Chapter 10.

Sziasztok!

Ismételten csak szabadkozni tudok, de tényleg nagyon sajnálom. Sajnos az oldalt sem annyian látogatják már, mint régen, és ez egy kicsit lehangoló. :/ Természetesen megértem, hiszen nincs olyan nagy rendszerességgel új fejezet, de beindult az iskola... Azért remélem tetszeni fog, a komment íróknak most is nagyon szépen köszönöm! :)

(Alice)

A filmek alapján, ilyenkor szokott az jönni, hogy bejelentik, a szeretett személy eltávozott. De ez nem történhet meg. Ilyen biztos nincs! Iker erős férfi, ezt Uni is megmondta.

Az említett személyre felpillantva, körülbelül ugyanazokat az érzéseket tudom kiolvasni a szeméből, ami az én szívemben is megtalálható. Kétségek, félelem, fájdalom és szeretet. A halálos négyes.

A fehér köpenyes férfi közelebb lépve hozzánk, a szokásos ’ sajnálom’ szóval kezdi. Ez már magában nem jelent semmi jót, de a következő szavak, amik elhagyják a száját, sokkolnak.

Remegve esek össze, könnyeim már patakokban folynak. Zokogva figyelem a kórházi csempét, és csak azon tudok agyalni, hogy miért történik ez velem? Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint a gyerekkori álmaimban?

Nem így terveztem az életemet. Azt hittem, hogy aránylag könnyű lesz bejutni egy főiskolára, a szüleim támogatni fognak mindenben, és együtt elköltözünk Madridba. Erre mi történt? Elvesztettem a családomat, és a baráti társaságomból is csak úgy hullnak az emberek. Lehet én vagyok már mindenkire ennyire rossz hatással.

A kezdeti sokk, mostanra már a múlté, jelen esetben inkább a csalódottság, és a bűntudat ragad magával. Mindenről én tehetek. Remegésem nem csillapodik, sőt most már az agyam is zúgni kezd. Uni leülve mögém, apró testem ölébe húzza. Hangjában minden érzését tisztán észreveszem, arról nem is beszélve, hogy mit látok, amikor könnyes szemmel szemeibe pillantok. Egyszerűen félelmetes. Talán most értem azt, hogy milyen kötelék van a két testvér között. Rossz így látni Unait. Könnycseppjei megállíthatatlanul folynak, egy idő után már megunja azt, hogy újra és újra a szeméhez kell kapnia, így a végén már morogva kémleli a pontokban vizes felsőjét.

Fejem lüktetése nem csökken, majd egy kis idő után üveges tekintettel meredek magam elé.

(Bruno Mars - Grenade (live) [HD] )

Egy kamasz lány boldogan szeli az utcákat. Alig töltötte be a 17. életévét, épp megünnepelni készül azt, pár emberrel. Nem volt sok barátja, sőt visszahúzódó természetéből kiindulva, nehezen teremtett új kapcsolatokat, mégis akiket egyszer megszeretett, azokat nehezen engedte ki karjai közül.

Magas sarkú cipője ütemesen kopog a macskaköves úton, ezzel is magára vonva a kószáló tekinteteket. Nem szeretett nagyon kirívóan öltözködni, igaz pénzük sem nagyon volt a márkás ruhákra. Most is csak egy farmert, és egy elegánsabb felsőt visel. Kis termetének köszönhetően, a cipő magasságával sem lógott ki a tömegből, egyedül bájos arca, és egy hatalmas gitártok volt feltűnő az átlagos emberek körében.

Megbeszélte barátaival, hogy egy közeli bárban ülnek be, és a lány előad pár szép számot. Az elején Ali még ódzkodott ettől a feladattól, de rájött, semmi értelme, hiszen arra a helyre szinte csak ők járnak. A barátainak pedig énekelt már.

Egy csapat srác várta őt a bejáratnál, mire mosolyogva ölelte meg őket. Valahogy mindig is a fiúk között találta meg azt a nyugodtságot, amire mindig is vágyott. A legtöbb lánynak csupán pletykálásból áll az élete, neki pedig ez a stílus nem jön be. –Na, mi van Ali, csak nem megijedtél? –egy szőkés hajú, gyönyörű kék szemű srác, pajkos mosollyal kezdi el cukkolni a fiatal lányt, aki erre csak egy gúnyos mosollyal válaszol. Levéve válláról a hatalmas gitárt, besétál a pub ajtaján. Tátott szájjal figyeli azt a tömeget, amit ott talál. –Peter, ez mégis micsoda?! –mérges és kétségbeesett hangján a srácok jót mulatnak. Ennyi elég is volt a lánynak. Dühösen trappol egészen a bárig, de Peter felszaladva a színpadra, felkonferálja a fiatal lányt. –Emberek, tudjuk, hogy már türelmetlenül várjátok a feltörő tehetségünket, ezért hagy mutassam be nektek, Alice Frewent. –Ali dühében, ördögi mosollyal lépked az emelvény felé. Barátja átadva neki a helyet, lesétál a közönség közé, majd a bűntársakkal pacsizva, vigyorogva fordul a lány felé. Alice mély levegőt véve, leül a színpadon elhelyezett székre, majd körbepásztázva a helyiséget, kiveszi gitárját a tokból. Megpengetve a húrokat, a srácok üdvrivalgásba kezdenek, majd csendre intve a többieket, figyelmüket újra a lányra összpontosítják. Alice már éppen elkezdené kedvenccé vált számát, de egy részeg ember felmászva mellé, a gitárért nyúl. Segélykérően figyel a srácokra, akik nyomban le is rántják a férfit.

A lány immáron már csak a zenére figyel, és átadva magát annak a mennyei érzésnek, énekelni kezd. Bruno Marsnak van egy száma, amit ő kicsit átírt, és lelassította az egészet. A közönség néma csenddel figyeli az apró lányt, aki a szám végén mosolyogva nyitja ki a szemét, majd hála a visszatapsolásnak, egy kicsit gyorsabb tempójú zenét kezd el lefogni bundjain. (Kowalsky meg a vega - Így szép, így jó) A szám közepén kinyitja a szemét, majd metsző nézéssel, barátja pillantását követi. Senki nem érti azt a szöveget, amit a lány olyan beleéléssel énekel, mégis élvezik a belőle áradó energiát. Hatalmas tapsvihar követi az utolsó hangokat, mire a lány boldog tekintettel kémleli ismét körbe a bárt. Egy fiatal sapkás fiú ül a pultnál, mire Ali felpattanva a székről, gyors léptekkel felé közeledik. A srác észrevéve a lányt, sietős léptekkel fizet, majd távozik. –Alice, ez valami fantasztikus volt! Mit énekeltél utoljára? –Steven, az egyik legjobb barátja siet a lány után. –Ali, itt vagy? Föld hívja Alit, Ali jelentkezz. –barátja meglengeti kezét a lány szemei előtt, de az semmire sem reagál, csupán kezébe nyomva a gitárját, lekapja a magas sarkú cipőjét és futásnak ered. Érdeklődő tekintettel nézik mozdulatait, de pár másodperccel később a lány már az utca kövén szalad. A sapkás fiú hátranéz, majd észrevéve a loholó lányt, ő is felveszi az iramot. Kívülről ez egy macska-egér játéknak tűnik, de tekintve az éjszakai időpontra, nem látja őket senki sem. Alice mindig is jó futó volt, és ezt most is megpróbálta bebizonyítani.

Úgy tűnik, hogy akit üldöz, nem ismeri annyira a várost, így egy kis utcán letérve, megpróbál elé jutni. –Vajon miért adott nekem annyi pénzt egy évvel ezelőtt? Ki ő egyáltalán? –ezek a kérdések vízhangoznak a fejében, de választ nem kap rá. Kiérve a kis utcából, közvetlenül a srác előtt áll meg, aki ezzel elveszítve lendületét, a lánynak rohan. Jajgatások közepette a lány feltesz egy kérdést. –Ki vagy te? –a srác mélyen belenéz a lány szemébe, majd rejtélyesen válaszol. –Az, aki segíteni fog megvalósítani az álmaidat. –hirtelen felpattanva újra futásnak ered. Ali egyedül marad az utcán, majd a hihetetlenül barna szemekre tud csak gondolni, és arra a bársonyos hangra, ami számára megnyugtató, mégis feszélyezett választ adott…

Erős ütést érzek az arcomon, ennek segítségével visszatérek a kórház fertőtlenítőtől bűzlő világába. Uni érdeklődve kémleli az arcom, de semmit nem mutatok most rajta. Nem szabad. Egy szempár jár állandóan a fejemben, és egy megérzés azt súgja, tudja ki az. De ő nem lehet! Hiszen nem is ismerjük egymást. Csak párszor beszéltünk, de ez még nem jelenti azt, hogy ő akart volna segíteni nekem pár évvel ezelőtt.

-          Unai?!

-          Hmm? –fáradt szemei teljesen beduzzadtak.

-          Ne haragudj rám. De megint volt egy álmom. –úgy néz rám, mint akit jó erősen pofon vágtak. De azt hiszem, ezt én mondhatnám, és nem ő.

-          Azt hiszed, hogy álmodtál? –hitetlenkedő nézése következtében, kicsit elszégyellem magam.

-          Igen…

-          Nem álmodtál Ali, megint rohamod volt. Szerinted meddig mehet még ez így? Miért nem mész már el egy…

-          NEM! Eszedbe se jusson kimondani azt a szót. Nem kell nekem semmiféle agy kurkász. Semmi szükségem nincs ilyen hülyeségekre. Uni legalább te érts meg! Kérlek…- hangom fokozatosan halkul el. Mondatom elején még ordítottam egy intenzív folyosóján, a végére pedig sírógörcsöt kapva húzódok hátrébb a fiútól.

-          Shh, Ali, nyugodj meg kérlek. Sajnálom. –már nem tudom megkérdezni, hogy mégis micsodát? Hiszen én borultam ki, nem ő. Én rendeztem patáliát, nem ő. Egy apró szúrás következtében teljesen elgyengülök, majd az álmok mezejére lépve rájövök, Uni elárult.

(Unai)

(Nickelback-Someday)

Nem tehettem mást. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Önkéntesen sohasem egyezett volna bele egy kivizsgálásba, de az orvos közölte velem, előbb utóbb nagyobb baja lesz. Azt azért mégsem várhattam meg. Nem veszíthetek el még egy számomra fontos személyt. Jó, persze képletesen értve, hiszen Iker még nem halott! Csupán kómába esett. De miért borult vajon ki ennyire a lány a hír hallatán? „Francba Unai! A legjobb lányba szerettél bele.” De ez szerelem egyáltalán? Vagy csak valami ösztönös cselekvés? Az a baj, hogy az élet legfontosabb kérdéseire sohasem kapunk választ. Ebből pedig már elegem van!

Egy a lényeg. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt azért, hogy a családom felépüljön. Apropó, család. Anyáék még csak nem is tudják. Bár az biztos, hogy a hírekből értesültek már, hiszen ez a második nap. Bravó Unai. A szüleid a sajtóból tudják meg a dolgokat. Ezért fogok én még egy kisebb lecseszést kapni…

Érdeklődve nézek az ajtó felé, hiszen egy nagyobb tömeg indul el felém. A düh magától lobban fel testemben, de amikor meglátom az alakokat kirajzolódni, legjobb barátom nyakába ugrok.

-          Hogy van?! –Sergio szokásos módon pergő nyelvvel kezd el beszélni. Nem hallottam amúgy még olyan spanyolt, aki ilyen beleéléssel tud minden egyes szót kiejteni a száján.

-          Balesete volt. –gondolatban ügyesen vállon veregettem magam, hiszen olyan mondtam, amit még talán Romániában is tudnak már.

-          Konkrétabb dolgot mondj már, fiam! –Mourinho félelmetes megjelenése most csupán a helyzet miatt ilyen. Ezt a férfit már nagyon megkedveltem, sőt felajánlotta, hogy a Real Madrid Castillaban biztos helyem van, ha szeretném.

-          Szilánkosra tört a sípcsontja. De ez még a kisebb baj. Megműtötték, de ha járni akar, akkor nem folytathatja a focit. –hitetlenkedő pillantásoknak hála, fejemet lehajtom, majd magamban azt hajtva, hogy „egy pitbull vagyok”, megpróbálok nem kisgyerek módjára sírva fakadni.

-          KisCasillas, miért van olyan érzésem, hogy ez még nem minden?! –a francba veled Ramos.

-          Ezt nem akartam olyan részletesen elmondani. De mivel Iker igazából kapus, ezért ha azt nézzük a lábára nincs olyan nagy szükség, mint a karjára. Persze kirúgások vannak, de ezt azt hiszem, nem nektek kell magyaráznom. –az egyetértő bólogatásoknak hála, tüdőmből hatalmas sóhaj szakad fel, majd körbetekintve a társaságon, monoton hangon kezdem mondani a további diagnózist. –A karján, mint tudjátok, volt egy ortézis. Azért nem ment edzeni. Elvileg tegnap reggel sem indulhatott volna el, de nagyon összeszólalkoztunk, így mérgében felétek vette az irányt. Ekkor történt a baleset. A válla alapból nem volt 100%-os, de most még a kulcscsontja is eltört, és a szalagok is megszakadtak, amit újfent műteni kellett. Nem lehet többet kapus. Hogy hogyan adagolom ezt be neki, még fogalmam sincs. De kérlek Mourinho, valamit találjatok ki. Nem fogja kibírni ezt a hírt! –könyörgő hangom, a végére elcsuklik. -6 órán át műtötték, majd amikor kihozták a műtőből, és az orvos közölte velünk, hogy mi van, leállt a szíve. Visszavitték, háromszor próbálkoztak azzal, hogy újraélesszék, ami hál istennek sikerült is. Azt mondta az orvos, hogy ha harmadjára sem sikerült volna, akkor feladták volna ezt az egészet, de szerencsére erre nem került sor. Mivel több, mint 5 percet töltött halott állapotban, ezért nem tudják az orvosok sem, hogy mennyi károsodás jött létre ezalatt az idő alatt. –mélyeket sóhajtva próbálom magamba lehelni az összes életerőmet, de valahogy nem jön össze.
Egy hangos szipogást hallok, majd megpillantom Sergio feleségét. Larissa, mint mindig, most is tökéletes formában jelenik meg.

-          Hallottam a híreket, hol van most?! –ideges hangját meghallva, bennem is újra fellobbannak ezek az érzések, majd a szoba felé mutatva közlöm vele, a legrosszabb dolgokat.

-          Kómában van, és nem mehet be hozzá csak egy ember, az sem maradhat sokáig. –több ember hangulata még jobban megfagy, majd egymásra tekintve próbálják kitalálni, hogy mitévők legyenek.

-          Unai? –bájos tekintetével rám néz, majd csapzott hajába beletúrva, megrezegteti a szempilláit.

-          Bemehetsz nyugodtan. Én nem bírnám még ki azt a látványt…- közelebb lép hozzám, majd egy apró puszit adva az arcomra, karon ragadja Sergiot.

Hangos sikítás rázza meg a kórházat, mire a lépcsők felé szaladva, a harmadik emelet felé veszem az irányt. Alice hangja fájdalmasan víz hangzik a fülemben. Nem kellett volna ezt tennem. De nem szeretném, ha valami baja lenne. Azt nem viselném már el.

-          Unai! Unai! Unai! –nevemet zokogva ejti ki, majd az ápolót próbálja megrugdosni. Viccesen hangzik, hiszen egy apró lány nem ér semmit sem egy debella állat ellen. Nem értem a miértjét, de amikor belépek a kórterembe, és meglátom a szobatársait, ráadásul azt, amit csinál vele az ápoló, az agyam teljesen elborul.

-          Maga mégis mit csinál?!

-          Lekötözöm a lábát. Az egyik keze már kész. Miért? –odalépek az ágy mellé, majd végigsimítva Ali arcán, gyengéden kezdem kibogozni a kezét. –Uram, ezt maga nem teheti! –magabiztos tekintettel nézek a szemeibe, ezzel is sugallva, hogy bármire képes lennék ezért a lányért. A szobatársai furcsa hangot adnak ki, így szétnézek köztük. Szabályosan már rettegés közben próbálom meg kiszabadítani a lányt, hiszen ezek a nők nem épek. Miért került Ali idegbetegek és fogyatékosok közé?! Ezért nem akarta ő ezt. És én mégis a tudtán kívül belerángattam ebbe az egészbe.

-          Unai. Menj Ikerhez. Nem akar már élni. –sírva ejti ki a mondatot a száján. Honnan veszi ezt a lány? Eltépve a karját rögzítő bőrszíjat, kezembe veszem apró testét, majd a lift felé rohanva, minél hamarabb a bátyámhoz akarok érni.

 Kilépve a szerkezetből, az első, amit megpillantok az-az, hogy Larissa és Sergio összeroskadva ülnek az egyik műanyag széken. Lerakva melléjük Alit, félve indulok el a kórterem felé, amit immáron már üresen találok…

Chapter 9.

Sziasztok! 

Elnézést azért, hogy hosszabb időre eltűntem. Talán ez lett az eddigi fejezeteim közül a legrövidebb, azért remélem ugyanolyan örömmel fogjátok olvasni, mint eddig!:) Remélem tetszeni fog.

Lifehouse - You and Me

Ennél nagyobb szívás talán nincs az életben. De ez szerelem? Vagy csak fellángolás? Egyáltalán Iker mit érezhet iránta? Igazából fogalmam sincs. Viszont minden áron meg kell védenem Alit, és ha azon fog múlni, össze fogok vele jönni. Iker úgyis hatalmas baklövést készül elkövetni, amiben nem nyer majd támogatást. Efelől biztos vagyok!

Fejemet homlokának döntöm, kissé vizes haját simogatva ringatom az ölemben. Reszelős sóhaj szakad fel a torkából, mire érdeklődő tekintetemet ráemelve, várom a reakcióját.

-          Unai, én félek. –Ali mindig is erős lány volt. Mindent átvészelt, és a legtöbbször senkinek sem szólt arról, hogy mi történik vele. Megpróbálta egyedül megoldani a gondjait, és sose pakolta másra a terhét. Most mégis törékenynek tűnik, és nem csak alkatilag, hanem lelkileg is.

-          Nem lesz semmi gond. –magabiztos tekintetem elmerül sötét barna, már-már fekete szemeiben, majd még magamat is meglepve ezzel a cselekedettel, a szájához hajolok. Apró puszit lehelve mézédes ajkaira, kicsit távolabb húzódok és figyelemmel kísérem a mozdulatait. Egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni. Apró kezeit ismét arcomra simítja, majd lágy csókot adva, megnyugtatja fáradt lelkem. –Köszönöm.

Kislányos mosolyát elnézve, örülök annak, hogy szó szerint összefutottunk az első napon. Nem is tudom, hogy ha akkor nem megyek neki, most ismerném-e egyáltalán. Az addig rendben van, hogy egy iskolába járunk, de vannak olyan emberek, akik ismernek engem, de én őket nem. Bár ha azt nézzük, ez nem meglepő.

Viszont nem csak annak örülök, hogy összeütköztünk, hanem annak is, hogy a bizalmába tudtam férkőzni. Közel engedett magához, viszonylag rövid idő alatt. Voltak, sőt vannak lánybarátaim is, de Ali valamiben különbözik tőlük. Ő törődik velem, és nem érdekli más ember véleménye. De vajon ő mit gondol rólam? Fontos vagyok neki? „Unai, hiszen hívtad és itt van. Miért ne lennél fontos neki?” Na, remek. Nem elég az, hogy a bátyámnak balesete volt, most műtik, nem tudok róla semmit, még saját magammal is elkezdek veszekedni.

Fáradt sóhaj hagyja el számat, mire az ölemben ülő lány, rám emeli szomorú szemeit. Már vagy négy-öt órája bent van Iker a műtőben, és semmit nem tudunk róla. Nem igaz, hogy nincs egy orvos, vagy egy nővér, aki közölné velünk az állapotát. Az ember azt hinné, hogy minden úgy történik, mint a filmekben. Erre sehol semmi.

Alice felrakja a lábait a mellettem lévő székre, majd közelebb húzódva hozzám, fejét nyakamhoz hajtja. Kezemet automatikusan fonom szorosabbra derekán, majd a másikkal gyengéden simogatni kezdem a hátát. Pár pillanat múlva már csak az összefüggő szuszogását hallom, ami megmosolyogtat. Erősnek kell lennem. Bármi is történik.

Egy órával később körülbelül, bár az időt egyáltalán nem mérem azóta, amióta átléptük a második tétlen órát. Egy orvos lép ki fáradt tekintettel az ajtón, majd elindulva felénk, mélyen a szemeimbe néz.

-          Jó estét! Ön Iker Casillas rokona? –hatalmas bólintásom után kezet fogok vele, majd szavaira összpontosítva, figyelem az életmentő mondatait. –Mint ahogy azt észlelhette, hat órát töltöttünk bent a műtőben. A sípcsontja szilánkosra tört, nagyjából helyrehoztuk.

-          Elnézést, hogy közbeszólok. De ugye futballozhat még?! – kétségbeesett hangom hallatán, kezeit vállamra helyezi, majd folytatja a jelentést.

-          Sajnos, ha járni akar, akkor nem. De mivel ő kapus, ezért van ettől nagyobb problémánk is. A kezén volt egy ortézis, ami azt jelenti, hogy már amúgy sem volt 100%-os állapotban. Most viszont eltört a kulcscsontja, amit szintén meg kellett műtenünk, és a szalagok is megszakadtak. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de sajnálattal kell közölnünk, hogy többet nem futballozhat a bátya.  Az egészsége múlik rajta, amit gondolom, nem akarnak kockáztatni. Két bordája megrepedt, viszont a lengőbordáját el kellett távolítanunk, ugyanis nagy volt a veszély arra, hogy valamilyen fontos szervet felsérthet, esetleg átszúrhat. –szavai hatására sokkot kapok. A bátyám, aki titkon a példaképem, többet nem űzheti azt a sportot, ami az életét jelenti. Hogy fogom ezt beadagolni neki? Hogy fogja megmondani a csapattársaknak, hogy a kapitányuk többé nem lép a pályára?

-          Csak van valami terápiás megoldás! Kérem, mondja, hogy van! – könyörgő hangomra csak nemlegesen rázza a fejét, majd egy „Sajnálom!” szó után, magunkra hagy. Ali csendesen pihen még mindig az ölemben, de én már nem tudom tartani magam. Szégyen, nem szégyen, talán most jön ki rajtam a kezdeti sokk.

Arcomat két vékony csík ékteleníti, de erőm sincs már arra, hogy letöröljem könnyeimet. Megsemmisülve ülök a kórházi műanyag széken, ölemben egy lánnyal, és azon agyalok, hogy mit fogok mondani a bátyámnak. Elég érdekes személyiség vagyok, ugyanis ez az egész baleset két érzést váltott ki belőlem. Repesek az örömtől, hiszen Iker él, és egyelőre maradandó károsodása nincs. Tekintek itt arra, hogy minden végtagja még a testén található. Viszont ott van a negatívság is, miszerint többé nem lehet focista. De mellette kell lennem, és segítenem kell átvészelni neki a nehezebb hónapokat. Beszélnem kell Mourinhoval, aki már biztosan értesült a hírekről, hátha van valami terápiás mód, ami segítségével újra a régi lehet Iker. Meg kell tenniük. Meg kell gyógyítaniuk! Ha kell embert ölök, csak legyen a régi.

De talán mindenben az a legrosszabb, hogy ezen a napon akár el is veszíthettem volna. Ráadásul nem éppen a testvéri szeretet árulkodott az utolsó beszélgetésünkben. Talán az ember a nehezebb időkben fogja fel, hogy egy adott családtag mit jelent neki. Hogy mi lenne vele nélküle…

(Alice)

Chris Brown - With you

Unait megpillantva a folyosón, a szívem összeszorult a látvány miatt. Gyorsítva a tempómon, az utolsó métereket már futva teszem meg. Nyakába borulva próbálom nyugtatni, de amikor kiejti azt az egyetlen mondatot a száján, apró sikoly hagyja el a számat. „Balesete volt.” Ez a mondat ismétlődik a gondolataimban, ezt hallom mindenhol. Fogalmam sincs, mit érezhet most a fiú, de valahogy át tudom érezni. Többször mesélte, hogy a szüleivel is teljes mértékben megértik egymást, de talán egyedül fivére tudja átérezni azokat a dolgokat, amiket ő ebben a korban megél. Hát persze, hiszen Iker az idősebb, ő is átélte már a csalódást és társait.

Próbálom megnyugtatni Unit, ami hellyel közel sikerül is, mégis a legjobban a lelki világát féltem. Szemei ajkaimat pásztázzák, majd rövid időn belül megérezhetem száját számon. Kisfiús tekintettel pillant rám, de én megszüntetve a közöttünk elterült távolságot, megcsókolom. Lelki szemeim előtt megjelenik Iker arca, de a hangja összefüggő masszaként zúg a fülemben. Egy ház előtt ülünk az utcán. Amikor közelít, hátrébb csúszok.

Elég gáz dolog, hogy a fiatalabb Casillasszal csókolózok, és közben az idősebbre gondolok. Elszakadva ajkaitól, fejemet a vállához hajtom, majd az álmok világába átlépve, mosolyogva figyelem a fürdőszobámat.

A fürdőszobában egy fiatal lány tevékenykedik, de néha-néha gondolataiba merülve bámul maga elé. Kintről neszezés üti meg a fülét, így megfogva kedvenc testápolóját, kilép az ajtón, ahol egy helyes férfi várja. Arcát nem látom, viszont a lány nagyon is tudatában van azzal, hogy ki lehet a titokzatos személy. Barna szemei melegséget árasztanak, és az a tekintet, ahogy a lányra néz, filmbe illő. –Pólót és azt az izét vedd le, megmasszírozom a hátad. Rád fér, ha már egész nap boldogítani fogsz. –csilingelő hangjában felfedezem sajátomat, így az arca kiélesedik szemeim előtt. Bekapcsolja a gépén a zenét, majd halk dúdolással a férfi derekán helyezkedik el. Hátára nyomva a krémet, egy kicsit megugrik a barna szempár tulajdonosa, majd rosszallóan csóválja meg a fejét. - Gondoltam megkímélsz, és elsőnek a kezeidbe nyomod, és utána kened szét a hátamon. –hangjára hátamon kellemes bizsergés fut végig, így közelebb lépdelve az ágy felé, külső szemlélőként kezdem el figyelni a párost. Jobb vállán hatalmas folt éktelenkedik, így a lány csupán végigsimít rajta, és a másik oldal felé veszi az irányt. –Nem fáj az annyira, nehogy azt hidd! –mondatán jót mosolygok, majd leülve a földre figyelem édes arcát, ahogy elalszik. Szívem meglódul, de nem értem a miértjét. Ki volt nekem ez a férfi? Egyáltalán ki ő? Kérdésemre nem kapok választ, viszont a laptop előtt ülő lány mögé lépve, megpillantom Unait a képernyőn.

Ennek a férfinek jó teste van, és a szemei hasonlítanak Uni szemeihez. –Istenem Ali, gondolkozz már! –halántékomra szorítva kezeimet, szemeimet összeszorítom, számat pedig apró vonallá préselem. A fájdalom pillanatok alatt ragad magával, így a földre esve halk szitkozódásba kezdek. A barna szemű férfi felül az ágyon, majd mellém lépve, hátamra simítja kezét. –Mond kislány, jól vagy? –hangja áramütésként hat rám, majd mikor kirajzolódnak a markáns vonások, aprót bólintva emelem kezeimet az arcához. –Szeretlek. –egy szó, mégis mindent kifejez. –Én is szeretlek. Ali, kérhetek tőled valamit? –a lány még mindig a laptopját figyeli, így határozott bólintással Iker arcát kezdem el kémlelni. –Vigyázz helyettem is Unaira. –a levegőm bent akad, tüdőm sípolni kezd. Ez most valami célzás? Fel akarja adni?

Zokogva ébredek fel, és tudatosul bennem az, hogy még mindig a kórházban vagyok. Unai teste megrázkódik, majd erősen magához szorítva kezd el szipogni. Az orvosok gyorsan lépkednek a folyosón, majd a műtő felé rohanva, kinyitják az egyik ajtót, ahol megpillantom Ikert. Több ember állja körbe, és kiabálva utasítják egymást a cselekvésre. Kezeimet számhoz kapom, és az álmomban szereplő mondatot felidézve, magamhoz szorítom barátomat. „Vigyázz helyettem is Unaira.”

Felpattanva a fiatal srác öléből, egészen az ajtóig szaladok, majd belépve a helyiségbe, Ikerrel kezdek el kiabálni.

-          Iker, kérlek. Iker! Ne hagyj itt minket. Nem teheted ezt meg a testvéreddel, hisz szüksége van rád! –két férfi elindul felém, közben Unai megjelenik az ajtóban, és megfogva a derekamat, elemel a földről és kihúz az ajtón. Vergődök kezei között, ütöm szegényt ahol érem. Iker mellett akarok lenni.

-          Nyugodj meg Alice. Bízom benne, hidd el, erős férfi! –elcsukló hangjára felfigyelve, megfordulok kezei között majd átölelve férfias testét, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Önző ember módján, az előbb csak magammal törődtem, és nem figyelve barátomra, hisztit rendeztem. De igazából miért is? Hiszen ez csak egy álom volt. Talán a titkos vágyam? De nem is ismerem Ikert. A fenébe is! Miért álmodtam már vele másodjára? Ráadásul külső szemlélőként.

-          Unai én félek. –halk hangomra felkapja a fejét, majd érzelemmel teli tekintettel néz a szemeimbe.

-          Hidd el Ali, én is. –szomorú hangjára hatalmasat sóhajtok, majd a műtőajtót kezdem el szuggerálni.

Fél órával később, csalódott tekintettel egy orvos lép ki az ajtón. Szívem hatalmasat dobban, ugyanis a szemében sajnálatot és részvétet láttam megcsillanni…

Chapter 8.

Sziasztok!

Sajnálom ezt a rengeteg késést, de remélem egy kicsit kárpótollak titeket ezzel a fejezettel.:$ Remélem tetszeni fog, és már alul megcsináltam a "vélemények" sávot. Szavazzatok úgy, ahogy érzitek:) Jó olvasást.

(Alice)

Anberlin- The feel good drag

Pár perc agyalás után, sóhajtva állok fel a kényelmetlenné vált ágyról. Megfogva felsőm alját, egy fura érzés markol szívembe. A levegőm bent akad, majd megszédülve visszahuppanok az ágyra. A tüdőm sípol, az oxigén akadozva áramlik a tüdőmbe, de mély levegőt véve megpróbálom ezt a kezdeti sokkosságot áthidalni, hiszen ha még egy napot itt kell szenvednem, teljesen begolyózok.

Óvatosan felállva, megkapaszkodom az ágy szélében, majd gyorsan átöltözve, összepakolom a szétdobált ruhákat. Kilépve a zsúfolt folyosóra, pár pillanat kell még ahhoz, hogy hozzászokjak a zajhoz. Fab mosolyogva indul el felém, majd egy kacsintás után megfogja a kezemet, és a kijárat felé kezd el vezetni.

-          Annyira jó lesz! Újra együtt, és most már senki nem állhat közénk! –ádáz tekintetére újra elönt az-az érzés, amitől még a kórteremben lettem rosszul, de kijutva a friss levegőre, a szorító érzés pillanatok alatt elmúlik.

-          Hát persze Fabio. –apró mosolyt megeresztve felé, kihúzom a kezem a szorításából, majd csörgő telefonomat elővéve, szívem hatalmasat dobban.

A készülék ütemesen zenél, Uni vigyorgó feje kellemes tompaságot biztosít fáradt testemnek. Ha tényleg igaz az a része, hogy valójában azért változott meg mostanában ennyire, mert féltékeny, akkor jobb lesz, ha kerülöm. Barátom érdeklődő tekintettel fordul a telefonom irányába, mire bizalmatlanul mérem végig. Nem értem miért kell ezt csinálnia! Soha nem adtam szerintem okot arra, hogy féltékeny legyen. De lehet, én csinálok valamit rosszul, hiszen állítólag a legjobb fiú barátom szerelmes belém, és az eddigi kapcsolataimból is hiányzott a kölcsönös bizalom. Mogorva tekintettel pattanok be a kocsiba, majd tüntetően az ablak felé fordulva, szuggerálni kezdem a tájat. Bár már ott tartanék, hogy megfogom a gépem, és utazok az egyik focicsapat meccsére. Az lenne a legjobb. Egy kicsit kikapcsolódni, és távol lenni azoktól a személyektől, akik legbelül megkeserítik az életemet. A kis készülék azóta is ütemesen rezeg, immáron lehalkított állapotban.

-          Miért nem veszed fel? –érdeklődő hangjára csak megvonom a vállam, majd a rádióban lévő új slágert felhangosítva, dúdolni kezdem az ismerős dallamot. Jó lenne megnézni azt a filmet, amiben a latin sláger is szerepel. Mindig is érdekeltek a kocsik, de szegényes körülményünknek hála, semmi lehetőségem nem volt az efféle luxushoz.

Valahogy jelen pillanatban annyira magányosnak érzem magam. Engedve a jótékony sötétségnek, pilláimat lecsukva kezdem el énekelni kedvenc soraimat. „I tried to be perfect, but nothing was worth it, i don't believe it makes me real.” Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat, majd kicsit elbóbiskolva, elmerülök az álmok tengerében.

A focistadion lelátóján, egy fiatal lány ül búslakodva. Egyedül érzi magát, de mégis a zenének hála annyira kikapcsolódik, hogy azzal sem törőd, amikor egy férfi leül mellé és őt kezdi el kémlelni. A szomorú dallamok hatására arca fájdalmas grimaszba torkoll. Felpillantva az égre, csukott szemmel várja a hűtő cseppeket, ami a sötét felhőkből érkeznek. A fiatal férfi óvatosan végigsimít a hátán, mire a lány hangos zokogásba kezd. Hirtelen felpattanva kezei közé veszi a nőies ujjakat, majd egy erősebb rántás segítségével, felhúzza a megkeseredett nőt a székekről. - egymás szemeibe nézve egy pillanatra, a gyomromban apró pillangók keletkeznek. A legjobban az bosszant, hogy nem látom a férfi arcát, viszont a kislányos vonások mögött, felfedezem magamat. A sötétbarna tekintet déjá vuként hat rám, de a markáns, mégis kisfiús arc, még mindig nem rajzolódik ki előttem. -  Karon ragadva a lányt egy apró folyosó felé kezdi el vonszolni, mire az fáradt, már-már robotos mozgással követi a focistát. - Gyere, menjünk be az öltözőbe. Még nincs itt senki, meg tudod szárítani a hajad, és addig keresek valami ruhát a hosszabb edzőcuccok között. Ha gondolod le is tusolhatsz, senki nem fog rád nyitni! –hangja hatására a pillangók egyre erősebb szárnycsapkodásba kezdenek, ezzel idegesítve még jobban a kívülről szemlélő énemet. Ez biztos csak egy álom lehet. –A lány kezei könnyedén érintik a törölköző puha anyagát, majd hálásan felnézve a férfi arcára, végre én is megláthatom a vonásait. Felismerve az ismerős arcot, aprót sikítva a szám elé kapom a kezem.

Hangos szuszogással ébredek fel a kocsiban, Fabi forró kezei a könnyeimet törlik le. Elhúzódva mellőle próbálom rendezni a légzésemet, de minduntalan visszagondolva álmomra, Iker kedves mosolya jelenik meg előttem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy most az egyszer nem emlékeket láttam, csupán álmodtam. Hiszen soha nem volt még arra példa, hogy egy külön személyként figyeljem végig az eseményeket, ráadásul még önálló gondolatra is képes legyek. Amit viszont teljes mértékben nem értek, az nem más, mint a reakcióm. Amikor belenéztem a szemeibe, a szerelmes regények által emlegetett pillangók repkedtek a hasamban. Bár ezt csak arra tudom igazából fogni, hogy a lelkem legmélyén próbál valamit üzenni. Próbálja tudatosítani az agyamban, hogy Fabio nem hozzám való. Azt a részt viszont még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy én mit is keresek spanyol barátom oldalán. Valahogy ezek a dolgok teljesen kiestek.

Az is érthetetlen még számomra, hogy-hogy emlékezhetek Unira? Hiszen ha barátomra emlékszek, akkor elvileg a Fabival együtttöltött szerelmes pillanatoknak is be kéne ugrania, de ilyen egyelőre még nem történt meg. „Gyerünk, Ali gondolkozz!” Agyamat megregulázva próbálom az emlékeket a felszínre hozni, de fejem erős lüktetése hamar kettétöri a terveimet. Felszisszenve szorítom halántékom egy pontom, de a fájdalom mértéke nem csökken. Utolsó pillanatban megkapaszkodok az ajtóban, majd elveszítve eszméletem, testem a sírástól rázkódik meg.

P!nk - Family Portrait

Egy tizenhat éves lány, törökülésben issza édesanyja szavait. Hatalmas gond volt a családban, de ebből az egészből az apa, semmit nem vett észre. A kislány szóvá tette nemtetszését, mire anya szomorú tekinteteit ráemelte. – Figyelj Ali. Ehhez a dologhoz lényegében neked semmi közöd nincs. –A kislány fájdalmas tekintettel kezdi gyűrögetni a takarót. –Anya, én csak annyit látok, hogy feltűnően jóba lettél egy bizonyos Michaellel. Én megértem, hogy csak a barátod, én megértek mindent, viszont csak azt látom, hogy apa is dolgozik, aztán hazajön, majd este tízkor még alszik, miközben te még Michaellel beszélgetsz telefonon. –sírástól elcsukló hangjára édesanyja szíve összeszorul, majd csalódott tekintetét elfordítva, a padlót kezdi kémlelni. –Sok dologról nem tudsz még. –Csöpi hideg tekintete metszette édesanyja finom vonásait. Az anya- lánya kapcsolat mindig is megvolt közöttük, de talán a legjobban azon a napon nyíltak meg egymásnak a legjobban. –Tudod, én sok dolgot adtam már fel az életemben, és ebbe úgy igazán már az évek során belefáradtam. Sokszor megkaptam, hogy a háztartásunkban csak ő dolgozik, ő adja a családunknak a legtöbb pénzt, de azt nem veszi senki sem figyelemmel, hogy mennyi mindent feladtam miatta. Tudod, ha van, mondjuk 50 dolog, amit a rossz oldalra tudnék sorolni, még a jó oldalon csupán 2 dolog van, akkor is azt mondanám, hogy a mérleg egyensúlyban van. És tudod miért? –nemlegesen rázza fejeit, majd a könnyei maguktól kezdenek el folyni. Szeme hatalmas méretűre dagadt a mai nap folyamán, és az sem tett neki jót, hogy állandóan törölgetnie kellett a sós cseppeket. –Azért Ali, mert világra hozhattam egy ilyen remek gyermeket, amilyen te vagy. Te vagy az, aki segít ellensúlyozni azt a sok rosszat, amit édesapádtól kaptam. –a kislánynak talán ez az egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a mécses véglegesen eltörjön. Fejét egy párnába temetve, testét rázta a zokogás. Könnyei megállíthatatlanul folytak, és abban a pillanatban jött rá, hogy mekkora döntés elé keveredett édesanyja. Soha nem látta be normálisan az adott helyzetet, de fogalma sem volt arról, hogy a szeretett személy ennyire szenved már ebben a kapcsolatban. –Nem akartam neked elmondani, de mikor én voltam fiatal, anyám ugyanígy megosztotta velem a dolgokat. –könnyes tekintettel felnézett példaképére, majd remegő szájjal ölébe hajtotta fejét. Az anya ujjai automatikusan simítottak végig a hosszú hajon. Egykoron neki is derékig érő haja volt, csak sajnos a már kialakulóban lévő betegsége meggátolta abban, hogy sötét frizuráját megtartsa. –Mikor összeházasodtam apáddal, megegyeztünk, hogy nem lesz az, ami az ő szüleivel, vagy az enyémmel volt. Tudod a nagyszüleid egy háztartásban élnek, de egyáltalán nem is szólnak már egymáshoz. Az én apám pedig volt, hogy egy-egy idegesebb pillanatában megverte az anyámat. Erről természetesen én nem tudtam, így amikor ugyanennyi idős voltam, amennyi most te vagy, kicsit lesokkolt az a hír, hogy apám képes volt ezt megtenni a szeretett nővel. –Ali szemeiben hitetlenkedés szikrái csillogtak meg, majd magabiztos tekintettel ült fel az ágyon, és édesanyja tekintetébe nézve, félhangosan kezdett el beszélni. –Én biztos vagyok abban, hogy apa nem lenne képes megütni egy nőt. Addig nem süllyedne le. –anyja szemeiben könnyek csillantak meg, majd két nedves csíkot hagyva az arcán, a lepedőn landoltak. A kislány félve nézte a könnycseppek útjait, reménykedett abban, hogy édesanyja nem rengeti meg apja iránt érzett tiszteletét. –Tudod Ali, alig voltunk két hónapos házasok. Valami olyan mondat hagyta el a számat, ami apádnak nem tetszett, így egy jókora pofont lekeverve, a falnak csapódtam. Természetesen összeszedve a maradék erőmet, amit nem vett el az ütés ereje, elé álltam és közöltem vele, hogy ez volt az első és egyben utolsó, hogy kezet mert rám emelni. –a kislány a szájához kapva, hatalmasra tágult boci szemekkel nézte anyját, majd megértve az évek alatt összegyűjtött sérelmeket, hatalmasat bólintva kijelentette a legfontosabb mondatot. –Bárhogy is döntesz, én, támogatlak…

Reszkető sóhajjal ébredtem, immáron az ágyamban, majd baloldalra fordulva, szívem erős dobogásba kezdett. Fabio félmeztelenül feküdt mellettem, és hatalmas szuszogásokkal adta tudtomra, hogy elnyomta az álom. Letörölve kikívánkozó könnyeimet, mérgesen a fürdőbe baktattam, majd magamra zárva az ajtót, a kádat forró vízzel töltöttem meg. Vaníliás habfürdőt téve a vízbe, halkan kibaktattam a szobába, majd a telefonommal ismételten visszatértem a gőzzel megtelt helységbe.

Csalódott tekintettel néztem bele az egészalakos tükörbe, majd fanyar mosollyal megállapítottam, hogy ismét fogytam. Nem tudom mi lehetett az oka, valószínűleg megviselt most a kórház is, de amúgy is csontos alkatom, egyre vékonyabb. Levéve a még rajtam hagyott melltartót és bugyit, beszálltam a hatalmas habok közé. Ez kellett már az én szervezetemnek! Sajnos ilyen lehetőségem nem volt a kórházban, pedig úgy gondolom, hogy egy kis zenével, és habfürdővel minden gondot el lehet pár pillanatra felejteni. Számomra pedig most a felejtés szón volt a hangsúly. Telefonom füleseit fülembe helyezve indítottam el a pörgős dallamokat, majd ellazulva kezdtem el halkan dúdolni a számokat.

Sajnos a kórházi rossz előérzetem még mindig nem múlt el, és az sem hagyott nyugodni, hogy Unai legalább tízszer keresett. Az agyam egyetlen nevet szajkóz, de az a személy biztosan az edzésen vetődik a labda irányába. Elképzelve egy jelenetet, hogy Iker vetődik a labda irányába, de egy rossz esés után fájdalmasan zuhan a földre, kiráz a hideg, így még jobban elmerülve a kellemes habok között, tovább dúdolom kedvenc számaimat, immáron már kikapcsolva az agyamat a rémképek elől.

Pár másodperccel később a zene megáll, ami általában SMS fogadásánál, vagy esetleg bejövő hívásnál történik. Itt az előbbi dominált, ugyanis Unai neve villogott a kijelzőn. Megnyitva az apró borítékot, remegő kezekkel olvastam a mondatát. „Szükségem van rád, a kórházban vagyok. U.”

Kipattanva a kádból, ügyesen egyensúlyozok, hogy ne huppanjak el a csúszós talajon, majd gyors törölközés után átszaladtam a szobámba. Persze még az ajtóig settenkedtem, hogy Fabio ne fogjon gyanút, majd onnan végigloholva egy fél folyosót, besurrantam a szobám ajtaján. Amit először kézhez kaptam, magamra öltöttem, majd gondolkozás nélkül felkapva az irataimat és a kocsi kulcsot, elindultam a feljárón álló autó felé.

(Unai)

Mérges voltam mindenkire, így most talán jól jártak a diákok és a tanárok is, hogy békén hagytak az órákon. Az-az érdekes, hogy azóta vagyok ilyen idegbeteg, mióta Ali a képbe jött. Addig azt hiszem én voltam a megtestesült nyugalom, bár azért Ikerrel azt hiszem, senki sem vetekedhet.

Eddig csupán egy órán vagyok túl, de azért én már többes számba beszélek. Mármint így visszatérve a tanárokra. Matekra belépve sokkolt a látvány. Hatvan éves tanárnőmön, Hello Kittys rózsaszín harisnya díszelgett, arról pedig nem is beszélve, hogy a már megszokott kedvességgel vicsorított rám. Piros rúzsa a fogára kenődve ékesíti amúgy is színes természetét. Egy pillanatra hátrahőkölök az ajtóban, majd elhúzva a számat, kimutatom az érzéseimet.

-          Tanárnő ma is roppant csinos! –az osztály halk fuldoklásba kezd, majd vigyorogva nézik undorodó tekintetemet. Úgy látszik, ez a nő még mindig nem tudja, hogy igazából nem bóknak szántam a mondatomat, hiszen a feje lassan, de biztosan átvesz egy természetellenes színt. –Jól van tanárnő? Vagy nyissak ablakot? Esetleg hívjam a mentőket? –talán kicsit eltúloztam az aggódást, ugyanis az utolsó szavak már gúnyos hangsúlyban hagyták el az ajkaimat.

-          Kifelé! –rikácsoló hangjára csak megforgatom a szemem, majd leülve a helyemre, lepacsizok a haverokkal. –Azt mondtam…- fenyegető hangjára vigyorom szélesedik, de az éppen belépő diri segédje megzavarja a banya károgását.

-          Elnézést, hogy óra közben zavarok, de Unai Casillas Fernándeznek velem kell jönnie. –jelentőségteljes pillantását rám emelte, majd egy kis szomorúság csillant meg a szemében.

-          Szabad megtudnom, hogy milyen ügyből keresik a fiatalembert? –hát persze. Nem is ő lett volna, ha nem kotnyeleskedik bele a dolgunkba. –Ugyanis az órai magatartása nem megfelelő, állandóan késik, és gúnyolódik velem. –felhúzott orral kémlelte szerencsétlen öltönyös férfit, majd topogva siettette a válaszadásban.

Eminem - Lose Yourself

-          A bátya balesetet szenvedett, súlyos sérülései vannak, és éppen a műtőbe tolták be, amikor értesítették az iskolánkat. Egyelőre még bent van a műtőben, és igazából nem tudják, hogy mennyi… - felpattanva a helyemről, mérgesen löktem magam mögé a széket. Idegesen hajamba túrva, gyors mozdulatokkal megragadtam a táskám és az ajtó felé indulva még a megilletődött tanárnő elé léptem.

-          Magának ehhez semmi, de tényleg. Az égvilágon semmi köze nincs. Jól jegyezze meg azt, amit most mondani fogok. Szálljon le rólam, szálljon ki az életemből. Maga csak egy tanár, akit bármelyik percben kirúgathatok. Szerintem ezt Ön sem akarná. –arcába sziszegem a mondatokat, de egy cseppet sem bánom meg ezt a reagálást. Nem elég, hogy bátyám kitudja él-e még, ez a banya is csak szívatni tud.

Kirohanva a teremből rögtön Ali számát tárcsázom, de úgy tűnik hívásom süket fülekre talál. Miért van az, hogy ha nekem van valakire szükségem, akkor ő sosincs sehol, viszont ha én kellek valakinek lelki szemetesnek, akkor mindenki megtalál?! Mindegy. Ez a része már nem érdekel. Eddig is boldogultam egyedül az életben, ez most is sikerülni fog.

A diri segédje még utánam kiabál, de én már kilökve az ajtót, a tavaszi napsütésben csökkentettem a távot. Ilyenkor áldom anyám eszét, hogy anno e sport miatt íratott erre a főiskolára. Persze itt elsősorban a fotózás található meg, de az egészséges testmozgásnak is hatalmas szerepe van. Gyors tempóba simán lefutottam 5 kilométert.

Megállásom után telefonomon újra tárcsázom kicsi Ali számát, de megint nem veszi fel. Belépve a már ismerős épületbe, a klórszag átitatja a ruhámat, majd a nővérpulthoz sétálva, kérdezgetni kezdek. Mivel még a hármas számú műtőben van, így leülök a szemközti műanyag székekre, majd egy gyors SMS pötyögés után, arcomat tenyerembe temetem.

Nem értem, miért kellett haraggal elválnom tőle? Soha nem csináltunk még ilyet. Ez is amiatt az idióta Sara miatt van. „Öregem, nem foghatod a saját hülyeségedet egy olyan nőre, aki ott sem volt.” A belső hangocskákat kifejezetten gyűlöltem, főleg amikor a legjobb helyzetekben jelentek meg. Ahelyett, hogy helyettük Ali sétálna be az automata ajtón. De ilyenek az emberek. Ha kell valami, akkor mindenki kéznél van, viszont ha már nekik kéne támaszt nyújtani, akkor sehol sincsenek.

-          Unai! Unai! Mi történt? – vékony teste nyakamba ugrik, hasa a fejemmel van egy vonalban. Nyugtatólag elkezdi simogatni a hátam, de férfi létemre a könnyek a szemembe szöknek. Világ életemben mindig is a bátyám volt a legnagyobb támaszom. Megvédett bármit csináltam, kiállt mellettem és támogatott. Még egy ideje a lakásában is megtűr, holott neki ott van Sara, akivel elvileg együtt él, de mégse. Hála nekem. –Nyugi. Nem lesz semmi gond. Csak próbálj meg megnyugodni! Kérlek Unai. Tisztán kell gondolkoznod, és el kell mesélned, hogy mi történt. –törékeny teste megrázkódik, de továbbra is apró ujjaival simít végig a gerincem mentén. Megfogva keskeny derekát, lehúzom az ölembe, mire fejét a nyakamba temeti.

-          Balesete volt. –rekedt hangomra kicsit megremeg, de közelsége teljesen megnyugtat. – Iker autóbalesetet szenvedett. A műtőben van. Súlyos sérülései voltak, nem tudják, hogy teljesen felépül-e. –kezeimet hosszú sötétbarna hajába rejtem, majd kicsit megemelve a fejét, mélyen a szemeibe nézek. Tekintetem fogva tartja a már-már fekete szempárt, majd egy idő után azon kapom magam, hogy az ajkait pásztázom.

Apró ujjait felemelve végigsimít arcom vonalán, mire becsukott szemekkel élvezem gyengéd érintését. Patrícia óta, semmilyen komoly kapcsolatom nem volt, csupán néha-néha egy-egy alkalmi lány befutott, de a viselkedésük miatt ki is tettem őket körülbelül két hét után. Iker nem nézte jó szemmel ezeket a kapcsolatokat, de mikor Sarat megemlítettem, inkább sértődötten elvonult.

Viszont jött egy lány, aki erős testemre is képes remegéshullámot hozni. Egy lány, aki törődik velem, akit érdekelnek az érzéseim, a kételyeim. Egy lány, aki megváltoztatta a közelében elő emberek életét, és egy lány, akibe a bátyám, és ebben a pillanatban én is szerelmes vagyok…

Chapter 7.

Sziasztok:) Sajnálom, hogy még csak most hoztam a YAMD-ből az új fejezetet, de az év végi hajtás eléggé leterhelt. Remélem tetszeni fog, és jó olvasást mindenkinek!:)
Mivel Larissa története a végére ért, ezért gyakrabban lesz új fejezet Aliceből:)

(Alice)

Unainak miért kellett ilyen undoknak lennie? Főleg a leendő sógornőjével! Egyszerűen annyira mérges lettem rá, hogy legszívesebben megverném. Na jó, azért annyira mégsem bosszankodom ezen az egészen. Barátom kirohanása után, már nem nagyon akadt látogatóm. Sara még az esti órákban küldött egy SMS-t, ami nagyon jól esett fáradt lelkemnek. Igazából nem bírom a bezártságot. Mindig az a tipikus örökmozgó gyerek voltam. Ha esett a hó, azért mentem ki, ha pedig sütött a nap, akkor meg végképp nem tengettem bent a szabadidőmet. Természetesen vannak olyan emberek, akik kijelentik, hogy a nyarat szeretik, mert meleg van, és persze jön a nyári szünet is. Én minden évszaknak látom a maga szépségét.

Na de most kicsit elhatárolódtam eredeti gondolatmenetemről. Valahogy az első találkozás a titokzatos barna szempárral, egy olyan érzést indított el bennem, amiről fogalmam sincs. A szívem hevesebben vert, és keserű szájízzel néztem a távozó alakot a mai nap folyamán. Váll rángatva fordultam a másik oldalamra, de az emlékek máris magukkal ragadtak.

Sum41-Pieces

„Egy kamaszkorú, barna hajú lány, boldog mosollyal tekint a szülei felé, akik egy hatalmas dobozba csomagolt ajándékot nyújtanak át neki. Arcán a görbe vonal már-már félelmetesen alakul át hatalmas vigyorrá, miközben a csomagolást bohókásan tépi le a meglepetéséről. Egy használt, számára gyönyörű akusztikus gitár húzta meg magát. Mindig is imádta a zenét, de nem volt soha annyi pénzük, hogy művészeti iskolába járhasson, vagy csak egy gitárt is a kezébe vehessen, amire azt mondhatja, hogy „Igen, ez az én szépségem”. Elhatározta egy keddi napon, amikor ugyanis talált egy használt hangszert az utcán, hogy valamikor a jövőben meg fog tanulni játszani. A tárgy sajnos elég rossz állapotban volt az utcára hajítva, az összes húrja elszakadt, és a húrozásért is fizetni kellett volna, így a kicsi lány csak a fogásokat, és a hangokat tanulta rajta. Amint kezébe vehette saját szülinapi ajándékát, rögtön leült, és játszani kezdett. A szülők nem akarták neki bevallani, hogy hatalmas költségekbe verték magukat azért, hogy a lány végre 16. születésnapjára, valami ajándékot is kaphasson. Soha nem volt az asztalon, még csak egy szelet torta sem. A szülők nem engedhették meg maguknak az efféle luxust, de idővel a lány is hozzászokott ehhez. Aznap mégis boldog mosollyal ült le, és kezdte játszani az első akkordokat. Dúdolva nyugtatta meg szüleit, akik csak figyelték azt, ahogyan jár a húrokon az egyetlen lányuk keze. A dal végezetével nem hagyta abba a pengetést, újra és újra előadott egy, a szülők számára még ismeretlen dalt. A gyorsabb ritmusoknál felállva, kacagva folytatta tovább a zenélést, majd gondolt egyet és a cipőjét magára kapva, elment a városba. Többen úgy néztek rá, mintha valami idióta lett volna, de ő csak boldog tekintettel lépkedett a macskaköves úton. Egy fiatal sráccal szemben foglalt helyet, de nem törődött a kutakodó sötétbarna tekintettel, csupán elkezdett játszani. A dallamok a szívéből jöttek, de addig, ameddig nem kezdett el bársonyos hangján énekelni, nem sok embernek keltette fel az érdeklődését. Egy szomorú dal utolsó akkordjait megpengetve, a könnyei is eleredtek, hiszen ekkor már tudták, az édesanyjánál daganatot találtak. Gyors mozdulatokkal letörölte a cseppeket, majd a kalapjáért nyúlva, amit maga mellé tett le a padra, észrevette a benne található összeget. Szájtátva nézett körül, és a nagy tömeget meglátva, apró mosolyra húzta a száját. ELőle a fiatal srác már eltűnt, de azt a lány nem tudhatta, hogy a távolból figyeli őt, és arra vár, hogy végre elhagyja a tömeget. A lány kivette a kalapból az összegyűjtött pénzt, majd mosolyogva rakta le a padra, mire az emberek fele hangosan felhördült. –Kislány! Ez a tiéd, megérdemled! –Egy udvarias férfi átnyújtotta neki a kis köteget, majd a tömeg egy emberként oszlott szét. Mosolyogva csúsztatta a zsebébe, de feltűnt számára, hogy egy nagyobb köteget összecsavarva talált az apró, és a papírpénz mellett. Hitetlenkedve nézett körül, próbálta megtalálni a szemével azt a férfit, aki egy kisebb vagyont hagyhatott ott neki. Mikor a tekintete a fiatal srácra tévedt, az csak jobban a fejére húzta a baseball sapkát, majd hatalmas mosollyal fordult meg, és indult el a másik irányba.”

Mosolyogva ébredek fel, hiszen ez az emlék mindig is pozitív löketet adott nekem. Volt már olyan, hogy ismétlődött pár kép, de csak ritkán fordult elő, hiszen ez az egész csak mostanában jött úgy igazán elő. Visszagondolva akkori életemre, ismét elönt a depresszió, bár ezt inkább úgy fejezném ki, hogy csak megütött ennek a szele, hiszen nincs időm önsajnáltatásba merülni, mert barátom kócos, de vigyorgó feje jelenik meg az ajtóban. Látszik, hogy iskolába tart, de miattam korán kelt fel, hiszen csak egy bágyadt mosollyal üdvözöl, majd lehuppanva mellém a fotelbe, becsukja a szemeit és mély lélegzetet vesz.

-          Unai, haragszol rám? –fáradt tekintetét rám emeli, majd már csak az ölelő karjait érzem magam körül. –Ezek szerint nem. –hatalmas sóhajtás után visszaül a helyére, majd már bele is kezdene a beszédbe, de Fabio rózsacsokorral a kezében, megjelenik az ajtóban. Unai valamit morog az orra alatt, de különösebben nem foglalkoztat az-az egy mondat.

-          Szia, életem, hogy vagy? Ma már hazaviszlek a kórházból. –csókkal üdvözöl, viszont erre a mozdulatra drága spanyol barátom csak elhúzza a száját, és a táskáját vállára kapva, köszönés nélkül elhagyja a szobát. –Nem kedvel igazán.

-          De te tudod az indokot… igazam van? –sejtelmes nézésére csak megforgatom a szemem, erre a kérdésemre már nem fog válaszolni.

-          Természetesen. Féltékeny, ennyire egyszerű. –büszke vigyorából kiindulva, meg se merem kérdőjelezni a mondatát. De miért lenne Fernández féltékeny? Ez annyira fura. Hiszen bárkit megkaphat, és én is csak egy lány vagyok a sok közül, aki barátként tekint rá. –Látom a kételyeket a szemedben. Azért féltékeny, mert egy ideje megváltozott a nézete. Már nem csak úgy tekint rád, mint egy sportőrült haverra, hanem úgy, mint nőre.

-          Persze, hiszen úgy, hogy te vagy a barátom, úgy is engem akar Uni. Ugyan már, ezt inkább hagyjuk, és vigyél haza. –egy sporttáskából kivesz pár ruhadarabot. Hatalmas szemeket meresztve rá, értetlenkedés szikrái csillannak meg a szememben. Szerettem nőiesen öltözni, de számomra ez a két szó nem a miniszoknyát és a falatnyi felsőt jelentette. Emlékszem ezeket a ruhákat még barátkozós időszakomban öltöttem magamra. Mikor azt hittem, hogy barátokat csak akkor szerezhet az ember, ha dögös. Természetesen édesanyám nem tudott az ilyen darabokról, hiszen belépve az iskolába az utam rögtön a mosdók irányába vezetett, ahol sikeresen át is vedlettem a farmernadrágot egy csinosabb göncre.

-          Fabio mégis mit csinálsz?! –zavartan tekintek barátomra, akiről teljesen elfeledkeztem a nagy elmélkedésben. Mögém lépve kioldotta a hálóing zsinórját hátul, így még az utolsó pillanatban tudtam elkapni az anyagot.

-          Jaj, édesem, ugyan már. Hiszen láttalak már meztelenül, nem előttem kéne szégyellned magad. –dühös tekintetemre csak feltartott kézzel, viszont perverz mosollyal kezdett kihátrálni a szobából.

 Nickelback-Far away

Percek óta csak ülök az ágyon, de semmi lelki erőm nincs ahhoz, hogy én most elhagyjam ezt a helységet. Amióta bent vagyok, azóta az-az álmom, hogy végre kiléphessek az ajtón, és minden dolgot magam mögött hagyhassak. Nem is értem, egy kis fejsérülés miatt, miért kellett egyáltalán bent maradnom?!

De nem ez a legnagyobb kérdés, ami egy ideje már foglalkoztat. Mikor megláttam a kapusok gyöngyét, valahogy fura érzés kerített hatalmába. Mintha közelebbről is ismerném, és nem csak a képernyőn keresztül láttam volna már. Bár mivel Uni nagyon jó barátom, ezért meg lehet, hogy találkoztam már vele valahol. Csak az a része nem világos, hogy miért lepődött meg mindenki a szobában, amikor kijelentettem azokat a dolgokat, amit egy blankó drukker is tud. Utána kell járnom, hogy mi is történt a balesetem előtt…

(Unai)

Hihetetlenül utálom már az iskolát. Komolyan mondom, egyedül a haverok tartanak már életben, de a foci sem éltet annyira, mint amennyire eddig tette.

Iker egész este valahol máshol tartózkodott, és ha nyálas akarnék lenni, azt mondanám, hogy aggódom érte. Hiszen, ha Saranál tengette szabad perceit, akkor is legalább egy SMS-t írt, ugyanis a házában élek, ezért tudnom kell minden fontos dologról. Bár Sarat nem sorolnám a fontos dolgok közé, főleg azok után nem, hogy teljesen behülyítette Alit. Rettentően mérges voltam, bár az éjszaka folyamán kicsit le tudtam nyugodni, és ebben Po, a nagy és rettenthetetlen házőrző is segített. Elég idióta nevet kapott szerencsétlen kutya, de mentségünkre legyen, hogy a Teletabiban ő a legédesebb izé.

Na, jó viccet félre téve, Iker Totónak nevezte el, de én mindig popó néven csúfolom szegényt, persze ilyenkor kapok egy kisebb fülest bátyámtól, amit csak a testvéri szeretetnek tudok be.

Totó egy bamba pofájú boxer, akit kis családunk legfiatalabb tagjaként mutatunk be mindenkinek. Mindössze 2 hónapos, és két hete él a Casillas rezidencián. Mindig is imádtam ezt a fajtát, de bátyámat sehogy sem tudtam meggyőzni afelől, hogy egy nagytestű eb mindig jól jön a háznál. Viszont egyik nap éppen suliba indultam, és útba ejtettem egy tenyésztőt is.

Hogy hogyan tudtam úgy hazavinni Popót, hogy Iker ne vegye észre?! Ez nagyon egyszerű. Iker éppen Saranál tartózkodott, így mikor belépett a házba elsőnek nem a kiskutyával találkozott, hanem a pisi tócsával, amit mellesleg most szó szerint értek, ugyanis drága testvérem nem vette észre és sikeresen elcsúszott rajta. A hangos koppanásra, röhögve szaladtam le a lépcsőn, miközben a kutya fejét ütögettem meg, dicséret képen.

Az elején még nem nagyon barátkozott vele, de amikor egy elveszített meccs után csalódottan jött haza, és egyből a kanapéra dobta le magát, akkor egészen megkedvelte. Aznap született meg a rosszcsont neve. Totó ugyanis felugrott az izzadt focistára, és lefeküdve a hasára, hatalmas barna szemeivel elkezdte szuggerálni a férfit.

Na de most visszatérve az előző gondolatmenetemre. Popó nagyon bolond kutya, de ha bárkinek bármilyen baja van, ő a leghízelgőbb dög a világon. Hatalmas csapkodással tértem haza, és üvöltöztem a zárral, mint egy megvadult idióta, ugyanis mérges voltam mindenkire. Nem tett jót az sem, hogy felelevenítettem szerelmi életem egy részét, és nem tetszett az sem, hogy tisztességtelenül játszottak az ismerőseim. Fabioval amúgy is volt már pár összetűzésem, de ezekről csak a haveri társaságaink tudnak. És természetesen még bátyám is, aki egy-két bunyó után leápolta elzüllött fejemet.

-          Unai! Csipkedd már magad, mert miattad el fogok késni az edzésről! –természetesen véglegesen bátyám hangjára ébredek fel, aki mogorva fejjel trappolhat éppen fel az ajtóm felé. Mindenkit megszégyenítő gyorsasággal vágtatok be a szobámhoz tartozó fürdőbe, ugyanis, ha még kómás fejjel meglát, akkor futhatok egészen a kórházig, hiszen teljesen biztos vagyok abban, hogy itt hagyna.

Ezért jó férfinak lenni. Alig öt perc alatt kenterbe vágom magam, táskámat lehajítom az emeletről, majd a lépcsőn lefelé rohanva küzdöm fel magamra a pólómat. Iker fejcsóválva figyeli a mozdulataimat, de egy szava se lehet, hiszen időben elkészültem, így senki nem fog sehonnan sem elkésni, és Alihez is be tudok szaladni egy fél órára körülbelül. Ahogy az lenni szokott, az utolsó lépcsőfokot elvétem, és egy nyikkanással sikeresen a földön kötök ki. Felsőmet lehúzom a hasamra, és döglött béka poziciót felvéve, elterülök a kövön. A kis popsi kutya odaüget mellém, majd úgy gondolja, hogy nem mostam meg eléggé a fejem, ugyanis elkezdi nyalogatni az arcomat. Eközben testvérem kacagva dobja a lábamra a táskámat, majd az ajtócsapódással céloz arra, hogy ideje lenne végre elindulni.

Nickelback-Someday

Feszült csend veszi körül a luxusautó belsejét, tudom, hogy Iker is nagyon aggódik a lányért, és ha tehetné, ő maga is meglátogatná.

-          Mi van veled és Carboneroval? –közönyös tekintettel rám néz, majd a tekintetét újra az útra szegezi.

-          Semmi különös. Tegnap nála voltam, kibékültünk és most már végre megtettem az egyik legfontosabb lépést. –azt hittem már nem fog válaszolni se, de ebben a percben azért könyörgök, hogy röhögje el magát és jelentse ki, hogy csak hülyéskedett.

-          Mond, hogy nem kérted meg a kezét. –hangos sóhajára megkapom a legféltettebb választ. –Iker, hányszor mondjam… á, tudod mit? Állj meg! –kiáltok fel, majd összeszedve a cuccom, ki akarom nyitni az ajtót.

-          Mit csinálsz?

-          Tegyél ki. Ma nem alszom otthon. Szia. –meg sem várva a válaszát, kipattanok az autóból, és elindulok a kórház felé.

Most komolyan, hogy lehet a bátyám ekkora hülye? Olyan, mintha nem is lenne a rokonom. Egyáltalán nem hasonlít rám, pedig anyámék mindig azt mondták, hogy én vagyok a meggondolatlan. Ahelyett, hogy beszélgetne Alivel, vagy bemenne hozzá a kórházba, hogy kettesben lehessenek, megkéri annak a macának a kezét. Szép testvérem van, mondhatom…

Nagy morgolódások közepette lépek be az épületbe. A fertőtlenítőszagtól kavarog a gyomrom, mégis mosolyogva indulok el a lány kórterme felé. Az ajtóból figyelem őt, aki egyik pillanatról a másikra válik szomorúvá. „Vajon megint álmodott valamit?!”

Valószínűleg ez történt, hiszen nem egészen két perce, még mosolyogva tekintett ki az ablakon, most pedig még a szemében is árnyékok ülnek. Arca sápadt, feketés haja védőrétegként borul a párnára. Érzem, most kell közbelépnem.

Felvéve azt a tipikus Unai vigyoromat, belépek az ajtón, majd helyet foglalok Alice mellett a fotelban, és becsukva a szemem elkezdek agyalni. Valahogy össze kell őket hoznom, hiszen Iker az egyetlen személy, aki segíthet az amerikai lánynak elfelejteni a múltját, legalább egy kis időre. Fáradt sóhajomnak hála, elbizonytalanodom, hiszen testvérem feleségül fogja venni a spanyol nőt, és én nem tehetek ez ellen semmit sem.

-          Unai, haragszol rám? –hangjára szemeim maguktól kipattannak, majd mikor eljut az agyamig a kérdése, rögtön ott termek mellette és erősen átölelem. –Ezek szerint nem. –el akarok neki mindent mondani. Be akarom avatni abba a pár emlékbe, ami kiesett az utóbbi napokból. Muszáj megtudnia, hogy valamit érez Iker iránt! Vagy ezt már csak én képzelem bele a történetbe?

Mély levegőt véve kezdenék el beszélni, de az-az idióta megint mindent elront. Egy csokor gazzal lép be a szobába, szerencsétlen még nem tudja, hogy ez a lány gyűlöli a vörös rózsát. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne menjek neki ennek az idiótának. Egyszerűen azt nem tudom megérteni, hogy ha annyira szereti, akkor miért hazudik neki?!

Annyira elmondanám Alinek, hogy minden csak kamu, hogy Sara sem a barátnője, és egyik félben sem bízhat normálisan, de az orvos külön figyelmeztetett minket, hogy magától kell rájönnie a dolgokra. Istenem, de milyen áron?! Félek, hogy össze fog törni. Félek, hogy az igazság meg fogja viselni, amúgy is fáradt lelkét.

-          Szia, életem, hogy vagy? Ma már hazaviszlek a kórházból. –cöh, még hogy életem.

-          Hazug idióta, egyszer úgy is helyre teszlek… - még szerencse, hogy morgó hangomat a lány nem hallotta, ugyanis ez a jelenet is csak veszekedést szült volna közöttünk. Vele pedig utálok haragban lenni.

Nem akarom látni az enyelgésüket, mert egyszerűen a hányinger jön rá az emberre, már akkor is, ha meglátja a férfi fejét. Vállamra kapva a táskámat, gyors léptekkel átszeltem a szobát, majd szó nélkül kivágtattam a teremből.

Mogorva tekintetemnek hála, a legtöbb ember próbált kikerülni, és még az ápolónők sem kezdtek el jó pofizni velem. Na, az a másik dolog, amivel ki tudnak nyírni. Nem fogok valakire azért figyelni, mert éppen illegeti magát, vagy mézes-mázos hangon megszólalva, elkezd nyávogni, miközben szemfestéktől összeragadt szempilláit próbálja meg szétválasztani. De hogy-hogy jött az ápolónőkhöz ez a hasonlat? Fogalmam sincs. Egyedül azt tudom, hogy valahogy meg kell akadályoznom azt, hogy Ali, abba a hazug disznóba szeressen bele. Arról nem is beszélve, hogy Ikert meg kell fűznöm, hogy ne kövesse el élete legnagyobb hibáját.

Ó, édes istenem. Nagy feladat vár még rád Unai Casillas Fernández…

(Iker)

Nickelback-Savin' me

Az élet nem mindig gyerekjáték. És ezt a teóriát ismételten be tudtam bizonyítani. Jött egy lány, aki másképp viselkedik a többi embernél, ha meglát egy sztárt, vagy csak éppen egy drága kocsit. Erre a sors rögtön közbeszól, és a lány elfelejti azt, ami számomra is hitetlen.

Mindig is hűséges voltam a barátnőimhez, soha nem voltam benne semmilyen hülyeségben. Megismertem Alicet, erre minden szent dolgom felborulni készült. A felépített kártyaváram összedőlt. Saraval valóban terveztük az esküvőt, és eddig a pillanatig egészen biztos voltam magamban. Tudtam, én ezt a nőt akarom! És most mi van? Ha elkezdek gondolkodni leendő mennyasszonyomon, mindig az amerikai lányhoz jutok el.

„Sara sehol sincs. Hm, ez furcsa, hiszen úgy volt, hogy ma otthon lesz.” A kocsiban ülve azon agyalok, hogy nem szólt-e valami sajtótájékoztató féléről, de nem jut eszembe semmi ilyesmi. Motor hangjára kapom fel a fejem, és meglátom a spanyol nőt a volán mögött. Kivéve a kulcsot a kocsimból, egy szelíd mosolyt felvéve, elindulok a Smartjához.

-          Szia, Sara. –tüntetőleg elfordítja a fejét, majd a táskáját megfogva kipattan a kocsiból és mellettem ellépve, bevágtat a lakásba. –Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. –belépve a házba, a megszokott renddel találom szembe magam, de barátnőm mintha felszívódott volna.

-          Iker, gyere fel, kérlek, úgy érzem, beszélnünk kellene… - nagy levegőt véve, elindulok az emeleti hálók felé, ahol meg is találom Carbonerot, aki törökülésben foglal helyet a hatalmas franciaágyon. Nem gondolkozok, csupán cselekedek, és ismételten egy rossz tettet írhatok fel a listámra. Odalépve a nő mellé, szenvedélyes csókot váltok vele, majd térdre ereszkedve, megkérem a kezét. Lehet életem legjobb döntése is ez az egy mondat, de ez pokollá is teheti a hátralévő időmet.

Meghatódva néz rám, de kék szemeibe nézve, akarva akaratlanul Alit látom meg. A barna tekintetnek hála elmosolyodom, mire a lány felhúz magához egy forró csókra. Talán ez kellett ahhoz, hogy teljes mértékben kijózanodjak, és rájöjjek, nem az amerikai lánnyal van most dolgom. Sara karját megfogva, magam mellé teszem, majd átkarolom a derekát, és álomra hajtom a fejem. A nő körbevonja lábaimat, karom alatt a derekamat átkarolja, fejét a nyakamhoz fúrja, majd elnyomja az álom.

Annyira érdekes az élet. Számtalan próbán kell átmennie az embernek, és vagy életben marad, vagy elbukik és meghal. Talán most kezdődik el egy jobb lét, talán ha nagyobb esélyt adok Saranak, el tudom felejteni az amerikai lány édes csókjait. Ahogy mondani szokták, a tiltott gyümölcs a legédesebb, amit én sikeresen meg is ízlelhettem. De istenem, mit fogok én még ezért a döntésért kapni? Unai valamiért kifejezetten gyűlöli a sportriporter nőt, szerinte engem Sara egyáltalán nem szeret, csak bizonyos okok miatt van velem. De mikor századjára is elmondtam, hogy életem szerelme, akkor mindig csak azt kaptam, hogy „Mindegy tesó, te tudod. A saját életedet cseszed el, nem az enyémet.” Akárhányszor szóba jött az eljegyzés, az öcsém és köztem mindig csak plusz feszültséget gerjesztett, így az utóbbi időben egyáltalán nem hoztam fel se inkább ezt a témát. Csak egy a gond. Ezeket a dolgokat mással nem tudom megbeszélni, hiszen anyáék nem mellettünk élnek, ráadásul ők olyan szinten, mint Unai, nem is tudnak segíteni. Bár ebben az ügyben még öcsém tanácsai sem segítenek…

De nem ilyen dolgokon kéne agyalnom. Elkezdődtek a felkészülési mérkőzések, és jelen állás szerint nem lehetek ott az Amerikai Egyesült Államok elleni meccsen. Természetesen utazom a válogatottal, de nem tudom, hogy pályára léphetek-e Bostonban. Minden a reggeli edzésen derül ki, ahol 120%-ot kell nyújtanom, ahhoz, hogy a kezdő keretbe kerülhessek. Csak egy a gond. Sajnos a vállam még mindig érzékeny ilyen szempontból.

A sok agyalás után, reggel kapkodva és kómásan ébredek fel. Ránézve az órára, megbeszélem saját magammal, hogy kemény öt percem van arra, hogy hazaérjek, hiszen Unai még be akar menni Alicehez, nekem pedig edzésre is be kell még érnem. Gyors fejszámolás után összeszedem a cuccomat, és rögtön kocsiba is pattanok. Ilyenkor áldom a rendőröket, hogy pont ezen az útszakaszon nem tartózkodik senki sem.

Belépve a házba hatalmas csend fogadott, mivel drága öcsém még tuti húzza a lóbőrt. Felordítva az emeletre, kapkodásra bíztatom, majd belépek a szobámba az edzőcuccomért. Vállamra dobva a táskát, feltrappolok az emeletre, de csak az ajtó csukódását kapom el.

A Sara téma köztünk ismét csak feszültséget okozott, és ezt az is alátámasztja, hogy öcsém kiugorva a kocsiból, morcos fejjel indult el a kórházhoz vezető úton.

„Iker, most ki kell kapcsolnod, hiszen az edző megint pihenésre fog kényszeríteni!” Gondolatmenetemet hangos fékcsikorgás szakítja meg, majd már csak egy erős taszítást érezek a vezető oldal felől…