egyensúlyban van. És tudod miért? –nemlegesen rázza fejeit, majd a könnyei maguktól kezdenek el folyni. Szeme hatalmas méretűre dagadt a mai nap folyamán, és az sem tett neki jót, hogy állandóan törölgetnie kellett a sós cseppeket. –Azért Ali, mert világra hozhattam egy ilyen remek gyermeket, amilyen te vagy. Te vagy az, aki segít ellensúlyozni azt a sok rosszat, amit édesapádtól kaptam. –a kislánynak talán ez az egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a mécses véglegesen eltörjön. Fejét egy párnába temetve, testét rázta a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul folytak, és abban a pillanatban jött rá, hogy mekkora döntés elé keveredett édesanyja. Soha nem látta be normálisan az adott helyzetet, de fogalma sem volt arról, hogy a szeretett személy ennyire szenved már ebben a kapcsolatban. –Nem akartam neked elmondani, de mikor én voltam fiatal, anyám ugyanígy megosztotta velem a dolgokat. –könnyes tekintettel felnézett példaképére, majd remegő szájjal ölébe hajtotta fejét. Az anya ujjai automatikusan simítottak végig a hosszú hajon. Egykoron neki is derékig érő haja volt, csak sajnos a már kialakulóban lévő betegsége meggátolta abban, hogy sötét frizuráját megtartsa. –Mikor összeházasodtam apáddal, megegyeztünk, hogy nem lesz az, ami az ő szüleivel, vagy az enyémmel volt. Tudod a nagyszüleid egy háztartásban élnek, de egyáltalán nem is szólnak már egymáshoz. Az én apám pedig volt, hogy egy-egy idegesebb pillanatában megverte az anyámat. Erről természetesen én nem tudtam, így amikor ugyanennyi idős voltam, amennyi most te vagy, kicsit lesokkolt az a hír, hogy apám képes volt ezt megtenni a szeretett nővel. –Ali szemeiben hitetlenkedés szikrái csillogtak meg, majd magabiztos tekintettel ült fel az ágyon, és édesanyja tekintetébe nézve, félhangosan kezdett el beszélni. –Én biztos vagyok abban, hogy apa nem lenne képes megütni egy nőt. Addig nem süllyedne le. –anyja szemeiben könnyek csillantak meg, majd két nedves csíkot hagyva az arcán, a lepedőn landoltak. A kislány félve nézte a könnycseppek útjait, reménykedett abban, hogy édesanyja nem rengeti meg apja iránt érzett tiszteletét. –Tudod Ali, alig voltunk két hónapos házasok. Valami olyan mondat hagyta el a számat, ami apádnak nem tetszett, így egy jókora pofont lekeverve, a falnak csapódtam. Természetesen összeszedve a maradék erőmet, amit nem vett el az ütés ereje, elé álltam és közöltem vele, hogy ez volt az első és egyben utolsó, hogy kezet mert rám emelni. –a kislány a szájához kapva, hatalmasra tágult boci szemekkel nézte anyját, majd megértve az évek alatt összegyűjtött sérelmeket, hatalmasat bólintva kijelentette a legfontosabb mondatot. –Bárhogy is döntesz, én, támogatlak…

Reszkető sóhajjal ébredtem, immáron az ágyamban, majd baloldalra fordulva, szívem erős dobogásba kezdett. Fabio félmeztelenül feküdt mellettem, és hatalmas szuszogásokkal adta tudtomra, hogy elnyomta az álom. Letörölve kikívánkozó könnyeimet, mérgesen a fürdőbe baktattam, majd magamra zárva az ajtót, a kádat forró vízzel töltöttem meg. Vaníliás habfürdőt téve a vízbe, halkan kibaktattam a szobába, majd a telefonommal ismételten visszatértem a gőzzel megtelt helységbe.

Csalódott tekintettel néztem bele az egészalakos tükörbe, majd fanyar mosollyal megállapítottam, hogy ismét fogytam. Nem tudom mi lehetett az oka, valószínűleg megviselt most a kórház is, de amúgy is csontos alkatom, egyre vékonyabb. Levéve a még rajtam hagyott melltartót és bugyit, beszálltam a hatalmas habok közé. Ez kellett már az én szervezetemnek! Sajnos ilyen lehetőségem nem volt a kórházban, pedig úgy gondolom, hogy egy kis zenével, és habfürdővel minden gondot el lehet pár pillanatra felejteni. Számomra pedig most a felejtés szón volt a hangsúly. Telefonom füleseit fülembe helyezve indítottam el a pörgős dallamokat, majd ellazulva kezdtem el halkan dúdolni a számokat.

Sajnos a kórházi rossz előérzetem még mindig nem múlt el, és az sem hagyott nyugodni, hogy Unai legalább tízszer keresett. Az agyam egyetlen nevet szajkóz, de az a személy biztosan az edzésen vetődik a labda irányába. Elképzelve egy jelenetet, hogy Iker vetődik a labda irányába, de egy rossz esés után fájdalmasan zuhan a földre, kiráz a hideg, így még jobban elmerülve a kellemes habok között, tovább dúdolom kedvenc számaimat, immáron már kikapcsolva az agyamat a rémképek elől.

Pár másodperccel később a zene megáll, ami általában SMS fogadásánál, vagy esetleg bejövő hívásnál történik. Itt az előbbi dominált, ugyanis Unai neve villogott a kijelzőn. Megnyitva az apró borítékot, remegő kezekkel olvastam a mondatát. „Szükségem van rád, a kórházban vagyok. U.”

Kipattanva a kádból, ügyesen egyensúlyozok, hogy ne huppanjak el a csúszós talajon, majd gyors törölközés után átszaladtam a szobámba. Persze még az ajtóig settenkedtem, hogy Fabio ne fogjon gyanút, majd onnan végigloholva egy fél folyosót, besurrantam a szobám ajtaján. Amit először kézhez kaptam, magamra öltöttem, majd gondolkozás nélkül felkapva az irataimat és a kocsi kulcsot, elindultam a feljárón álló autó felé.

(Unai)

Mérges voltam mindenkire, így most talán jól jártak a diákok és a tanárok is, hogy békén hagytak az órákon. Az-az érdekes, hogy azóta vagyok ilyen idegbeteg, mióta Ali a képbe jött. Addig azt hiszem én voltam a megtestesült nyugalom, bár azért Ikerrel azt hiszem, senki sem vetekedhet.

Eddig csupán egy órán vagyok túl, de azért én már többes számba beszélek. Mármint így visszatérve a tanárokra. Matekra belépve sokkolt a látvány. Hatvan éves tanárnőmön, Hello Kittys rózsaszín harisnya díszelgett, arról pedig nem is beszélve, hogy a már megszokott kedvességgel vicsorított rám. Piros rúzsa a fogára kenődve ékesíti amúgy is színes természetét. Egy pillanatra hátrahőkölök az ajtóban, majd elhúzva a számat, kimutatom az érzéseimet.

-          Tanárnő ma is roppant csinos! –az osztály halk fuldoklásba kezd, majd vigyorogva nézik undorodó tekintetemet. Úgy látszik, ez a nő még mindig nem tudja, hogy igazából nem bóknak szántam a mondatomat, hiszen a feje lassan, de biztosan átvesz egy természetellenes színt. –Jól van tanárnő? Vagy nyissak ablakot? Esetleg hívjam a mentőket? –talán kicsit eltúloztam az aggódást, ugyanis az utolsó szavak már gúnyos hangsúlyban hagyták el az ajkaimat.

-          Kifelé! –rikácsoló hangjára csak megforgatom a szemem, majd leülve a helyemre, lepacsizok a haverokkal. –Azt mondtam…- fenyegető hangjára vigyorom szélesedik, de az éppen belépő diri segédje megzavarja a banya károgását.

-          Elnézést, hogy óra közben zavarok, de Unai Casillas Fernándeznek velem kell jönnie. –jelentőségteljes pillantását rám emelte, majd egy kis szomorúság csillant meg a szemében.

-          Szabad megtudnom, hogy milyen ügyből keresik a fiatalembert? –hát persze. Nem is ő lett volna, ha nem kotnyeleskedik bele a dolgunkba. –Ugyanis az órai magatartása nem megfelelő, állandóan késik, és gúnyolódik velem. –felhúzott orral kémlelte szerencsétlen öltönyös férfit, majd topogva siettette a válaszadásban.

Eminem - Lose Yourself

-          A bátya balesetet szenvedett, súlyos sérülései vannak, és éppen a műtőbe tolták be, amikor értesítették az iskolánkat. Egyelőre még bent van a műtőben, és igazából nem tudják, hogy mennyi… - felpattanva a helyemről, mérgesen löktem magam mögé a széket. Idegesen hajamba túrva, gyors mozdulatokkal megragadtam a táskám és az ajtó felé indulva még a megilletődött tanárnő elé léptem.

-          Magának ehhez semmi, de tényleg. Az égvilágon semmi köze nincs. Jól jegyezze meg azt, amit most mondani fogok. Szálljon le rólam, szálljon ki az életemből. Maga csak egy tanár, akit bármelyik percben kirúgathatok. Szerintem ezt Ön sem akarná. –arcába sziszegem a mondatokat, de egy cseppet sem bánom meg ezt a reagálást. Nem elég, hogy bátyám kitudja él-e még, ez a banya is csak szívatni tud.

Kirohanva a teremből rögtön Ali számát tárcsázom, de úgy tűnik hívásom süket fülekre talál. Miért van az, hogy ha nekem van valakire szükségem, akkor ő sosincs sehol, viszont ha én kellek valakinek lelki szemetesnek, akkor mindenki megtalál?! Mindegy. Ez a része már nem érdekel. Eddig is boldogultam egyedül az életben, ez most is sikerülni fog.

A diri segédje még utánam kiabál, de én már kilökve az ajtót, a tavaszi napsütésben csökkentettem a távot. Ilyenkor áldom anyám eszét, hogy anno e sport miatt íratott erre a főiskolára. Persze itt elsősorban a fotózás található meg, de az egészséges testmozgásnak is hatalmas szerepe van. Gyors tempóba simán lefutottam 5 kilométert.

Megállásom után telefonomon újra tárcsázom kicsi Ali számát, de megint nem veszi fel. Belépve a már ismerős épületbe, a klórszag átitatja a ruhámat, majd a nővérpulthoz sétálva, kérdezgetni kezdek. Mivel még a hármas számú műtőben van, így leülök a szemközti műanyag székekre, majd egy gyors SMS pötyögés után, arcomat tenyerembe temetem.

Nem értem, miért kellett haraggal elválnom tőle? Soha nem csináltunk még ilyet. Ez is amiatt az idióta Sara miatt van. „Öregem, nem foghatod a saját hülyeségedet egy olyan nőre, aki ott sem volt.” A belső hangocskákat kifejezetten gyűlöltem, főleg amikor a legjobb helyzetekben jelentek meg. Ahelyett, hogy helyettük Ali sétálna be az automata ajtón. De ilyenek az emberek. Ha kell valami, akkor mindenki kéznél van, viszont ha már nekik kéne támaszt nyújtani, akkor sehol sincsenek.

-          Unai! Unai! Mi történt? – vékony teste nyakamba ugrik, hasa a fejemmel van egy vonalban. Nyugtatólag elkezdi simogatni a hátam, de férfi létemre a könnyek a szemembe szöknek. Világ életemben mindig is a bátyám volt a legnagyobb támaszom. Megvédett bármit csináltam, kiállt mellettem és támogatott. Még egy ideje a lakásában is megtűr, holott neki ott van Sara, akivel elvileg együtt él, de mégse. Hála nekem. –Nyugi. Nem lesz semmi gond. Csak próbálj meg megnyugodni! Kérlek Unai. Tisztán kell gondolkoznod, és el kell mesélned, hogy mi történt. –törékeny teste megrázkódik, de továbbra is apró ujjaival simít végig a gerincem mentén. Megfogva keskeny derekát, lehúzom az ölembe, mire fejét a nyakamba temeti.

-          Balesete volt. –rekedt hangomra kicsit megremeg, de közelsége teljesen megnyugtat. – Iker autóbalesetet szenvedett. A műtőben van. Súlyos sérülései voltak, nem tudják, hogy teljesen felépül-e. –kezeimet hosszú sötétbarna hajába rejtem, majd kicsit megemelve a fejét, mélyen a szemeibe nézek. Tekintetem fogva tartja a már-már fekete szempárt, majd egy idő után azon kapom magam, hogy az ajkait pásztázom.

Apró ujjait felemelve végigsimít arcom vonalán, mire becsukott szemekkel élvezem gyengéd érintését. Patrícia óta, semmilyen komoly kapcsolatom nem volt, csupán néha-néha egy-egy alkalmi lány befutott, de a viselkedésük miatt ki is tettem őket körülbelül két hét után. Iker nem nézte jó szemmel ezeket a kapcsolatokat, de mikor Sarat megemlítettem, inkább sértődötten elvonult.

Viszont jött egy lány, aki erős testemre is képes remegéshullámot hozni. Egy lány, aki törődik velem, akit érdekelnek az érzéseim, a kételyeim. Egy lány, aki megváltoztatta a közelében elő emberek életét, és egy lány, akibe a bátyám, és ebben a pillanatban én is szerelmes vagyok…

Chapter 7.

Sziasztok:) Sajnálom, hogy még csak most hoztam a YAMD-ből az új fejezetet, de az év végi hajtás eléggé leterhelt. Remélem tetszeni fog, és jó olvasást mindenkinek!:)
Mivel Larissa története a végére ért, ezért gyakrabban lesz új fejezet Aliceből:)

(Alice)

Unainak miért kellett ilyen undoknak lennie? Főleg a leendő sógornőjével! Egyszerűen annyira mérges lettem rá, hogy legszívesebben megverném. Na jó, azért annyira mégsem bosszankodom ezen az egészen. Barátom kirohanása után, már nem nagyon akadt látogatóm. Sara még az esti órákban küldött egy SMS-t, ami nagyon jól esett fáradt lelkemnek. Igazából nem bírom a bezártságot. Mindig az a tipikus örökmozgó gyerek voltam. Ha esett a hó, azért mentem ki, ha pedig sütött a nap, akkor meg végképp nem tengettem bent a szabadidőmet. Természetesen vannak olyan emberek, akik kijelentik, hogy a nyarat szeretik, mert meleg van, és persze jön a nyári szünet is. Én minden évszaknak látom a maga szépségét.

Na de most kicsit elhatárolódtam eredeti gondolatmenetemről. Valahogy az első találkozás a titokzatos barna szempárral, egy olyan érzést indított el bennem, amiről fogalmam sincs. A szívem hevesebben vert, és keserű szájízzel néztem a távozó alakot a mai nap folyamán. Váll rángatva fordultam a másik oldalamra, de az emlékek máris magukkal ragadtak.

Sum41-Pieces

„Egy kamaszkorú, barna hajú lány, boldog mosollyal tekint a szülei felé, akik egy hatalmas dobozba csomagolt ajándékot nyújtanak át neki. Arcán a görbe vonal már-már félelmetesen alakul át hatalmas vigyorrá, miközben a csomagolást bohókásan tépi le a meglepetéséről. Egy használt, számára gyönyörű akusztikus gitár húzta meg magát. Mindig is imádta a zenét, de nem volt soha annyi pénzük, hogy művészeti iskolába járhasson, vagy csak egy gitárt is a kezébe vehessen, amire azt mondhatja, hogy „Igen, ez az én szépségem”. Elhatározta egy keddi napon, amikor ugyanis talált egy használt hangszert az utcán, hogy valamikor a jövőben meg fog tanulni játszani. A tárgy sajnos elég rossz állapotban volt az utcára hajítva, az összes húrja elszakadt, és a húrozásért is fizetni kellett volna, így a kicsi lány csak a fogásokat, és a hangokat tanulta rajta. Amint kezébe vehette saját szülinapi ajándékát, rögtön leült, és játszani kezdett. A szülők nem akarták neki bevallani, hogy hatalmas költségekbe verték magukat azért, hogy a lány végre 16. születésnapjára, valami ajándékot is kaphasson. Soha nem volt az asztalon, még csak egy szelet torta sem. A szülők nem engedhették meg maguknak az efféle luxust, de idővel a lány is hozzászokott ehhez. Aznap mégis boldog mosollyal ült le, és kezdte játszani az első akkordokat. Dúdolva nyugtatta meg szüleit, akik csak figyelték azt, ahogyan jár a húrokon az egyetlen lányuk keze. A dal végezetével nem hagyta abba a pengetést, újra és újra előadott egy, a szülők számára még ismeretlen dalt. A gyorsabb ritmusoknál felállva, kacagva folytatta tovább a zenélést, majd gondolt egyet és a cipőjét magára kapva, elment a városba. Többen úgy néztek rá, mintha valami idióta lett volna, de ő csak boldog tekintettel lépkedett a macskaköves úton. Egy fiatal sráccal szemben foglalt helyet, de nem törődött a kutakodó sötétbarna tekintettel, csupán elkezdett játszani. A dallamok a szívéből jöttek, de addig, ameddig nem kezdett el bársonyos hangján énekelni, nem sok embernek keltette fel az érdeklődését. Egy szomorú dal utolsó akkordjait megpengetve, a könnyei is eleredtek, hiszen ekkor már tudták, az édesanyjánál daganatot találtak. Gyors mozdulatokkal letörölte a cseppeket, majd a kalapjáért nyúlva, amit maga mellé tett le a padra, észrevette a benne található összeget. Szájtátva nézett körül, és a nagy tömeget meglátva, apró mosolyra húzta a száját. ELőle a fiatal srác már eltűnt, de azt a lány nem tudhatta, hogy a távolból figyeli őt, és arra vár, hogy végre elhagyja a tömeget. A lány kivette a kalapból az összegyűjtött pénzt, majd mosolyogva rakta le a padra, mire az emberek fele hangosan felhördült. –Kislány! Ez a tiéd, megérdemled! –Egy udvarias férfi átnyújtotta neki a kis köteget, majd a tömeg egy emberként oszlott szét. Mosolyogva csúsztatta a zsebébe, de feltűnt számára, hogy egy nagyobb köteget összecsavarva talált az apró, és a papírpénz mellett. Hitetlenkedve nézett körül, próbálta megtalálni a szemével azt a férfit, aki egy kisebb vagyont hagyhatott ott neki. Mikor a tekintete a fiatal srácra tévedt, az csak jobban a fejére húzta a baseball sapkát, majd hatalmas mosollyal fordult meg, és indult el a másik irányba.”

Mosolyogva ébredek fel, hiszen ez az emlék mindig is pozitív löketet adott nekem. Volt már olyan, hogy ismétlődött pár kép, de csak ritkán fordult elő, hiszen ez az egész csak mostanában jött úgy igazán elő. Visszagondolva akkori életemre, ismét elönt a depresszió, bár ezt inkább úgy fejezném ki, hogy csak megütött ennek a szele, hiszen nincs időm önsajnáltatásba merülni, mert barátom kócos, de vigyorgó feje jelenik meg az ajtóban. Látszik, hogy iskolába tart, de miattam korán kelt fel, hiszen csak egy bágyadt mosollyal üdvözöl, majd lehuppanva mellém a fotelbe, becsukja a szemeit és mély lélegzetet vesz.

-          Unai, haragszol rám? –fáradt tekintetét rám emeli, majd már csak az ölelő karjait érzem magam körül. –Ezek szerint nem. –hatalmas sóhajtás után visszaül a helyére, majd már bele is kezdene a beszédbe, de Fabio rózsacsokorral a kezében, megjelenik az ajtóban. Unai valamit morog az orra alatt, de különösebben nem foglalkoztat az-az egy mondat.

-          Szia, életem, hogy vagy? Ma már hazaviszlek a kórházból. –csókkal üdvözöl, viszont erre a mozdulatra drága spanyol barátom csak elhúzza a száját, és a táskáját vállára kapva, köszönés nélkül elhagyja a szobát. –Nem kedvel igazán.

-          De te tudod az indokot… igazam van? –sejtelmes nézésére csak megforgatom a szemem, erre a kérdésemre már nem fog válaszolni.

-          Természetesen. Féltékeny, ennyire egyszerű. –büszke vigyorából kiindulva, meg se merem kérdőjelezni a mondatát. De miért lenne Fernández féltékeny? Ez annyira fura. Hiszen bárkit megkaphat, és én is csak egy lány vagyok a sok közül, aki barátként tekint rá. –Látom a kételyeket a szemedben. Azért féltékeny, mert egy ideje megváltozott a nézete. Már nem csak úgy tekint rád, mint egy sportőrült haverra, hanem úgy, mint nőre.

-          Persze, hiszen úgy, hogy te vagy a barátom, úgy is engem akar Uni. Ugyan már, ezt inkább hagyjuk, és vigyél haza. –egy sporttáskából kivesz pár ruhadarabot. Hatalmas szemeket meresztve rá, értetlenkedés szikrái csillannak meg a szememben. Szerettem nőiesen öltözni, de számomra ez a két szó nem a miniszoknyát és a falatnyi felsőt jelentette. Emlékszem ezeket a ruhákat még barátkozós időszakomban öltöttem magamra. Mikor azt hittem, hogy barátokat csak akkor szerezhet az ember, ha dögös. Természetesen édesanyám nem tudott az ilyen darabokról, hiszen belépve az iskolába az utam rögtön a mosdók irányába vezetett, ahol sikeresen át is vedlettem a farmernadrágot egy csinosabb göncre.

-          Fabio mégis mit csinálsz?! –zavartan tekintek barátomra, akiről teljesen elfeledkeztem a nagy elmélkedésben. Mögém lépve kioldotta a hálóing zsinórját hátul, így még az utolsó pillanatban tudtam elkapni az anyagot.

-          Jaj, édesem, ugyan már. Hiszen láttalak már meztelenül, nem előttem kéne szégyellned magad. –dühös tekintetemre csak feltartott kézzel, viszont perverz mosollyal kezdett kihátrálni a szobából.

 Nickelback-Far away

Percek óta csak ülök az ágyon, de semmi lelki erőm nincs ahhoz, hogy én most elhagyjam ezt a helységet. Amióta bent vagyok, azóta az-az álmom, hogy végre kiléphessek az ajtón, és minden dolgot magam mögött hagyhassak. Nem is értem, egy kis fejsérülés miatt, miért kellett egyáltalán bent maradnom?!

De nem ez a legnagyobb kérdés, ami egy ideje már foglalkoztat. Mikor megláttam a kapusok gyöngyét, valahogy fura érzés kerített hatalmába. Mintha közelebbről is ismerném, és nem csak a képernyőn keresztül láttam volna már. Bár mivel Uni nagyon jó barátom, ezért meg lehet, hogy találkoztam már vele valahol. Csak az a része nem világos, hogy miért lepődött meg mindenki a szobában, amikor kijelentettem azokat a dolgokat, amit egy blankó drukker is tud. Utána kell járnom, hogy mi is történt a balesetem előtt…

(Unai)

Hihetetlenül utálom már az iskolát. Komolyan mondom, egyedül a haverok tartanak már életben, de a foci sem éltet annyira, mint amennyire eddig tette.

Iker egész este valahol máshol tartózkodott, és ha nyálas akarnék lenni, azt mondanám, hogy aggódom érte. Hiszen, ha Saranál tengette szabad perceit, akkor is legalább egy SMS-t írt, ugyanis a házában élek, ezért tudnom kell minden fontos dologról. Bár Sarat nem sorolnám a fontos dolgok közé, főleg azok után nem, hogy teljesen behülyítette Alit. Rettentően mérges voltam, bár az éjszaka folyamán kicsit le tudtam nyugodni, és ebben Po, a nagy és rettenthetetlen házőrző is segített. Elég idióta nevet kapott szerencsétlen kutya, de mentségünkre legyen, hogy a Teletabiban ő a legédesebb izé.

Na, jó viccet félre téve, Iker Totónak nevezte el, de én mindig popó néven csúfolom szegényt, persze ilyenkor kapok egy kisebb fülest bátyámtól, amit csak a testvéri szeretetnek tudok be.

Totó egy bamba pofájú boxer, akit kis családunk legfiatalabb tagjaként mutatunk be mindenkinek. Mindössze 2 hónapos, és két hete él a Casillas rezidencián. Mindig is imádtam ezt a fajtát, de bátyámat sehogy sem tudtam meggyőzni afelől, hogy egy nagytestű eb mindig jól jön a háznál. Viszont egyik nap éppen suliba indultam, és útba ejtettem egy tenyésztőt is.

Hogy hogyan tudtam úgy hazavinni Popót, hogy Iker ne vegye észre?! Ez nagyon egyszerű. Iker éppen Saranál tartózkodott, így mikor belépett a házba elsőnek nem a kiskutyával találkozott, hanem a pisi tócsával, amit mellesleg most szó szerint értek, ugyanis drága testvérem nem vette észre és sikeresen elcsúszott rajta. A hangos koppanásra, röhögve szaladtam le a lépcsőn, miközben a kutya fejét ütögettem meg, dicséret képen.

Az elején még nem nagyon barátkozott vele, de amikor egy elveszített meccs után csalódottan jött haza, és egyből a kanapéra dobta le magát, akkor egészen megkedvelte. Aznap született meg a rosszcsont neve. Totó ugyanis felugrott az izzadt focistára, és lefeküdve a hasára, hatalmas barna szemeivel elkezdte szuggerálni a férfit.

Na de most visszatérve az előző gondolatmenetemre. Popó nagyon bolond kutya, de ha bárkinek bármilyen baja van, ő a leghízelgőbb dög a világon. Hatalmas csapkodással tértem haza, és üvöltöztem a zárral, mint egy megvadult idióta, ugyanis mérges voltam mindenkire. Nem tett jót az sem, hogy felelevenítettem szerelmi életem egy részét, és nem tetszett az sem, hogy tisztességtelenül játszottak az ismerőseim. Fabioval amúgy is volt már pár összetűzésem, de ezekről csak a haveri társaságaink tudnak. És természetesen még bátyám is, aki egy-két bunyó után leápolta elzüllött fejemet.

-          Unai! Csipkedd már magad, mert miattad el fogok késni az edzésről! –természetesen véglegesen bátyám hangjára ébredek fel, aki mogorva fejjel trappolhat éppen fel az ajtóm felé. Mindenkit megszégyenítő gyorsasággal vágtatok be a szobámhoz tartozó fürdőbe, ugyanis, ha még kómás fejjel meglát, akkor futhatok egészen a kórházig, hiszen teljesen biztos vagyok abban, hogy itt hagyna.

Ezért jó férfinak lenni. Alig öt perc alatt kenterbe vágom magam, táskámat lehajítom az emeletről, majd a lépcsőn lefelé rohanva küzdöm fel magamra a pólómat. Iker fejcsóválva figyeli a mozdulataimat, de egy szava se lehet, hiszen időben elkészültem, így senki nem fog sehonnan sem elkésni, és Alihez is be tudok szaladni egy fél órára körülbelül. Ahogy az lenni szokott, az utolsó lépcsőfokot elvétem, és egy nyikkanással sikeresen a földön kötök ki. Felsőmet lehúzom a hasamra, és döglött béka poziciót felvéve, elterülök a kövön. A kis popsi kutya odaüget mellém, majd úgy gondolja, hogy nem mostam meg eléggé a fejem, ugyanis elkezdi nyalogatni az arcomat. Eközben testvérem kacagva dobja a lábamra a táskámat, majd az ajtócsapódással céloz arra, hogy ideje lenne végre elindulni.

Nickelback-Someday

Feszült csend veszi körül a luxusautó belsejét, tudom, hogy Iker is nagyon aggódik a lányért, és ha tehetné, ő maga is meglátogatná.

-          Mi van veled és Carboneroval? –közönyös tekintettel rám néz, majd a tekintetét újra az útra szegezi.

-          Semmi különös. Tegnap nála voltam, kibékültünk és most már végre megtettem az egyik legfontosabb lépést. –azt hittem már nem fog válaszolni se, de ebben a percben azért könyörgök, hogy röhögje el magát és jelentse ki, hogy csak hülyéskedett.

-          Mond, hogy nem kérted meg a kezét. –hangos sóhajára megkapom a legféltettebb választ. –Iker, hányszor mondjam… á, tudod mit? Állj meg! –kiáltok fel, majd összeszedve a cuccom, ki akarom nyitni az ajtót.

-          Mit csinálsz?

-          Tegyél ki. Ma nem alszom otthon. Szia. –meg sem várva a válaszát, kipattanok az autóból, és elindulok a kórház felé.

Most komolyan, hogy lehet a bátyám ekkora hülye? Olyan, mintha nem is lenne a rokonom. Egyáltalán nem hasonlít rám, pedig anyámék mindig azt mondták, hogy én vagyok a meggondolatlan. Ahelyett, hogy beszélgetne Alivel, vagy bemenne hozzá a kórházba, hogy kettesben lehessenek, megkéri annak a macának a kezét. Szép testvérem van, mondhatom…

Nagy morgolódások közepette lépek be az épületbe. A fertőtlenítőszagtól kavarog a gyomrom, mégis mosolyogva indulok el a lány kórterme felé. Az ajtóból figyelem őt, aki egyik pillanatról a másikra válik szomorúvá. „Vajon megint álmodott valamit?!”

Valószínűleg ez történt, hiszen nem egészen két perce, még mosolyogva tekintett ki az ablakon, most pedig még a szemében is árnyékok ülnek. Arca sápadt, feketés haja védőrétegként borul a párnára. Érzem, most kell közbelépnem.

Felvéve azt a tipikus Unai vigyoromat, belépek az ajtón, majd helyet foglalok Alice mellett a fotelban, és becsukva a szemem elkezdek agyalni. Valahogy össze kell őket hoznom, hiszen Iker az egyetlen személy, aki segíthet az amerikai lánynak elfelejteni a múltját, legalább egy kis időre. Fáradt sóhajomnak hála, elbizonytalanodom, hiszen testvérem feleségül fogja venni a spanyol nőt, és én nem tehetek ez ellen semmit sem.

-          Unai, haragszol rám? –hangjára szemeim maguktól kipattannak, majd mikor eljut az agyamig a kérdése, rögtön ott termek mellette és erősen átölelem. –Ezek szerint nem. –el akarok neki mindent mondani. Be akarom avatni abba a pár emlékbe, ami kiesett az utóbbi napokból. Muszáj megtudnia, hogy valamit érez Iker iránt! Vagy ezt már csak én képzelem bele a történetbe?

Mély levegőt véve kezdenék el beszélni, de az-az idióta megint mindent elront. Egy csokor gazzal lép be a szobába, szerencsétlen még nem tudja, hogy ez a lány gyűlöli a vörös rózsát. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne menjek neki ennek az idiótának. Egyszerűen azt nem tudom megérteni, hogy ha annyira szereti, akkor miért hazudik neki?!

Annyira elmondanám Alinek, hogy minden csak kamu, hogy Sara sem a barátnője, és egyik félben sem bízhat normálisan, de az orvos külön figyelmeztetett minket, hogy magától kell rájönnie a dolgokra. Istenem, de milyen áron?! Félek, hogy össze fog törni. Félek, hogy az igazság meg fogja viselni, amúgy is fáradt lelkét.

-          Szia, életem, hogy vagy? Ma már hazaviszlek a kórházból. –cöh, még hogy életem.

-          Hazug idióta, egyszer úgy is helyre teszlek… - még szerencse, hogy morgó hangomat a lány nem hallotta, ugyanis ez a jelenet is csak veszekedést szült volna közöttünk. Vele pedig utálok haragban lenni.

Nem akarom látni az enyelgésüket, mert egyszerűen a hányinger jön rá az emberre, már akkor is, ha meglátja a férfi fejét. Vállamra kapva a táskámat, gyors léptekkel átszeltem a szobát, majd szó nélkül kivágtattam a teremből.

Mogorva tekintetemnek hála, a legtöbb ember próbált kikerülni, és még az ápolónők sem kezdtek el jó pofizni velem. Na, az a másik dolog, amivel ki tudnak nyírni. Nem fogok valakire azért figyelni, mert éppen illegeti magát, vagy mézes-mázos hangon megszólalva, elkezd nyávogni, miközben szemfestéktől összeragadt szempilláit próbálja meg szétválasztani. De hogy-hogy jött az ápolónőkhöz ez a hasonlat? Fogalmam sincs. Egyedül azt tudom, hogy valahogy meg kell akadályoznom azt, hogy Ali, abba a hazug disznóba szeressen bele. Arról nem is beszélve, hogy Ikert meg kell fűznöm, hogy ne kövesse el élete legnagyobb hibáját.

Ó, édes istenem. Nagy feladat vár még rád Unai Casillas Fernández…

(Iker)

Nickelback-Savin' me

Az élet nem mindig gyerekjáték. És ezt a teóriát ismételten be tudtam bizonyítani. Jött egy lány, aki másképp viselkedik a többi embernél, ha meglát egy sztárt, vagy csak éppen egy drága kocsit. Erre a sors rögtön közbeszól, és a lány elfelejti azt, ami számomra is hitetlen.

Mindig is hűséges voltam a barátnőimhez, soha nem voltam benne semmilyen hülyeségben. Megismertem Alicet, erre minden szent dolgom felborulni készült. A felépített kártyaváram összedőlt. Saraval valóban terveztük az esküvőt, és eddig a pillanatig egészen biztos voltam magamban. Tudtam, én ezt a nőt akarom! És most mi van? Ha elkezdek gondolkodni leendő mennyasszonyomon, mindig az amerikai lányhoz jutok el.

„Sara sehol sincs. Hm, ez furcsa, hiszen úgy volt, hogy ma otthon lesz.” A kocsiban ülve azon agyalok, hogy nem szólt-e valami sajtótájékoztató féléről, de nem jut eszembe semmi ilyesmi. Motor hangjára kapom fel a fejem, és meglátom a spanyol nőt a volán mögött. Kivéve a kulcsot a kocsimból, egy szelíd mosolyt felvéve, elindulok a Smartjához.

-          Szia, Sara. –tüntetőleg elfordítja a fejét, majd a táskáját megfogva kipattan a kocsiból és mellettem ellépve, bevágtat a lakásba. –Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. –belépve a házba, a megszokott renddel találom szembe magam, de barátnőm mintha felszívódott volna.

-          Iker, gyere fel, kérlek, úgy érzem, beszélnünk kellene… - nagy levegőt véve, elindulok az emeleti hálók felé, ahol meg is találom Carbonerot, aki törökülésben foglal helyet a hatalmas franciaágyon. Nem gondolkozok, csupán cselekedek, és ismételten egy rossz tettet írhatok fel a listámra. Odalépve a nő mellé, szenvedélyes csókot váltok vele, majd térdre ereszkedve, megkérem a kezét. Lehet életem legjobb döntése is ez az egy mondat, de ez pokollá is teheti a hátralévő időmet.

Meghatódva néz rám, de kék szemeibe nézve, akarva akaratlanul Alit látom meg. A barna tekintetnek hála elmosolyodom, mire a lány felhúz magához egy forró csókra. Talán ez kellett ahhoz, hogy teljes mértékben kijózanodjak, és rájöjjek, nem az amerikai lánnyal van most dolgom. Sara karját megfogva, magam mellé teszem, majd átkarolom a derekát, és álomra hajtom a fejem. A nő körbevonja lábaimat, karom alatt a derekamat átkarolja, fejét a nyakamhoz fúrja, majd elnyomja az álom.

Annyira érdekes az élet. Számtalan próbán kell átmennie az embernek, és vagy életben marad, vagy elbukik és meghal. Talán most kezdődik el egy jobb lét, talán ha nagyobb esélyt adok Saranak, el tudom felejteni az amerikai lány édes csókjait. Ahogy mondani szokták, a tiltott gyümölcs a legédesebb, amit én sikeresen meg is ízlelhettem. De istenem, mit fogok én még ezért a döntésért kapni? Unai valamiért kifejezetten gyűlöli a sportriporter nőt, szerinte engem Sara egyáltalán nem szeret, csak bizonyos okok miatt van velem. De mikor századjára is elmondtam, hogy életem szerelme, akkor mindig csak azt kaptam, hogy „Mindegy tesó, te tudod. A saját életedet cseszed el, nem az enyémet.” Akárhányszor szóba jött az eljegyzés, az öcsém és köztem mindig csak plusz feszültséget gerjesztett, így az utóbbi időben egyáltalán nem hoztam fel se inkább ezt a témát. Csak egy a gond. Ezeket a dolgokat mással nem tudom megbeszélni, hiszen anyáék nem mellettünk élnek, ráadásul ők olyan szinten, mint Unai, nem is tudnak segíteni. Bár ebben az ügyben még öcsém tanácsai sem segítenek…

De nem ilyen dolgokon kéne agyalnom. Elkezdődtek a felkészülési mérkőzések, és jelen állás szerint nem lehetek ott az Amerikai Egyesült Államok elleni meccsen. Természetesen utazom a válogatottal, de nem tudom, hogy pályára léphetek-e Bostonban. Minden a reggeli edzésen derül ki, ahol 120%-ot kell nyújtanom, ahhoz, hogy a kezdő keretbe kerülhessek. Csak egy a gond. Sajnos a vállam még mindig érzékeny ilyen szempontból.

A sok agyalás után, reggel kapkodva és kómásan ébredek fel. Ránézve az órára, megbeszélem saját magammal, hogy kemény öt percem van arra, hogy hazaérjek, hiszen Unai még be akar menni Alicehez, nekem pedig edzésre is be kell még érnem. Gyors fejszámolás után összeszedem a cuccomat, és rögtön kocsiba is pattanok. Ilyenkor áldom a rendőröket, hogy pont ezen az útszakaszon nem tartózkodik senki sem.

Belépve a házba hatalmas csend fogadott, mivel drága öcsém még tuti húzza a lóbőrt. Felordítva az emeletre, kapkodásra bíztatom, majd belépek a szobámba az edzőcuccomért. Vállamra dobva a táskát, feltrappolok az emeletre, de csak az ajtó csukódását kapom el.

A Sara téma köztünk ismét csak feszültséget okozott, és ezt az is alátámasztja, hogy öcsém kiugorva a kocsiból, morcos fejjel indult el a kórházhoz vezető úton.

„Iker, most ki kell kapcsolnod, hiszen az edző megint pihenésre fog kényszeríteni!” Gondolatmenetemet hangos fékcsikorgás szakítja meg, majd már csak egy erős taszítást érezek a vezető oldal felől…

Chapter 6.

Sziasztok!:)

Két hét után úgy gondoltam illene ide is írnom egy új fejezetet, úgyhogy már most fel is rakom!:) Remélem tetszeni fog, és a kritikáknak örülnék, hogy egyáltalán érdekel-e titeket ez a történet.:) Jó olvasást.

(Alice)

Az agyam szüntelenül zakatolt. Hogy megbántam-e azt, amit tettem? A válaszom egy határozott nem. Sara bevágtat a fürdőbe, Ikerrel amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk. Még volt arra időm, hogy egy törölközőt kapjak magam elé. Az ajtóban Fabio a nő után kap, és rémült szemekkel néz felénk. Szegény, pedig ő jót akart, de nem tudta megállítani. A kapus határozottan állja barátnője lesújtó tekintetét, majd már várja a pofont, amit jogosan kapna, de Sara ezt a megtiszteltetést most nekem nyújtja, illetve üti át. Nem számítottam rá, és mivel amúgy is közel álltam a falhoz, ezért hatalmasat koppanok a csempén. Az emlékek, mint a szökőár, úgy mostak el a jelen pillanataiból. Még egy kéz utánam kap, de több dologra már nem tudok figyelni.

Egy édesapa csapkodva, mégis boldogan robogott be a kórházi szobába. Egy törékeny kopasz kislány bíztatóan nézett rá, így megenyhült az erős atyai szív is. Nem örült annak, hogy az egyetlen gyereke Madridba készül, pár, számára még ismeretlen emberrel, de beletörődött. Kicsit haragudott Alicere, hiszen mindig is a kedvenc csapatuk a Barcelona volt, most szeme fénye mégis elhalasztott egy ilyen hatalmas találkozási lehetőséget. A csöppség nagyon jól tudta, hogy miért bizonytalan a férfi, ezért vékonyka hangon elkezdett beszélni. –Apu, most gondolj bele. Elmegyek a Real Madridhoz, a híres csatárral, Raúllal focizok, pár edzésen részt veszek, és egy héten keresztül, minden meccset megnézek. –apja mogorva tekintettel ránézett, majd leült az ágy mellé a székre, és kezébe vette azt a kis papírt, amire a lány adatai voltak írva. Összevont szemöldökkel állt fel, majd aggódva elhagyta volna a szobát, hiszen lányának már csak pár hetet jósoltak az orvosok. Rettentően megijedt, bepánikolt, persze ebből Ali csak annyit látott, hogy apja összezavarodott. –Kérlek, ne haragudj rám. –a férfi érdeklődve fordult vissza az ajtóból, nem értette miért kért bocsánatot a kislány. –Egyszer a híres Barcelona futballklub fotósa leszek! De ahhoz, hogy tudjak segíteni a katalán csapatnak, még ki kell tapasztalnom a madridisták játékát. Értsd meg! Most a legerősebb a csapat, és ezt te is jól tudod. –mindig is csodálkozott azon, hogy mennyire érett Csöpi. De ő nem akarta, hogy az egyetlen kislánya már úgy gondolkozzon, mint egy felnőtt! Még túl kicsi volt hozzá. Mindennél jobban meg akarta óvni, fel akarta nevelni, de sajnos anyai ágon öröklődött ez a halálos betegség. Egy homlok puszi után kivonult a szobából. Alice végig azt hitte, apja megharagudott rá, ezért keserves zokogása töltötte be a szobát. Hirtelen a levegője elfogyott, a feje lüktetett, az orra elkezdett vérezni, és egy hatalmas sikítás után összeomlott az állapota. Az orvosok küzdöttek az életéért, mindent megpróbáltak, de ahogy teltek a percek, egyre jobban elvesztek a remények.
A kislány egy sötét helyen találta magát, természetesen sírt, hiszen nem voltak sehol sem a szülei. Hiányzott neki a családja, hiányzott neki Amy, mindenki, aki egy kicsit is közel állt hozzá. Egy szőke hajú fiatal lány jelent meg boldog mosollyal az arcán, szikrázó tekintete égette Ali arcát. Angyalhoz tudta volna hasonlítani azt a személyt, aki azokban a nehéz percekben megjelent. Csodálkozva ismerte fel legjobb barátnőjét, majd meg akarta érinteni az arcát. –Ali, kicsi Ali. Mégis mit csinálsz itt? Hiszen neked még élned kell! Én meghaltam azért, hogy az álmod valóra válhasson. Menj vissza, a szüleid várnak rád. –hirtelen hatalmas lökést érzett, amitől el is esett és újból egy idegen környezetben találta magát. Az ismerős doktor bácsik ott voltak körülötte. Ijedten hallgatta a már megszokottá vált pityegő hangot…

(T.I. - Remember Me feat. Mary.J.Blige)

Hatalmas levegőt véve, zokogva ébredtem fel. Körülöttem idegen emberek tevékenykedtek, mindenki maszkban volt. Félve nézek szét, mire egy férfi artikuláltan kezd el beszélni nekem. Szavai nem jutnak el a tudatomig, pár szófoszlányt megértek, de nem tudom mondattá alakítani őket. Elkezdik tolni az ágyam egy kórteremig, de a váróban pár ember idegesen mászkál. Vajon engem vártak? Fabio szemeibe nézve melegség önti el a lelkem, hiszen egyetlen barátom rám vár. Unait megpillantva kissé meglepődök, de széles mosoly terül el bágyadt arcomon. Viszont van itt egy harmadik férfi is. Ismerős nekem, tudom, hogy már valahol láttam, de nem ugrik be semmi sem. Odaszalad az ágyam mellé, de az ápolónők megkérik, hogy még be nem tolnak a szobába, addig hagyjon békén. Utána bárki bejöhet hozzám, de pihennem kell. Értetlenül csillogó szemeit rám emeli, de én zavartan fordítom el a fejem. Ismerem én őt?
A nővérek után bejönnek barátaim, és egy-egy bőrfotelt elfoglalva, körbeveszik az ágyam. Az igéző barna szempár tulajdonosa, utoljára lép be a 422-es kórterembe, ahol egyedül tartózkodom. Természetesen a betegek közül.

-          Mond Ali, jól vagy? –mosolyogva tekintek Unaira, majd egy határozott bólintás után hangosan felszisszenek.

-          Mit történt velem? –szorítom össze a szemem egy pillanatra, majd pár perccel később ismét boldogan nézek vissza a pár fős társaságra.

-          Mire emlékszel? –az ismerős idegen közelebb lépett az ágyamhoz, majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

-          Arra, hogy eljöttem Los Angelesből, Fabiohoz költöztem, kétszer összeütköztem Unaijal, először hihetetlenül bunkó volt, viszont másodjára ő segített megtalálni a keresett termet. Természetesen nagy segítség voltam, hiszen elkésett volna, de így kihúztam a csávából. Aztán hazamentem, összeestem a fürdőben, de amit utoljára láttam az Fabio rémült tekintete volt. Azt hiszem ennyi. –a fiúk érdeklődve néznek rám, senki nem érti, hogy mi van velem. Unai tekintete köztem, és az idegen férfi között járt, még az utóbbi szomorúan fürkészte pillantásom.

-          Ali, kicsi Ali. Nem emlékszel rá? –meglepődöttségét nem nagyon tudta leplezni, hiszen még a száját is eltátotta, ahogy a barna szemű srácra, vagyis inkább férfire mutatott. Elkezdtem erősen jártatni az agyamat, de mintha még azt is hallottam volna, ahogy a kerekek berozsdásodva nyöszörögnek. Hirtelen beugrott egy kép, majd mosolyogva pillantok barátomra. Határozott bólintásom után a férfi tekintetébe mintha szerelem és boldogság lappangott volna. De szerintem ezt már csak én képzeltem oda. Viszont azt nem értem, hogy miért képzelek én ilyeneket?!

-          Aj, hiszen én annyira buta vagyok. Te vagy Iker Casillas, nem? –a vigyorában mintha Unait láttam volna, ezért viszonoztam is ezt a kedves gesztust. Bólintása után folytattam a gondolatmenetem. –Te vagy a Real Madrid híres világbajnok kapusa. –a mosoly az arcára fagyott, sajnos most szó szerint kell érteni. Zavarodott tekintetemet körbejárattam a szobán lévő embereken, de egyedül Fabi mosolygott rám, Unai pedig valamin nagyon elgondolkozott. Egy középkorú köpenyes úr lépett be a szobámba, majd egy biccentés után ismertette velem a diagnózist.

-          Fejsérülést szenvedett, ami pont a memóriaközpontot sértette.

-          Ez mit jelent úgy egészen pontosan?

-          A rövidtávú memóriád, vagy pont, hogy a hosszú kiesett. –Ikerre pillantva elszégyellem magam. Ezt tudhattam volna, most mégis hülyének érzem magam, hiszen olyan magabiztossággal ejtette ki a szavakat a száján, hogy talán még az orvost sem tudta volna elbizonytalanítani.

-          Pontosan. Mindenre emlékszik? –fürkésző tekintetébe nem merek belenézni, helyette a takaróm sarkát kezdem el szuggerálni, majd gyűrögetni.

-          Természetesen. Tudom a nevem, és mindenkit megismerek a szobában! –határozott kijelentésem után egy szolid mosolyt eresztek meg Fabio felé, aki időközben már a kezemet szorította.

-          Nem emlékszik mindenre. A bátyámat nem ismerte fel. –fejem Unai felé kapom, nem értem ezt az egészet. Milyen testvére? –Ne nézz így Ali. Iker a bátyám. –csak bámulom a másik spanyol srácot, aki csalódott tekintetét rám emeli, majd egy intés után elhagyja a szobát. Hirtelen mázsás súly nehezedett a szívemre, és legszívesebben csak sírtam és sírtam volna.

-          Nos, akkor a rövidtávú memóriája sérült. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem fog visszajönni az emlékezete, vagy ha mégis megjelenne pár kép, akkor se erőltesse. Majd ha úgy gondolja, hogy emlékeznie kell rá, akkor minden be fog ugrani. A nővérek a rendelkezésére állnak, viszont én csak reggel jövök egy vizitnél. Viszlát! –az orvos után újonnan szerzett barátom is kilép az ajtón, én pedig ijedten kiáltok utána.

-          Unai, kérlek, ne haragudj rám. – a spanyol kíváncsian fordul meg, de mikor meglátja az első könnycseppet kicsordulni a szememből, az ágyhoz rohan.

-          Ugyan kislány, miért haragudnék rád? –szipogva rázom a fejem, ami nálam jelenesetben a nem tudom kifejezést jelképezi. –Nem történt semmi. Volt egy kis baleseted, de nem lesz itt semmi baj. Majd segítünk, hogy minden a régi kerékvágásban menjen. De most a bátyám után kell mennem, hiszen edzésre megy, de előtte még hazavisz. Örülök, hogy jól vagy Csöpi. –ezt a becenevet egyedül apa használta még régen. A csöppség szót rühelltem, ezért apa kitalálta annak a rövidítését.

-          Faab, ez mi volt? –kérdezem meg az apró csók után, amit lakótársamtól kapok.

-          Hát erre sem emlékszel? –csalódott tekintetét látva nem éreztem azt a fajta fájdalmat, ami akkor nyilallt belém, amikor Iker szemeibe néztem. –Hát ezt nagyon sajnálom. Mikor idejöttél, és ugye segítettem bejutni az iskolába, akkor elmentünk randizni. Igaz még nem mondtuk ki azt a bizonyos igent, de többszöri találkozás és együttélés után azt láttam rajtad, hogy jól érzed magad velem. Sajnálom, ha ez nem így volt, akkor megyek is. Nem akarok a nyakadon lógni. –hirtelen utána kapok, mielőtt nem lép annyira messze az ágyamtól. Magamhoz húzom egy apró futó csókra, de a szívem fájdul bele a „testi kapcsolatba”. Valami itt nem stimmel. De ezen annyira nem tudok agyalni, ugyanis Fabi mélyítené ajkaink játékát, de egy nyúzott sóhaj után eltolom magamtól.

-          Ne haragudj, csak iszonyúan fáj a fejem, és fáradt vagyok. Holnap találkozunk, rendben? –magabiztos mosolyt küldök felé, hátha minél hamarabb lelép. De hogy gondolhatok így a pasimra? Miért érzem azt, hogy teher számomra? Istenem Alice! Térj már észhez!

-          Rendben Csillagvirág. Szeretlek. –sután magamhoz ölelem, majd valami olyasmit suttogok a fülébe, hogy én is. Igazából mindig is az-az ember voltam, aki csak akkor mondta ki a szeretlek szót, ha tényleg úgy is gondolta. Mostanában ennek a jelentése teljesen eltűnt, vagy legalábbis megváltozott. Még a legnagyobb ellenségek is azt mondják egymásnak, hogy szeretlek, csupán jó pofiból.

Egyedül, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejembe, ezért Unai itt hagyott i-podját a fülembe dugva, elkezdtem bömböltetni a zenét. Az ismerős dallamokat reflexszerűen kezdtem el dúdolni, majd álomba ringatva saját magam, utoljára még a barna szempárral nézek farkasszemet.

(Iker)

(Count On Me - Bruno Mars)

Miután ájultan esett össze a számomra annyira fontos lány, Saraval elég csúnyán összevesztem. Most hozzá kéne tartanom, ehelyett pedig a régi világítótorony felé veszem az irányt. „Iker mi van veled öregem. Te Sarat szereted!”

A telefonom kijelzőjén öcsém neve villog. Köszönés nélkül hagytam ott a kórházat, ráadásul a parkolóig is futva tettem meg az utat. Nincs kedvem felvenni, de ismerem annyira, hogy addig nem hagy békén, ameddig nem beszél velem.

-          Mond. –unottan szólok bele az apró készülékbe, de meglepetésemre egészen emberi hangon beszél velem.

-          Ma nincs is edzésed. Tudod mivel mentettem ki a segged, most először és utoljára?! Azzal, hogy tréninged lesz, és sietned kellett. Leléptem azért, hogy beszéljek veled, tehát most azonnal nyögd ki, hogy hol vagy, mert megkereslek. Addig nem hagylak békén, ameddig nem adod ki magadból a feszültséget. –na, mit mondtam? Természetesen beszélni akar. De mi van akkor, ha én nem akarok?

-          A szokásos toronynál. Gyere ide, itt ülök fent. –válaszára most valahogy nem voltam kíváncsi, így rögtön bontom is a vonalat. Többször jöttem el ide, hiszen valahogy olyan hangulata van ennek az egésznek, amitől megnyugszom. Unaijal találtuk még 12 éves koromban. Akkor még működött, mostanra viszont már csak „látványosságként” és persze az én megnyugtatásomként szolgál. Ha valamelyikünknek bármi problémája akadt, vagy csak szimplán rossz napunk volt, mindig tudtuk hol keressük a másikat.

Hirtelen a vállamon egy erős kezet éreztem, majd felnézve öcsém barna szemeivel találtam szembe magam.

-          Mi történt? –valahogy nem volt kedvem semmiről sem beszélni.

-          Tudod mi kéne nekem? –költői kérdésemre egy hatalmas üveg vodkát vett elő, persze mindezt Unai vigyorral a képén. –Te mégis mit csinálsz?

-          Hát iszunk a bánatunkra. –nemes egyszerűséggel kinyitja, majd legalább 5 korty után átnyújtja nekem.

-          Te nagyokos. Neked miféle bánatod van?

-          Ha te búslakodsz, akkor én azért vagyok itt, hogy én is szomorú legyek. Amit te csinálsz, azt csinálom én is. Ha kell, sírok veled, ha kell nevetek. Mivel te nem vagy az a verekedős ember, ezért megvédem a segged a betolakodók elől. Hiszen erre valók a testvérek!

-          Unai még a végén kicsit is embernek mutatod magad. –óvatosan megütögetem az arcát, mire elcsapja a kezem. - Amúgy elrontottad. –most nem érdekeltek a következmények, nem akartam már a jó Iker szerepét betölteni. Legalább 6 felesnek megfelelő mennyiséget ittam egyhuzamban, mire a spanyol mellettem elismerően füttyentett. Amikor átnyújtottam neki az üveget, hihetetlen hányinger jött rám. Nem nagyon bírom a piát, hiszen szervezetem nincs hozzáedződve, viszont öcsém úgy tűnik, bírja a kiképzést. –Elrontottad, mert nekem nincs edzésem. Hahó –lóbálom meg sérült kezem szemei előtt, de mikor bele nyíllal a vállamba, rájövök, hogy nem volt jó ötlet -, nem rémlik, hogy rossz védés következtében ortézist kell hordanom? Bár igazad van. Nem buktattál le senkit sem, hiszen nem is ismer.–az emlékek hatására morogva kapom ki a már majdnem üres palackot a kezéből, majd a maradék piát le is húzom. Köhögve dőlök hátra.

Nem szeretek részeg lenni, igaz annyira sok alkalmam még nem is volt rá, de ilyenkor űrhajósnak érzem magam. Hogy miért? Most gondolom, sokan kérdezik ezt. Ha gyorsan mozgatom a fejem jobbra és balra, akkor minden lassan mozog. Ha meg kell mozdulnom, el kell indulnom, akkor olyan mintha a levegőben járnék. Na, ez az állapot most nem jött elő, ugyanis állni sem bírok. –Jó vol ez a kadvo! –vigyorogva próbálnék kezeibe csapni, de a kívánt hatást nem érem el, ugyanis ő sem józan már, így nem tudjuk összeérinteni a tenyereinket.

-          Tudod tes-hü –csuklására hatalmasat röhögök, amit inkább nyerítésnek tudhatnak be az emberek, de mivel eléggé kihalt a terület, ezért nem kell semmitől sem tartanom. –Nem gondoltam volna, hogy Sara mellett megszereted Alit is. –érthető szavaira felkapom a fejem, de a hirtelen mozdulatnak hála, belefejelek az egyik korlátba. Röhögve dőlök vissza, viszont fejem koppan a padlón, aminek hatására elkezdek szédülni.

-          Én Alzit nem megszerettem, hanem lefeküdtem vele. Éted te ezt? – a szívem máris reagál a kimondott szavakra, őrült tempót diktálva pumpál még több vért az agyamba, ami viszont egyszerűen nem képes ezeket a dolgokat most felfogni. Azt sem tudom, hol vagyok, mit mondok, és mit csinálok. Öcsém előtt nincsenek titkaim, viszont néha úgy érzem, hogy neki tetszik a lány. –Teccccik neked?- a c-t vagy tsz-t hosszan nyomom meg, de a vége röhögésbe torkollik.

-          Kicsoda? –bamba tekintetébe nézve hirtelen elálmosodok, de egy csuklásroham megállítja a tervemet, miszerint itt, ebben a percben én most alszom egyet.

-          Há Alzi! –szavak formálására egyszerűen képtelen vagyok, de úgy tűnik, testvérem minden egyes szavamat érti. Lehet, ezt a nyelvet csak részegen lehet érteni, hiszen párszor már volt úgy, hogy öcsémet egy szerelmi bánat miatt szó szerint a padlóról kapartam fel és állítottam a zuhany alá, bár akkor egy szavát se értettem.

-          Ali széplány. Iker rámfigyeljéé, figyelsz? –bólintásom után érdekes vigyor terül szét az arcán, de folytatja monológját. –Alice széplány.

-          Igen, ezt már hallottam. Teszik?

-          Nem! Nekem ő olyan, mint amilyen te vagy! Széplány, csinos, kedves és aranyos, de számomra ennyi. Viszont azt nem értem, hogy te mit keresel még Kárbonéró mellett. Látszik, hogy nem szeret. Azok után pedig nem értem, hogy miért vagy vele azok után, nem értem… - kérdő tekintetem láttán hangosan felröhög, majd vállat vonva kémleli tovább a felhőket. Most nem megy a normális kommunikálás, ezért csak hallgatom a bárányok csipogását és figyelem, ahogy a fehér madarak úsznak az égen.

Pár órával később a telefonom ütemes zenélésbe kezd, de öcsém egy okos mozdulattal lesodorta a toronyról. Ijedten ülünk fel, de már csak azt lehetett hallani, ahogy apró darabokra tört a készülékem. Sara biztos tajtékozni fog a dühtől, hiszen nem hívtam, nem kerestem, mikor pedig rávette magát arra, hogy megcsörget, drága testvérem elintézte, hogy ne beszélhessünk. Tarkóra csapás után morogva álltam fel, majd még bizonytalan léptekkel elindultam lefelé.
Már tisztább tekintettel nézek fel, de csak öcsém lógó lábát lehet látni innen lentről. Nem sokkal ezelőtt még én is úgy feküdtem. Felvéve a telefon darabjait, a fontosabb dolgokat, amik nem sérültek, a zsebembe süllyesztem, viszont a többi alkatrészt nemes egyszerűséggel bedobom a kocsim kesztyűtartójába.
A kis Audi Q7esem dorombolva indul el, öcsém pedig kapkodva pattan fel a torony padlójáról. Még az alkohol hatása alatt állok, nem lehetne vezetnem, de ez most engem annyira nem érdekel. Felbőgetve a motort, utam egyenesen a kórházhoz vezet. Fabio győzelemittas mosollyal mér végig, majd fegyvert formálva a kezéből, lelő. Eltátog egy olyasmi mondatot, hogy én vagyok a nyerő, majd beszállva a kocsijába, elhajt.

Talán sértette a férfi büszkeségemet az, hogy Alice nem ismert meg. Talán rosszul esett az, hogy mindenre és mindenkire emlékszik, egyedül rám nem. Fogalmam sincs, de egyenesen Sara házához tartok. Nem teszek kitérőt, nem gondolom meg magam…

(Alice)

Egy kedves hangra ébredek fel, és meglátom az ajtóban Sara Carbonerot. Mosolyogva tekintek a sportriporter nőre, majd kicsit feljebb csúszva az ágyon, a fotel felé mutatok.

-          Szia, Kicsi. Hogy vagy? –zavart tekintetem láttán, szelíd hangon felnevet, majd megfogja, a kezem elkezd suttogni. –Aj, barátnőm. Annyira rossz, hogy nem ismersz meg. Pedig mikor ideköltöztél Fabiohoz, akkor találkoztunk. Igaz nem indult szépen a barátságunk, hiszen majdnem elütöttelek, aztán hatalmas kiabálás közepette sarkon fordultál és leléptél. Egyik nap láttalak a közeli Plazaban, és odamentem bocsánatot kérni hozzád. Egy ebéd közben sokat beszélgettünk, majd egyre többet találkoztunk. Unait felismerted? –bólintásom után gondolataim közé merülve, döntöm hátra a fejem. –Ez érdekes. Pedig ha sem Ikert, sem engem nem ismertél fel, akkor elvileg Unit sem ismernéd. Mert akkor arra lehetett volna fogni, hogy az új arcokat elfelejtetted. –hát igen. Végül is ez logikus lenne. Miután azon gondolkoztam, hogy nem tudom elképzelni magam, ahogy járom a boltokat Saraval, beugrott egy emlékkép. Mosolyogva tekintek fel a látogatómra, majd hatalmas bólintás után kijelentem, hogy emlékszem rá. Felcsillan a szemem, amikor megszorítja a kezem, hiszen nekem van egy barátnőm! Akire számíthatok, és aki a nehéz időkben is mellettem van.

-          Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg. –mintha egy pillanatra a tekintete gúnyossá vált volna. De lehet, megint csak én beszélem be magamnak a sok hülyeséget.

-          Ugyan Al, baleseted volt. Megértem, hogy így…- egy csapzott külsejű spanyol srác lépett be az ajtón, majd rögtön Sarának esett.

-          Te mégis mit keresel itt?

-          UNAI! Elég volt. Ne kezdj balhézni. Sara hozzám jött, engem akart meglátogatni. –pár szót hihetetlen gyorsasággal, morogva ejtett ki a száján, majd dühösen kivágtatott a szobából. Sara munkára hivatkozva elköszönt, és ismét egyedül maradtam a szobában.
Viszont barátom előbbi reakcióját nem tudtam megfejteni…

(Unai)

(Nicki Minaj ft Drake - Moment 4 Life)

Kimondhatatlanul haragudtam ebben a pillanatban Ikerre, amiért bele keverte a szerelmi életébe az amerikai lányt. Nem tudom, hogy az Angyalok városában milyen életet élnek az emberek, de ennyire naiv nem lehet újdonsült barátom. Hogy gondolhatja azt, hogy Sara jót akar? Ahh Jézus Isten… itt még olyan bonyodalmak lesznek kibontakozóban, aminek senki sem fog örülni. Én pedig menthetem Ali seggét a csalódástól. Tudom mennyi szarságon kellett túltennie magát, ahogyan azt is tudom, hogy még soha nem volt szerelmes. De drága bátyám betoppant a képbe, és önmagát meghazudtolva, lefeküdt egy aránylag ismeretlen lánnyal. A nagy San Iker most rossz fiút játszott. Bár ennek szerintem én örülök a legjobban… na meg persze tegnap örülhetett Alice addig a pillanatig, ameddig meg nem jelent a barátnő-barátnő.

Most így belegondolva a dolgokba, nekem az a Fabio sem valami szimpatikus ember. Kívülről azt látom, hogy bele van esve ebbe az angyalba, de valahogy nem tudom kiismerni sem. Csak azt tudom, hogy meg kell óvnom a törékeny lányt, hiszen ha már nekem nem tudtak segíteni, legalább én hagy támogassak másokat. Igaz bátyám többször volt ott mellettem, többször próbált vigasztalni, de inkább az a befelé fordulós típus vagyok ilyen téren.

Legalábbis Patrícia elvesztése fájdalmas pont volt az életemben. Azokat az embereket utálom a legjobban, akik csak teszik a szépet. Hülyítenek, kihasználnak, majd, mint egy csavargóba, úgy rúgnak beléd és dobnak el maguktól. Ez volt vele is. Rengeteget veszekedtünk, de a békülési rendszerünk eléggé élvezetes volt. Többször bántott meg, de persze srác lévén ezt nem vettem annyira magamra.

Egyik nap nem nagyon éreztem jól magam, ezért nem mentem el arra az esküvőre, amire hivatalos volt az egész család, és persze akkori barátnőm, Pati is. Nem aggódtam semmi miatt, hiszen ezekben az emberekben feltétel nélkül megbíztam. Viszont akkor este, Iker vergődve jött haza, hogy szakítsak a barátnőmmel, mert nem éppen tisztességesen játszik. Elvakult szerelmesként bemostam egyet bátyámnak, majd elhagytam a szülői házat. Ott követtem el azt a hibát, hogy nem hallgattam végig a figyelmeztetést. Elmentem a lakodalomféleségre, ami történetesen Fernando Torres és Ollala ünnepsége volt. Ott volt az egész spanyol válogatott, és persze a játékosok családja, a Liverpool teljes kerete, pár játékos az Athletico Madridból, és még pár számomra ismeretlen ember, akit gondolom Oli hívott meg. De ez a része, ha úgy nézzük lényegtelen. Fabregasnak akkoriban nem volt barátnője, de a focisták elmondása szerint, nem nála próbálkozott elsőnek Patrícia. Nandoval és Cescszel nagyon régóta nagyon jó barátságot ápoltam, természetesen Iker segítsége által, így mindenről be tudtak nekem számolni. Legelsőnek drága bátyámra mászott rá a volt barátnőm, de mikor Casillas nemet mondott, akkor jöttek sorba a még szingli célpontok. Ez az egész padlóra tett, de férfi önérzetem és makacsságom miatt, nem költöztem vissza anyáékhoz, sőt még testvéremtől sem kértem bocsánatot. Leléptem egy olasz suliba, majd mikor onnan magatartásom miatt kicsaptak, visszakényszerültem Spanyolország fővárosába.

Azóta Ikernél lakom, és szerencsémre nem az a haragtartó típus.

De most inkább visszatérek más szerelmi életéhez, mert már így is túl sokat agyaltam a múltamon. Nem tudom, hogy ebből mi fog kisülni, de valamit forral a nép ellen drága sportriporter sógornőm. Ahogyan természetesen ebbe a "lázadjunk a szerencsétlenek ellen klubba”, csatlakozott a spanyol macsó, Fabio is…